Az első Nintendo konzol egyik legjobb játéka számomra a mai napig a Contra. Sosem felejtem el az első találkozást vele, amikor is öcsémmel és a szomszéd sráccal elindítottuk a Konami műremekét. Nehéz, de tanulható játék volt, azon kevés programok egyike, amelyet a mai napig szívesen előveszek (például a PS4-es évfordulós kollekciót). Az oldalra haladós lövöldözés (run-and-gun) főleg ketten játszva szuper élmény, ezt a varázst ragadta meg az Iron Meattel a Retroware, akiknek nem ez az első arcade jellegű fejlesztésük.
Az Iron Meat története egy kísérletből elszabadult entitásról szól, ami egy parazita húslényként bekebelezi a fémet és az élőlényeket (gondolom, a vastartalmuk miatt). A Hold bázisról a Földre kerülő, vírusként tomboló organizmust az emberiség sikertelenül próbálja megállítani. Vlad, egy katona bőrébe bújva kell irtanunk a világunkat bekebelező szörnyet.
Nem sokat változtattak a bevált recepten, így az Iron Meat a Contra játékokhoz hasonlóan nagyon kevés gombot használ, nincs benne sallang, és a folyamatos akcióra fókuszál. Az ugráson és lövésen túl képesek vagyunk még földbe gyökerezni, így pontosan célozva lőni. Le lehet még feküdni, hogy elkerüljük a magasabb lövedékeket, és ennyiben ki is merül a repertoárunk.
Az alap gagyi fegyverünket hamar lecserélhetjük az ismerős, podként repülő dolgok szétlövésével. Ezeket itt is betűkóddal látták el, egyszerre kettő lehet nálunk, és igény szerint váltogathatjuk őket. Sajnos ha eltalálnak, akkor a kézben tartott pityu megy a levesbe, életből pedig limitáltat kapunk, amit a következő pályán fullra töltenek.
Könnyű fokozaton 30-szor halhatunk meg (mint ahogy az eredeti Contrában is a Konami kóddal előcsalva), közepes fokozaton 18 folytatási lehetőségünk lesz, hardon pedig csupán 8. Soknak tűnik, de meghalni pillanatok alatt lehet, és fogunk is. Az ellenségek egy része simán tüzet nyit ránk, ez eddig szokványos. A másik felük viszont átalakult húsbábként futva-kapálózva ront nekünk. Így az oldalra haladás közben folyamatosan a hátunk mögé is figyelnünk kell, ami kihívás elé állít. Közben kisebb platform részeken, csapdákon is át kell jutni, ami tovább növeli a jóleső adrenalinélményt.
A zenei oldal remek, zúzós hangszerelést kapott a program. A képi világ bár a 16-bites pixelgrafikát idézi, a karaktermodellek annyira szépen gusztustalanul lettek megalkotva (na, ezt jól körülírtam...), hogy öröm rájuk nézni. A félig fém, félig pedig groteszk húsból álló „lényeket” öröm mészárolni, kiiktatásuk után csak úgy fröccsen a pixelvér és repülnek a lábszárcsontok. Nagyobb járműveket is bekebelez az entitás, így harcolhatunk egy vonaton is, ami undormányos átalakuláson esett át. A 9 pálya elég változatos, a szintek végi bossok jól néznek ki és ötletesek. Átlagos ügyességgel és odafigyelve a közepes nehézségen lehozható a stuff néhány újrakezdéssel.
Az újrajátszhatóságot szavatolja a megannyi belső kihívás, valamint a 30-nál is több feloldható karakterskin. Ketten játszva még nagyobb az élmény, ilyenkor, ha elfogyna az éltünk, lophatunk a társunktól (mint régen). Nem hosszúak a szintek, és ami a legjobb, hogy indításnál bárhonnan kezdhetjük, így nem kötelező egy leülésből teljesíteni a kalandot, ami szerintem rendkívül baráti. Nagyon hangulatos az egész, az alkotók kiragadták a Contra eszenciáját, és be tudták csomagolni azt a fejlesztésükbe, amely a pályákon található kisebb interakciókkal teszik egyedivé a vashúsos alkotásukat.
Az Iron Meatet minden retroőrült zsákolja be, mert csalódásmentes, szuper élménnyel gazdagodhat. Érdemes lesz odafigyelni a Retroware jövőbeni munkásságára, hiszen jövőre egy Castlevania-klónt rántanak elő a kalapból, de a bejelentésük szerint még idén kihoznak egy licencelt beat’em-upot is.
