Az Amplitude Studios újabb játékkal bővítette a nevük által fényjelezett Endless szériát. Az Endless Dungeon az újragondolt folytatása lett a Dungeon of the Endlessnek (milyen kreatív címek, nem?), amit megkockáztatok, hogy kultjátékká nőtte ki magát. Egy nagyon speciális kis gyöngyszemről van szó, amelyhez fogható kevés, ha egyáltalán van a piacon. A roguelike zsáner találkozott a dungeon crawler és a tower defense műfajával, és mindezt gyönyörűszép pixelgrafika és nyugtatóan csilingelő zene fogta össze és varázsolta teljessé. Az Endless Dungeonnek nehéz dolga van, mert elődje nagyon magasra tette a lécet, és annak ellenére, hogy az új címnél egyértelműen műfajváltásra került sor, elkerülhetetlen az összehasonlítása a két játéknak.
Az Endless Dungeon szintén roguelite, nyolc szerencsétlen űrhajótörött ragad egy elhagyatott kutatóközpontban egy rejtélyes kristállyal, ami szerencséjükre (?) nem engedi őket elpusztulni. Kettő, majd egy fejlesztés kioldása után háromfős csapatok indulhatnak a kutatóállomás kocsmájából, hogy megpróbálják átverekedni magukat az űrben lebegő halálcsapda megannyi emeletén. Mint ahogy az előző játékban is, itt is a fő cél a sárgásan izzó kristály megvédése a periodikusan meginduló hordáktól, amelyek zárt szobák mögött rejtőznek. Minden elbukott próbálkozás és szétcincált űrhajós után (mint már annyiszor megszoktuk) kioldhatók újabb és újabb fejlesztések, erősítsék azok a külön karaktereket vagy a sokféle felvehető fegyvert és más felszerelést. Vagy univerzális fejlesztésekre is szert tehetünk, amelyek könnyíthetik a következő futamokat. Ráadásnak a nyolc egyedi karakter saját történettel és minimissziókkal rendelkezik.
Amiben az Endless Dungeon gyökeresen eltér az elődjétől, az a váltás a 3D grafikai látványvilágra és a taktikus, de automatizált harcokat felváltó twin-stick shooter lövöldözésre. Az új harcrendszerre való áttérés merész lépés, és a játék húzóerejeként volt reklámozva. A tower defense elemek megmaradtak, és alapvetően a játékmenet sem változott sokat. A közel sem elhagyatott és veszélytelen űrállomáson kell szedett-vetett legénységünkkel megvédeni és kimenekíteni az életünket védelmező kristályt. Ennek érdekében minden karakter különböző speciális aktív és passzív képességekkel rendelkezik, továbbá fegyverekkel, amelyekre a missziók alatt bukkanhatunk. A pálya szobákra van osztva, ahol a kijelölt helyekre védelmi berendezések (azaz turretek) vagy nyersanyagtermelő üzemek építhetőek. Ezekből háromféle erőforrást termelő van: amit építésre lehet költeni, amit fejlesztésre és amit a karakterek erősítésére. Ez nagyából így működött a játék elődjénél is.
Viszont a 3D és az akcióorientált játékmenet hozott pár nem túl kellemes visszalépést is az eddig nagyon is jól működő játékmechanikákban. Kezdve azzal, hogy itt csak lőfegyverek vannak, és azok sem túlontúl változatosak. A harc nagyjából kimerül abban, hogy egyhelyben állva lőjük a felénk hömpölygő ellenfelek hadát. Nincs nagyon taktikázásra lehetőség, minden összecsapás nagyjából ugyan olyannak tűnik, csak az változik, hogy milyen színű nyalábot kell lőni az ellenségre, mivel bizonyos típusok erősebbek a bogarak és mások a gépek ellen. Sajnos a közelharci opció és specializáció megszűnt.
A 3D-s pályák sokkal kisebbnek tűnnek, és úgy éreztem, hogy emiatt megszűnt a taktikai mélysége a turretek elhelyezésének és a nyersanyagtermelők kiválasztásának is. A karakterek fejlesztése is nehézkes. Külön terminálokat kell találni a pályán elszórva, ahol permanens bónuszok vásárolhatók. Ha a nevezett terminál az utolsó ajtó mögött rejtőzik a dungeonban, akkor a játékmenet kifejezetten fűszerezetlennek fog érződni.
Az Endless Dungeon sokkal laposabb elődjénél. És mi sem példázza ezt jobban, mint a dust mechanika. Ritkán áram nélküli szobára bukkanunk, ahol nem lehet építkezni, így előbb az összegyűjtött „dust” felhasználásával azt fel kell tölteni energiával. A véletlenszerűen generált pályáknál viszont sokszor előfordul, hogy ezek a sötét szobák teljesen üresek. Ellentétbe hozva a Dungeon of the Endlessel, az ottani sötét szobák új veszélyforrást jelentettek, mert szörnyrohamok indulhattak belőlük, amíg fény nélkül maradtak. Itt viszont nem kell meglepetésektől tartani, mert minden ellenfél spawn adott.
Összességében az Endless Dungeon mottója az egy lépést előre, kettőt hátra. A grafika hangulatos és jónak mondható, a twin-stick lövöldözés egy ideig érdekes és a roguelite elemek is hozzáadnak az újrajátszáshoz. Valamint a zene még mindig adja a nyugodt, de mégis sejtelmes űrbázis hangulatát. Ha a játékot teljesen önmagában, egy vákuumban vizsgálom, akkor megérte a vele eltöltött időt, és élveztem is azt. Főleg a co-op mód sikeredett jóra (hiszen barátokkal együtt minden jobb). Ha mint a Dungeon of the Endless folytatásaként tekintek rá, akkor azonban erősebben látszanak a problémák és hiányosságok.
