Mond valakinek az a név valamit, hogy Fool’s Theory? Aki erre kapásból rávágta, hogy The Witcher Remake, esetleg GeryG-vel karöltve még a Seven: The Days Long Gone is beugrott, annak jár a pacsi – pedig a csapat besegített (többek között) a Larian Studiosnak is, mind a Divinity: Original Sin II, mind a Baldur’s Gate III körül. Nem rossz ajánlólevél a második önálló játékukhoz, jelen értekezésem tárgyához, a The Thaumaturge-höz…
Hogy mennyire nem a megszokott sablonokkal operáló játékkal van dolgunk, jól jelzi maga a miliő is, ahol a történet játszódik: 1905-ben járunk (a bevezető után) Varsóban, ami ekkoriban a cári Oroszországhoz tartozott – és persze a helyiek ennek nem igazán örültek (mint ahogy annak sem, hogy a titkosszolgálat szinte mindenkit megfigyelés alatt tartott, hogy csírájában elfojtsák a rendszer elleni szervezkedéseket). Hősünk, Wiktor Szulski apja halála miatt tartózkodik a városban, és kutat az öröksége után – és ennél többet nem is spoilereznék el a történetből.
Wiktor egyébként tapasztalt vajákos (jobb kifejezést nem találtam a thaumaturge szó fordítására), de ez majdnem felemészti: a játék eleje pont erről szól, hogy sikerül egy különleges újdonsült baráttal megmenekülnie a komplett elmebajtól. Hősünk amolyan magánnyomozóféle, a hozzá fordulókon próbál segíteni, illetve megfejteni a rejtélyes ügyeiket, ebben pedig az asztrális/mentális képességei is segítik: egyrészt képes olyan dolgokat is észrevenni, amelyeket közönséges halandók nem feltétlen, másrészt az aurájukat megvizsgálva tudhat meg dolgokat a tulajdonosaikról. Ezen információk birtokában pedig a párbeszédek során új lehetőségek is megnyílnak, amelyek akár a szereplők hozzánk való viszonyát, illetve a történet menetét is befolyásolhatják – kicsit hajazva a Telltale Games-féle kalandjátékokra.
Persze minél fejlettebb Wiktor a négy „földöntúli” területen, annál több lehetőség nyílik meg előtte – egyben bővítheti kis démontárát is. Bizony, a négy irányhoz (Heart, Mind, Deed és Word) tartozik egy-egy Pokémon úgynevezett salutor, akiket elfogva és „megszelidítve” segítik Wiktort elsősorban a harcok közben. Upyr, a Heart ág szörnyikéje a játék kezdetén már régi haver Wiktorral, a többieket (Bukavac, Lelek és Veles) menet közben szedhetjük össze. Közös tulajdonságuk, hogy minden egyes salutor a gazdájuk jellemhibáira bukik, illetve abból táplálkozik, teremtve ezzel egy érdekes helyzetet: párbeszédeink során táplálhatjuk ezeket a hibákat (és ezzel a kis „ölebünket”), cserébe az emberekkel való kapcsolatunk láthatja ennek kárát.
Ha már a harc szóba került: körökre osztott módon zajlanak a csaták, ennek megfelelően a taktikai érzékünkre lesz szükségünk. Ami újdonság: ahogy fejlesztjük magunkat, nemcsak új támadásokat sajátíthatunk el akár mi, akár a salutorjaink, hanem különféle buffokkal tovább fokozhatjuk a hatásukat – és ezeket szabadon csereberélhetjük az egyes csaták előtt, alkalmazkodva az adott helyzethez. Kell is ez a fajta rugalmasság, mert előfordul, hogy adott támadásra/sebzésre az aktuális ellenfél bizony immunis. Salutorjaink között szerencsére harc közben is tudunk váltani, sőt, a játék javaslatot is tesz, melyikkel érdemes szerinte próbálkozni. Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon szórakoztató tud lenni, még ha kihívás nincs benne olyan sok – én mondjuk annyira nem bánom, a The Thaumaturge elsősorban a történetről szól, ebbe pedig szerintem nem illik bele a túlzottan kemény harci kihívás, ugyanakkor azért lehetnének valamivel okosabbak az ellenfelek.
A gépházban az Unreal Engine 5 fut, és szépen teszi a dolgát. A kreatív osztály kiváló munkát végzett, a helyszínek részletgazdagsága elképesztő tud lenni, a karakterek kidolgozottsága is alapvetően rendben van – egészen addig, amíg meg nem szólalnak. Sajnos a mimikájuk finoman szólva is hagy maga után kívánnivalót, noha maga a hang, azaz ahogy a megszólaltató színészek előadják a karakterüket, kifogástalan. Mindez bő 3 évvel a szintén lengyel Cyberpunk 2077 után picit elszomorító…
Mint látható, a The Thaumaturge nem igazán nevezhető szokványosnak, sem a környezet, sem a játékmenet tekintetében. Érdekesen keveri a narratív kalandjáték- és szerepjátékelemeket; a világháború előtti Kelet-Európa a szláv hihedelemvilág megvalósításával pedig olyan hangulatot és atmoszférát áraszt magából, amivel eddig nem igazán találkozhattunk – az enyhe horrorbeütés pedig kifejezetten jól áll neki. Én nagyon remélem, hogy a sok remake, reboot, illetve nagy franchise-ok x+1. folytatása mellett sikeres lesz, és számíthatunk még további játékokra Wiktorral – vagy akárcsak a The Thaumaturge világában mással.
