A Final Fantasy széria nagy utat járt be, mire eljutott a mostani felvonásához. Egy vállalat végső próbálkozásából milliók kedvence lett, és éles viták folynak a mai napig, hogy melyik a legjobb epizód. A ’80-as és ’90-es évek pixelcsodáinak is megvan a varázsuk, amit újfent átélhetünk a nem is olyan rég megjelent kollekció keretein belül. Talán egy részre sem fordítottak annyi erőforrást, mint a Final Fantasy VII-re, amelyhez rengeteg matéria készült 20 év alatt, legutóbb az előzményjáték került felújításra, a remake folytatása pedig gőzerővel készül.
Számomra a Final Fantasy X volt a legkedvesebb az összes közül, de nehéz lenne csupán egyetlen alkotást kiválasztani, hiszen mindnek megvolt a maga bája, sokféleképpen voltak jók, különálló élményként bárhol bekapcsolódhattunk ebbe a franchise-ba. Az FFXV is erősen rágyúrt a rajongók igényeinek kielégítésére, de tökéletes volt az új belépők számára is. A mostani XVI-os számú epizód is különleges a maga nevében, hiszen ennyire felnőttes felállásban még nem prezentálták dolgokat ez idáig. Csalódni fog, aki a törpéjével tervezte átélni a kalandot, mert ez most nem bájos, semmiképpen sem kiskorúaknak való stuff (csonkítás, szex és rengeteg vér található benne).
Történetünk középpontjában, mint nagyon sok Final Fantasy-ben, a mágia és az emberek ahhoz való hozzáállása áll. Ebben a világban óriási anyakristályok köré csoportosult a népesség, birodalmak jöttek létre e térségekben. A kristályokból kinyert energia által mágikus erőt gyakorolhatnak, de az olyan egyszerű dolgokat is ezek használatával végzik el a lakosok, mint a tűzgyújtás vagy egy kút feltöltése vízzel.
A legnagyobb erő nyolc uralkodócsalád birtokában van. Az ősi erők, az eikonok (ismerősek lehetnek a korábbi részekből) öröklődnek a vérvonalban, és az aktuális hordozót dominánsak nevezik. Lényegében ez az adott ország csodafegyvere, hiszen a domináns képes felvenni az isteni lény valódi formáját, ami komplett hadseregeket képes elsöpörni a föld színéről. Amikor két ilyen lény ritkán összecsap, az legendákba illő jelenetekkel kecsegtet. Egy ilyen család idősebb fiát, Clive-ot irányíthatjuk majd, aki sajnos nem örökölte a családjában jelen lévő Főnix-erőt. Helyette betegeskedő kisöccse, Joshua lett a domináns, így jómagunk felesküdött védelmezőként szolgálunk a testőrségben már tinédzser korunk óta. Viszont rejtélyes okokból kifolyólag valamilyen szinten képesek vagyunk manifesztálni néhány támadást, ami az eikon sajátossága.
A hosszúra nyújtott filmszerű bevezető órák tragédiába fordulnak, amikor is megtámadják országunk egyik helyőrségét, amelyben családunk éppen látogatást tett. Az események sorba követik egymást, Clive-ban felébred egy másik ősi tűzerő, ami elméletileg lehetetlen (a lore szerint minden elementálból egy létezik). Vad Ifritként egyfajta óriásszörny bőrébe bújva végül összecsapunk testvérünkkel, aki életét veszti a brutális haddelhadd alatt. Mindebből fiatalkori énünk semmire sem fog emlékezni, csak annyi tudatosul benne, hogy valaki elvette tőle szeretett testvérét, illetve leigázták az otthonát. Rabszolgasorba taszítják hősünket, aki 13 évig harcol egy másik nemzetért, közben egy percre sem tudta elfelejteni a korábbi eseményeket. Ilyen vidám felütéssel indít a cucc, ami később se lesz rózsásabb...
A Final Fantasy XVI története picit olyan néha, mint egy politikára épülő fantasy sorozat. Csak a könyvekben, a televízió képernyőjén érdekesebb, jobban megírt szereplők és emlékezetesebb helyszínek kapnak helyet. A programmal töltött 60-70 óra alatt nem sok helyet vagy szereplőt tudnék kiemelni, de persze akadnak kivételek. Ilyen például a minden FF-ben feltűnő Cid, aki itt olyan szinten brillírozik, hogy bárki elől ellopja a show-t, amikor képernyőn van. Zseniális szinkront is kapott a mentorként funkcionáló karakter, gondoskodik róla, hogy ne pörgécseljük át a rengeteg dialógust.
A sztori komor, és irodalmi az előadásmód, így nagyon könnyen figyelemhiányos lehet tőle a játékos. Ami plusz pont a készítőknek, hogy bármikor megállítva egy átvezetőt, olvasgatható a képen található főbb személyekről, helyszínekről egy kis segédanyag. Ráadásul a bázisunkon még egy Ablak-Zsiráf-szerű enciklopédia is helyet kapott, ahol több száz bejegyzés olvasgatható. Sok a hasonlóan kinéző szőke nő, így nem csak én voltam úgy, hogy fel kellett lapozgatnom ezt a segédanyagot, hogy el tudjam dönteni, hogy a képernyőn a főhős édesanyját vagy pedig a szomszédos ország hercegének szeretőjét látom éppen.
Amikor akciódús volt a cselekmény és a látványra fókuszált, azt élveztem, de a többi rész előadásmódja nem hagyott bennem komoly nyomot, ami egy szerepjátékhoz mérten szomorú. Ugyanígy a generációkkal visszamaradott fetch-questek is lehoztak az életről. Az esetek nagy részében valakinek fájt a lába vagy megsérült, elveszett és el kellett hozni neki valamit. Vagy egy pár szörnyet legyőzve kellett összeguberálni néhány pitypangot. Van a nagyon sok küldetés között néhány jobb is, de olyan durva az arány, hogy le sem merem írni.
És akkor most jöjjön a program pozitív része, ami a harcrendszerben rejlik. A Final Fantasy játékok történelmében először teljesen hack-and-slash-t idéző összecsapásokban lehet részünk. Baromi jól működik az egész, nagyon könnyű elsajátítani és használni, később pedig még jobbá válik az élmény, ha már több varázslat kerül a birtokunkba. Nem bízták a fejlesztők a véletlenre a dolgot és egy olyan veterán hozta tető alá a harcrendszert, aki olyan játékokon is dolgozott, mint például a Devil May Cry 5 vagy a Dragon’s Dogma. Aki szereti a pörgösebb harcokat, az nagyon fogja élvezni a sokadik csatát is. A néha hozzánk csapódó társakat nem tudjuk vezérelni, így személyesebb, koncentráltabb lesz az egész, hogy nem kell figyelnünk semmire magunkon kívül (illetve a farkas pajtinak adhatunk néhány parancsot).
A victory fanfare sajnos kevés ütközet után csendül fel, ami most görög nyelven hallható. A zenei oldal most is erős, és ahogy említettem, a szinkronok közt is akadnak kiváló alakítások. A karaktereket nem az ügyeletes legenda tervezte (éppen egy másik epizódon ügyködik), így semmi extra vagy hivalkodó külsőre ne számítsunk. Az egész olyan kopottasabb, korhűbb, ezáltal kevésbé meseszerű külsőt kölcsönöz embereinknek. Clive gyerekkori barátnője (aki később is fontos szereplő marad) például teljesen közömbös, semmilyenre sikerült. Egy csaj hosszú hajjal és ennyi. Viszont az eikonok veszettül festenek, az óriás harcok fenemód látványosak.
Nagyon rágyúrtak az újrajátszhatósági faktorra, ami már jelen van az első körben is. Egy táblával interakcióba lépve megismételhetjük a sztori főbb küldetéseit, akár az aktuális tápos emberünkkel és felszerelésünkkel is. Vagy versenghetünk pontokért arcade módban ezeken, ilyenkor limitálva lesz a szintünk és a képességeink. New Game + kört indítva nehezebb lesz a móka, erősebbek és másmilyen ellenfelek várnak majd a megszokott helyeken. Akinek ehhez van kedve, tutira élvezni fogja a kihívást, mert alapjáraton az FFXVI nem egy nehéz játék, így a valódi challenge it kezdődik. Sok-sok „csalást” igénybe véve is nyomhatják a kezdő játékosok az alkotást. Például egy ékszert betéve automatikusan elugrunk a csapások elől, vagy egy másikat alkalmazva egy gombot nyomkodva brutális kombókat csalhatunk elő.
A Final Fantasy XVI szerintem azoknak fog a legjobban tetszeni, akik nem játszottak még korábbi részekkel, vagy gyerekesnek találták azokat valamilyen okból kifolyólag. Természetesen a Final Fantasy rajongói is megtalálhatják benne az FF-es dolgokat, de az XV-tel ellentétben a fan service nem annyira erős. Kiemelném még a boss harcokat, ami megidéz néha egy Kong vs Godzilla filmet is, vagy mondhatnám akár az Attack on Titan animét is. Bár a történet engem nem bilincselt le, de volt annyira élvezetes a játékmenet, hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ha még a sok humbug helyett valódi tartalommal töltötték volna fel a játékot, esetleg kaptunk volna minijátékokat, akkor örömtáncot lejtettem volna örömömben.
