A Borderlands széria egyike a legnépszerűbb és legsikeresebb viszonylag friss sorozatoknak, amely hála a Diablo által népszerűsített lootgyűjtögetős mechanika hatásos FPS-re ültetésének, elborult humorának, szokatlan küldetéseinek és karaktereinek, valóságos aranybányává vált a 2K és a Gearbox számára. A népszerűsége pedig jelenleg túlzások nélkül a csúcson van, miközben Eli Roth Magyarországon forgatott filmadaptációján az utómunkálatok folynak, a háttérben pedig több mint valószínű, hogy készülődik a következő sorszámozott folytatás, a rajongók egy vadonatúj spinoffot is kaptak.
Ez lenne a Tiny Tina’s Wonderlands, amely a címszereplő robbanásmániás bombaszakértő leányzó elborult Bunkers and Badasses játékára épül (ez a Borderlands univerzumában a Dungeons and Dragons asztali szerepjáték megfelelője). Ez az elborult, már-már üdítően beteg koncepció, amely a Borderlands mechanikáinak bizarr fantasybe forgatása mellett a komplett műfajnak és aktuális felkapott darabjainak is görbe tükröt állított a Dark Soulstól a Trónok harcáig, a Borderlands 2 legnépszerűbb DLC-je volt. Így szinte adta magát, hogy egy méretesebb, önálló cím formájában folytatódjon két nagyobb eresztés között.
Tina játéka ezúttal a Dragon Lord, egy misztikus ősi gonosz, és esküdt ellenfele, Buttstallion királynő harca körül forog. Hősünk, Newbie egy epikus bemelegítést követően évszázadokkal azután kezdi kalandozását, hogy a Dragon Lordot a Lelkek Kardja segítségével bebörtönözték, ám hála néhány élőhalottnak, a sötét úr feltámad, és megkezdi Csodaország pusztítását. Hősünk feladata, hogy a mellékküldetések megoldása, dungeonök kifosztása és fegyverek, robbanószerek felhalmozása mellett felkutassa, majd megállítsa a gonoszt.
A játék változatos opciókat kínáló karakterkészítőjében kényünk-kedvünk szerint alakítgathatjuk hősünket (vagy hagyhatjuk akár igénytelen szürke miniatűrként), valamint válogathatunk a változatos karakterosztályok között, amelyek többé-kevésbé megfelelnek ugyan a tipikus fantasy-kliséknek, ám tartogatnak pár komolyabb csavart Tina elborult fegyverekkel, gránátokkal és bombákkal teli világában. A játék legnagyobb csábereje és legszembetűnőbb pozitívuma egyértelműen az ilyen elferdítésekből származó humor. A Tinát szinkronizáló Ashley Birch, a Dragon Lordot megszólaltató Will Arnett, a többi szinkronszínész, a designerek, történetírók érezhetően élvezték a játékon való munkát, az elborult ötletek és poénok felsorakoztatását, ez a poénkodás és laza hangulat pedig egy tagadhatatlanul szórakoztató lendületet ad a játéknak.
A burok mögött természetesen továbbra is a Borderlands játékmenete (konkrétan a harmadik részé, annak számos finomításával együtt) pörög, amelyben a siker kulcsa a folyamatos fejlődés, a fegyverek, páncélok, felszerelések gyűjtögetése, az egyes ellenféltípusok gyengeségeinek kihasználása, mindössze olyan apróbb különbségekkel, hogy gránátok helyett különböző varázslatokat pakolhatunk fel hőseinkre, a kasztok egyéni képességei pedig sokkal „fantasysebb” körítést kaptak. Lerakható löveg helyett például megidézhető kis lényekkel dolgozunk, a távolsági karakterek inkább több varázslat felcsatolására és sorozatos elsütésére építenek.
A körítésből egyedül a járművek maradtak ki, helyettük csak a fast travel rendszerre és a felülnézetes világtérképre építhetünk, ahol természetesen műfaji hagyományoknak megfelelően random csatákba is keveredhetünk, ám tekintve a pályák lineárisabb, zártabb jellegét, ezek nem is érződnek hiányosságnak. A játék folyamatosan próbálja jutalmazni a grindot, egyre látványosabb fegyvereket, értékesebb lootot dobva a játékosok kezébe, miközben időről időre újabb és újabb mechanikák is megnyílnak (mint egy ponton túl a másodlagos kasztok). A fejlesztők pedig kicsit igyekeztek a multis opciókon is finomítani, így ha több társunkkal együtt esünk neki a végigjátszásnak, választhatunk, hogy a lootért versenyezni szeretnénk, vagy azt a játék igazságosan dobja szét.
Azonban nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy ha eltekintünk a körítéstől, ez gyakorlatilag még mindig a Borderlands évek óta bevált, alapjaiban nem változó, és hozzáállás függvényében könnyen monotonitásba torkolló játékmenete. Személyes tapasztalatom volt a Borderlands 2 végigjátszása során, hogy bármennyire is tetszett a körítés, a hangulat, a lövedékeket néha szivacsként nyelő ellenfelek, az ismétlődő fejlődési körök egy idő után kezdtek monotonitásba fulladni, majd mire eljutottam a DLC-k feléig, hiába terveztem egy újabb kaszttal nekivágni a végigjátszásnak, nemes egyszerűséggel kifulladtam, és évekre elteltem a játékstílussal.
A Tiny Tina’s Wonderlands ellen pedig még szól az az apró tényező is, hogy míg Tina eredeti fantasy agymenésének adott egy egyéni ízt és stílust az, hogy egyfajta könnyedebb epilógusként szolgált a Borderlands 2 történetéhez, ami főleg a 30-40 óra után adott neki egy nagyon egyedi atmoszférát és biztosított pár, a poénok ellenére is érzékenyebb pillanatot, a Wonderlands nem rendelkezik ilyen szállal, a fókusz itt kizárólag a poéndobáláson és a fantasy parodizáláson van.
Ha valaki túl tud lépni ezen, valamint a cel-shaded effektek alatt kissé megkopott grafikán, és eleve a bevált Borderlands-formulára számít kisebb-nagyobb változtatásokkal, még elszálltabb körítéssel, az nem fog csalódni, és remekül szórakozik majd a számtalan óra során. Azonban ezen a ponton nagyon remélem, hogy a negyedik (ha a spinoffokat is számolom, akkor már hatodik) felvonásra a Gearbox készül valamilyen nagyobb vérfrissítéssel, valamilyen újító mechanikával, mert bő tíz év elteltével, főleg ha valaki játszott az előző részekkel is, kezd rajta látszani a kor.
