Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
A The Sinking City 2 első perceiben hősünk, Calvin, motorcsónakjával elhalad egy zsilip mellett Arkham elárasztott utcáin, amelynek túloldalán indulni készül az utolsó mentőhajó a városból. Bár nem látjuk a jelenetet, de halljuk, ahogy az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak, ordítoznak és sikítanak, próbálnak menekülni a városból, a rendfenntartó erők igyekeznek úrrá lenni a káoszon, miközben a vízszint egyre csak emelkedik, a város pedig percről percre közeledik a teljes pusztuláshoz. Két dolgot tesz egyértelművé a nyitány. Az egyik, hogy a játék tagadhatatlanul magán viseli annak jeleit, hogy fejlesztése az ukrán-orosz háború árnyékában zajlott. A másik, hogy a Frogwares fejlesztői sikeresen ragadták meg a mindennapok kilátástalanságát, iszonyatát, és az utóbbi évek egyik legnyomasztóbb horrorjátékát (és Lovecraft-feldolgozását) építették fel belőle.
Pedig a The Sinking City 2 több szempontból is rizikós vállalkozás volt. Bár tetszett a 2019 nyarán megjelent első rész, sőt, az akkortájt megjelent Cthulhu-játékok közül egyértelműen a jobbak közé tartozott, volt pár gyermekbetegsége, amelyekkel kapcsolatban nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy a főként Sherlock Holmes-adaptációiról ismert ukrán csapat sikeresen leküzdi őket egy esetleges folytatásra. Bár hangulat terén nem kellett szégyenkeznie, a nyílt világ repetitív volt, és egy ponton túl színtiszta időhúzásnak, helykitöltésnek érződött, míg a döntések súlytalannak, a nyomozós részek túlontúl egyszerűnek, a harcrendszer pedig kifejezetten frusztrálónak. A megjelenését nem sokkal később az is beárnyékolta, hogy a Frogwares összekapott a kiadásért eredetileg felelős Naconnel, és egészen 2024-ig pereskedtek a játékjogok miatt. Ezt a párbajt végül a fejlesztők nyerték, így az első részből megjelenhetett egy jelentős ráncfelvarráson és hibajavítások során átesett felújított kiadás, 2023-ban pedig már megindult a folytatás fejlesztése is.
Ez a folytatás azonban több szempontból is más. Egyrészt ahogy azt a fejlesztők a játék indításakor megjelenő üzenetben is közlik, míg a Sherlock Holmes: The Awakened felújításának fejlesztése az orosz-ukrán háború kitörése után nem sokkal indult (ennek nyomai pedig több ponton is tetten érhetőek voltak abban a játékban is), a The Sinking City 2 már az évek óta elhúzódó összecsapások mellett készült. A fejlesztőcsapat tagjai közül 14 főt soroztak be a hadseregbe, 17 munkatársuk otthona pedig megsemmisült légicsapások során – nem beszélve a rendszeres légi riadókról, áramszünetekről. A játék elején felharsanó sziréna nem véletlenül ugyanaz, amely az ukrán nagyvárosokban a mai napig jelzi a közelgő bombázásokat.
A Frogwares viszont alkalmazkodott. Az alkalmazkodás részeként szakítottak a Sherlock-játékok nyomozós, főleg rétegjátékosokat és régi rajongókat megszólító játékmenetével. Helyette kőkemény, modern Resident Evil- és Silent Hill-részeket idéző túlélőhorrorra váltottak, amely sokkal piacképesebbnek tűnt, de búcsút intettek az előd nyílt világának is. A The Sinking City 2 kisebb, fókuszáltabb, borúsabb – és mindemellett közel minden tekintetben felsőbbrendű az első részhez képest.
Calvin és párja, Faye egy okkult kötet segítségével megpróbálnak az Álomföldeken keresztül kapcsolatba lépni egy Ősi Istennel. A rituálé kudarcba fullad, Calvin magához tér, Faye lelke viszont csapdába esik a túloldalon. Miközben Arkham városát szép lassan elnyeli egy rejtélyes, természetfeletti áradás, amely ráadásul különböző rusnyaságokat is magával sodort, Calvinnek meg kell szereznie egy újabb grimoire-t a Miskatonic Egyetem könyvtárának zárolt részlegéből, és a megfelelő rituáléhoz szükséges eszközöket, hogy visszakaphassa szerelmét.
Míg a The Sinking City első részében Oakmont városát elárasztott utcákkal határolt, ám még viszonylag ép városrészek alkották (némelyik egészen érintetlen, mások katasztrofális állapotban), addig Arkham már egyértelműen a pusztulás szélén áll. Utazásunk során minden bejárt helyszín magán viseli a tragédia egyértelmű nyomait, romok, hátrahagyott járművek, bőröndök, de leginkább holttestek tucatjaival. Csak azon kevesek maradtak a városban, akiknek a menekülés vagy nem volt opció, vagy Calvinhez hasonlóan valamilyen különleges érdek fűzi őket a városhoz.
A történet fejezetekre osztott, minden fejezetben egy viszonylag szabadabban bejárható, nagyobb játéktérrel, melyen egy konkrét cél elérése mellett szép számmal akadhatunk opcionális nyomozásokra, illetve a megoldásukkal feloldható, lezárt páncélszekrényekre és ládákra is. Ezek hol a túléléshez elengedhetetlen, igen limitáltan elérhető gyógyító szereket, muníciót, esetleg ezek előállításához szükséges nyersanyagokat, jobb esetben fegyver- vagy inventorybővítéseket, illetve passzív perkökre költhető képességpontokat tartogatnak.
A játék során azonban sosem válunk akcióhőssé. Nincs az első részhez hasonlóan abuzálható crafting rendszer, amelynek révén kellő farmolással akár szinte folyamatosan maximumon tarthattuk a különböző készleteinket. Minden pisztolygolyó és puskatöltény számít, és folyton mérlegelnünk kell, hogy egy-egy összecsapásnál mi éri meg jobban, a menekülés, vagy a harc a gyakran igen jelentős túlerővel szemben. Az előző rész „wylebeastjei” kissé átalakult formában tértek vissza, az ellenfelek sora viszont kiegészült pár lényegesen lovecraftibb rémmel is, például a Mélységlakókkal. A leggyakoribb ellenfeleink azonban a vízben tenyésző, „slither” nevű, hatalmas gilisztákra emlékeztető paraziták által reanimált zombik lesznek, akikkel legkönnyebben a testükön megjelenő, világító duzzanatok kilövésével számolhatunk le. Azonban a haláluk után ügyelnünk kell a testükből kiszabaduló férgek eltaposására is, mert ha a közelben akad alkalmas holttest, automatikusan megszállják azt, és ismét támadásba lendülnek.
A játék pedig szigorú, és nagyon keményen bünteti a vakmerőséget. Ugyan a főbb feladatok megoldásakor van automatikus mentés, ha pedig ügyesek vagyunk, Faye maszkjának formájában magunknál tarthatunk egy „extra életet is”, azonban tárgyaink eltárolására, új perkök megnyitására és manuális mentésre csak az erre kijelölt, biztonságos szobákban van lehetőség, melyekből minden nevesített helyszínen általában csak egy akad.
Fókuszáltabb játékmenet, letisztultabb, sokkal precízebb és kevésbé frusztráló harc, nyomasztóbb, súlyosabb hangulat – azt hiszem ezekből elég tisztán látszódik, hogy a The Sinking City 2 mennyire túlszárnyalta az elődjét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tökéletes játék lenne, és a fejlesztők elszántsága ellenére is akad pár eleme, amelyek rontanak valamennyit az összképen. Habár az előddel (vagy gyakorlatilag bármelyik korábbi Frogwares címmel) összevetve közel sem annyira súlyosak. A játék optimalizációja például fényévekkel jobb, mint az első rész vagy a legutóbbi Sherlock Holmes esetében. Talán egyetlen hibája, hogy a tesztelés alatt még csak DLSS volt elérhető felskálázásként, az FSR-re még várni kell. Így ha valaki nem rendelkezik NVIDIA kártyával, az egyelőre kénytelen beérni a lényegesen többet artifactoló TSR megoldással. A játék ezt egyébként alapértelmezetten aktiválta is, segítségével viszont sikerült High beállítások mellett szinte végig 40–55 fps környékén tartani a sebességet a Ryzen 5 3600, Radeon 7600, 32 GB RAM, SSD, Full HD konfiguráción. De ehhez a stabilitáshoz persze nem maradhatott el a PC játékok esetében mára szinte megkerülhetetlen shader előtöltés sem. A főmenüből a játék indítására kattintva először közel húsz percet kellett várnom, mire a folyamat lepörgött, majd ugyan lényegesen gyorsabban, de elő-előfordult még az új fejezetek kezdetekor is.
Harcrendszer tekintetében talán a leggyakoribb és legzavaróbb baki, hogy míg a Steam Next Festen kipróbált demóban már-már szinte igazságtalannak érződött, ahogy a slither által megszállt zombik akár egészen a legközelebbi biztonságos szobáig üldözni tudtak, addig a teljes változatban ez a játékelem szinte a ló túloldalára esett. Az ellenfelek csak indokolt esetekben követnek minket zárt ajtókon keresztül is, elsősorban akkor, ha azokat nyitva hagytuk, miközben már menekültünk előlük. Viszont kissé zavaróan gyakran megesett olyan, hogy elég volt két lépést hátrálnom csak az egyik irányba, hogy „kilépjek” az adott ellenfél érzékelési zónájából, és például egy zombi, amely addig fenyegetően közelített, hirtelen relatív közelségem és zseblámpám fénye ellenére elveszítse az érdeklődését irántam, és lassan elcsoszogjon az ellentétes irányba.
Emellett gyakran az sem szabad döntés kérdése, hogy harcolni vagy menekülni akarunk-e. Egyes pályarészeken már előre láthatjuk a slither által megszállandó holttesteket, akik majd valamilyen részcél teljesítését követően az életünkre törnek, valamint elszórt medvecsapdákat, felrobbantható benzines kannákat, melyek biztatnak a konfrontatív megközelítésre. Máskor pedig még egyértelműbb, mert például egy viszonylag szűk helyen kapunk pont annyi és olyan ellenfelet a nyakunkba, hogy muszáj legyen legalább néhányat leszedni közülük, mielőtt bizonságosan továbbmehetnénk. Az pedig általánosságban elmondható, hogy egy-egy összecsapás, feladattípus ismétlődése, mint például a városon belüli lezárt zsilipkapuk felnyitása vagy egyéb akadályok elhárítása a csónakunk útjából, egy ponton túl határozottan időhúzásnak kezdtek érződni.
Viszont ezek egyike sem okozott bennem olyan törést, mint az első rész esetében akár egyből az első pár összecsapás a folyton félreugráló, idegesítő szörnyekkel. Ha pedig valaki utólag elégedetlen a kihívás mértékével, mind a harcok, mind az elvétve felbukkanó, gyakran opcionális nyomozós és logikai feladványok nehézségi szintje állítható, illetve finomhangolható a beállítások menüben.
Nem hibátlan darab a The Sinking City 2, de megkockáztatom, hibátlanabb, szórakoztatóbb, és szélesebb közönség számára befogadhatóbb, mint a Frogwares bármelyik korábbi játéka. Nem mellesleg tematika, hangulat és játékmenet terén együttesen értékelve is határozottan a jobb Lovecraft-adaptációk sorát gazdagítja. Az pedig, hogy a fejlesztők milyen körülmények mellett tudták mindezt összehozni, úgy vélem, külön elismerést érdemel. Ha valakinek tetszett az első rész, vagy az olyan hasonló címek, mint például a Stygian-sorozat, esetleg kifejezetten szereti a „B-polcos” avagy AA-kategóriás túlélőhorrorokat, az bátran tegyen vele egy próbát.
