Értem én, de én speciel nem moddolni akarom. Valahogy sose volt ezzel jó tapasztalatom, mert legjobb esetben is erősen hullámzó volt a közösség által készített tartalom minősége. Jó lenne, ha itt nem így lenne és színvonalas pályákat kapnánk, de nincsenek illúzióim. Plusz a gyér "gyári" tartalommennyiség miatt itt azért erősen érződik a "majd a közösség megoldja" mentalitás - szeretném azt hinni, hogy a látszat ellenére nem...
Az 5 fő mellé kellett volna még egy 6., amelyik valami keretet ad ennek a szoftvernek. Mert ez így nagyon fura és üres. A Flight Simulatornál tudom, hogy az nem játék, hanem meló - itt azért meglepő volt ilyesmit látni, mert általában az ilyen extrém sportokkal foglalkozó játékoknál nagyon tolva van a buli és a nagy arc. Itt meg csak mész és kergetsz egy szellemt, mint egy punk szellemirtó, vagy lődörögsz tökegyedül, aminek eléggé döglött hangulata van a totál kihalt pályákon...
Deszkásaim az Úrban, a hét szűk esztendőnek végre vége! Immáron több cím is érkezőben: a Mester első két kalandjának újrafeldolgozása (és mintha rémlenének olyan pletykák, hogy egy teljesen új rész is érkezőben van), emellett ott a Session, valamint jelen szentbeszédem alanya, a Skater XL. A napos Kaliforniában található Easy Day Studios az árkád ökörködés helyett a vérkomoly-vérprofi szimuláció mellett döntött. Nem könnyű első játékkal kijönni erre a zsúfolt piacra – pláne úgy, hogy (a LinkedIn szerint) mindössze öt fő alkotta eme remeket. Remeket? Nos, kedves testvéreim a deszkán, ennek próbáltam fáradtságos munkával utánajárni.
Ami a nagy truváj itt jelen esetben, az az irányítás. Nincs itt semmi Mortal Kombatokkal versengő kombósorozat, mint a régi szép időkben a Tony Hawk's Pro Skater idején. Helyette realizmusra való törekvés van: a bal analóg kar a virtuális deszkásunk bal lábát, míg a jobb a jobbat irányítja. Persze ez csak az ugrásokra és a flipekre (a szakzsargont kevésbé ismerőknek: amikor a virtuóz a lábaival pörgeti a szépen designolt fadarabot) vonatkozik leginkább, tehát lökni magunkat a haladás jegyében továbbra is egy gomb segítségével fogjuk. Kis gyakorlást követően egész jól bele lehet jönni – de ami taknyolások addig történnek... Nos, mondjuk úgy, hogy szerencsére halhatatlanok a képernyőn ugráló figurák. :-) Ennek megfelelően az animáció is vajsima és remek, egészen addig a pontig, amíg úgy nem döntünk vagy úgy nem alakul, hogy akkor most az arcunkkal nyaljuk fel a flasztert, mert ez esetben bizony eléggé ódivatú rongybabaként csuklik össze jobb sorsra érdemes deszkásunk.
És tulajdonképpen eddig tudtam őszintén lelkendezni, kedves Béláim és Bélarináim az Úrban. Innentől fogva kényszeredett mosollyal tudok csak ámulni az amerikai testvéreim naivságán, hogy ezért így ebben a formában hogy lehet ennyit kérni. Miért, kérdezhetitek felháborodottan vasvillát ragadva? Kezdjük a tartalommal: van 5, azaz öt darab nem túl nagy pálya, amin a két testreszabható legényen és leánykán kívül 4, azaz négy darab neves sportoló tud még döngetni (Evan Smith, Tom Asta, Brandon Westgate és Tiago Lemos). Az odáig rendben van, hogy lehet modderkedni és jönnek majd az új, a közösség által készített pályák is (már van 3), de ez nekem ilyen ingyenmunka-kiszervezésnek tűnik... Emellett játék gyakorlatilag nincs. A fejlesztők saját bevallásuk szerint egy deszkás sandboxot alkottak, ami erősen hunyorítva talán fedi is a valóságot – de egy sandbox játéknak tényleg ennyire üresnek kell lennie? Minden statikus, rajtunk kívül egy lélek se jár sehol, amerre gurulunk és ugrálunk... Ígéret van multiplayerre – ahogy Stevie Wonder is mondta Ray Charlesnak: „Majd meglátjuk...”.
Ezt tetézi az, hogy tennivalónk gyakorlatilag egy bevásárlólista stílusában van tálalva. Pálya betölt, menü, challenges: na, most épp mit is akarunk csinálni? Ugrálni? Trükközni? Válasszuk ki a hangulatunknak megfelelőt, s elénk tárul egy hosszabb-rövidebb tételes lista olyasmi tételekkel, hogy mondjuk ugorjuk át a padot 180 fokot hátrafelé fordulva. És jön Szellem Jenő, és megmutatja, és csinálhatjuk utána vele együtt. És ennyi. Jutalom, valamiféle keret, hogy tulajdonképpen mi a fenét is csinálunk azon kívül, hogy egy deszkáról próbálunk nem leesni? Á, dehogy, minek az...
Technikai oldalról is kétarcú lett a drága, kedves Sólyom Antal rajongóim! Unity Engine dühöng odabent, ennek megfelelő látványvilágot produkálva. Az állunkat nem fogjuk a földön keresni, de csúnyának nem mondanám – bár a kihaltság mellett a másik dolog, ami kicsit-picit zavart, az a deszkásunk merev tekintete, amikor összecsuklik, no meg a hajzat is betonba lett öntve a jellek szerint. De ezek még mind megbocsáthatóak. A zene kritikus pont egy ilyen alkotásnál, panaszra pedig nincs okunk: kellemes punk rock elegy ostromolja dobhártyáinkat. PC-n az optimalizáltság is rendben van. PlayStation 4 Slimen viszont nem egyszer csúnyán akad, belassul – főleg, amikor a Jenőt követve kéne kunsztokat produkálnunk egy így már kontraproduktív környezetben. A fejlesztők erre is ígéretet tettek, hogy kikalapálják...
Nagyon vártam a Skater XL-t, és amikor gurulgattam vele a korai hozzáférés időszakában, nagyon sok mindent elnéztem neki, mert az alapok jók voltak. A megjelenésre sajnos csak annyi változott, hogy a tartalom bővült egy kicsit, viszont játék nem lett belőle – az ára viszont igencsak feljebb csúszott. És persze kijött konzolokra is, bár a Switch verzióra még várni kell egy kicsit. Csalódott vagyok, mert egy játékdesignert bevonva ebből tényleg lehetett volna valami nagy dolog – így viszont a deszkás testvérek tudják legfeljebb értékelni a próbálkozást, és én is biztos gurulni fogok vele még. A többieknek marad a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 és a Session – ez utóbbi is realizmust ígér, de már most, a korai hozzáférés állapotában is több személyisége van.
A tesztpéldányt a játék kiadója biztosította.
