Néhány hónappal ezelőtt egy remek játék akkor még béta állapotú változata járt nálam. Az UnMetal beszippantott, és azon manapság egyre kisebb számban lévő játékok közé tartozott, amely az első percétől az utolsóig képes volt minden figyelmemet lekötni, észrevehető ingadozások nélkül. Ám akkor még nem is igazán tűnt fel (pedig tulajdonképpen a játék minden porcikájából üvölt), hogy valójában az 1987-es klasszikus Metal Gear egy paródiájáról van szó. Nem is csoda, hiszen amikor az megjelent, még nagyjából épp csak barátkoztam a bilivel...
Az UnMetal története egy kihallgatáson játszódik, valamikor a hidegháború alkonyának idején játszódik, főhőse pedig Jesse Fox. A kommandós egy szovjet harci helikopterrel érkezik meg az USA légterébe, ahol annak rendje és módja szerint le is radírozzák az égről, de túléli a zuhanást. Ezt követően ültetik le egy tipikus hollywoodi kihallgatásra, ahol aztán sajátos stílusban meséli el kalandjait. Ezek azzal kezdődnek, hogy egy akció során valahol a dzsungelben elfogta az ellenség, és börtönbe vágta egy olyan bűncselekményért, amit nem követett el (ez a frázis nagyjából negyvenkétszer el is hangzik Jesse szájából a játék során). Nem is lehet más a célunk, mint megszökni a cellánkból, majd kijátszva az őrséget kereket oldani. Igen ám, csakhogy amint Jesse kijut a cellájából, rájön, hogy egy hatalmas és titkos katonai bázison tartják fogva, ahol egy olyan szupertitkos katonai akció előkészületei zajlanak, amelyek az USA ellen irányulnak majd. Nincs más hátra, mint a nagy menekülésbe szünetet iktatni, és előtte leszámolni a bázison állomásozó gazfickókkal.
A játék alapvetően tényleg a klasszikus Metal Gear paródiája, vagy szebben fogalmazva mocskosul vicces feldolgozása. És itt a mocskosul viccest szó szerint kell érteni, mert az UnMetalnak meglehetősen alsó fertályi humora van, amit kellő cinizmussal és szarkazmussal sikerült megfűszerezni. Elhiszem, hogy sokaknak nem vicces az ilyesmi, de valójában semmi taszító nincs a poénokban, sőt. Annyira jól vannak elhelyezve és felépítve, hogy képtelenség nem röhögni rajtuk. Olyanok kicsit, mint a Csupasz pisztoly filmek. Olcsó poénok, amelyek évtizedek után is ugyanúgy könnyeket csalnak az ember szemébe.
A játékmenet is a Metal Gearből emel át nagyon sok elemet. Jesse-t felülnézetben irányíthatjuk, a pályákat pedig fix kameranézetben láthatjuk. Mivel Jesse se nem Rambo, se nem terminátor, így a vad rohangálás és lövöldözés nem épp kifizetődő harcmodor. Helyette a lopakodás, a falhoz lapulás, az őrök hátulról leütése és a kamerák óvatos kicselezése sokkal célravezetőbb. Ugyanakkor Jesse bődületes mennyiségű kacatot és holmit képes magával cipelni a zsebeiben, ezeket olykor kombinálni is lehet egymással, hogy új használati tárgyakat vagy célszerszámokat kalapáljunk belőlük.
Az UnMetal némi szerepjátékos jelleget is kapott, mivel Jesse minden akciójával tapasztalati pontokat gyűjt, ezek alapján pedig szinteket lehet lépni. Ilyenkor mindig választhatunk valamilyen passzív képességet, mint a több lőszer, több élet, regeneráció, gyorsabb támadás és hasonló. A taktikai mélységen (mert az is van) sokat dobnak az olyan elemek, mint a holttestek vagy az elkábult őrök elrejtése, de az is érdekes, hogy ha eltalál egy golyó és nem kezeljük a sebet, akkor nemcsak szép lassan elvérzünk, de a vérnyomok alapján még meg is találnak az őrök.
Az UnMetal két legerősebb része egyértelműen a humora és a látványvilága. Előbbiről már volt szó, de azt még érdemes megemlíteni, hogy vannak néha választási lehetőségeink. Ilyen például, amikor mi döntjük el, hogy „amikor benyitottam a szobába, ott váratlanul egy sereg...” mivel találjuk szembe magunkat. Én nem tudtam megállni, hogy ne egy seregnyi bárányt válasszak, és ekkor bizony egy nyáj lepte el a helyiséget, bégetve... E választásaink némileg a játékmenetet is befolyásolják. Ami pedig a grafikát illeti, egyszerűen tökéletes. Igazi pixel art szépség a 8 bites játékok minden finomságával. Persze mindig vannak, akiknek ez a stílus nem tetszik és csilli-villi effektorgiát követelnek, de ide abszolút nincs szükség ilyesmire. Ez tényleg úgy jó, ahogy van.
Aki teheti, és csak egy pici affinitást érez a pixel art lopakodós akció-szerepjátékok műfaja iránt, az mindenképpen ruházzon be az UnMetalba, nem fogja megbánni. Minden megvan a játékban, ami a videojátékos hőskorban nagyszerűvé tette az olyan klasszikusokat, mint a Metal Gear és társai. És mivel manapság az ilyesmi fehér hollónak számít, különösen örömteli az UnMetal megjelenése.
