Tavaly év végén adtam először esélyt az utóbbi évek egyik leghangosabb indie roguelite sikerének, a Vampire Survivorsnek, hogy kiderítsem, mire fel a hatalmas népszerűség. Ennek eredményeként a két ünnep körüli szabadnapjaim jelentős részét el is nyelte a játék, köszönhetően egyszerűsége ellenére komplex játékmenetének, rengeteg tartalmának és hihetetlenül addiktív jellegének. A VS számtalan tekintetben zseniális darab – az alapok pofonegyszerűek, ebből kifolyólag a játék elég könnyen bővíthető új pályákkal, fegyverekkel, karakterekkel, a kísérletezési lehetőségek száma szinte végtelen, és nem kell sok idő, hogy belerázódj, és fanatikus elhivatottsággal daráld a démoni hordákat, amelynek soraiban a címmel ellentétben épp csak hagyományos értelemben vett vámpírok nincsenek.
Ugyanakkor valahol szégyellem is a játékba ölt órákat – talán még jobban, mint az újabb és újabb Musuou/Warriors játékok repetitív kaszabolásával eltöltött időt –, mert pontosan tudom, hogy a dopaminlöket, amit a játék biztosít, nagyban köszönhető a különböző csilivili színes-hangos prezentációs elemnek, amelyeket a készítő Luca Galante bevallottan a szerencsejáték-iparban töltött éveiből merített, és amelyek elég nyíltan birizgálják meg azokat az ingereket, amelyek révén az erre hajlamosak ráharaphatnak a félkarú rablókra és hasonló játékgépekre is. A Vampire Survivors könyörtelen zsenialitással motivál rá, hogy újabb és újabb 15-30 perceket tölts a démoni hordák irtásával, új játékelemek megnyitásával, mindezért pedig egyszerre tudom tisztelni, szeretni, és valahol belül kicsit gyűlölni is.
A sikere nyomán természetesen megszámlálhatatlan mennyiségben érkeztek a koppintások, trónkövetelők – elvégre technikailag nem olyan nagy kihívás egy hasonló játékot összedobni –, ám ezekről általánosságban elmondható, hogy jobb esetben szolgalelkű klónok voltak, kissé másabb tálalással, rosszabb esetben pedig olyan fércmunkák, amelyek készítői épp csak a designt, a játékmechanikák lényegét nem értették meg. Elég beszédes, hogy míg a Vampire Survivors egyfajta legendává vált, más hasonló játékok nem értek el igazán jelentős áttörést – egészen a Bloodshedig.
A Bloodshed ugyanis, amely sokak radarjára a legutóbbi Steam Next Fest során került fel, annyit tesz, hogy fogja a VS alapelemeit, ám 2D-s felülnézetből egy boomer shooterre emlékeztető 3D-s retro FPS-be gyúrja azt. Karakterünk, hacsak nem állítjuk át a beállításoknál, automatikusan tüzel, feladatunk megadott ideig túlélni a rohamozó kultistákat, élőhalottakat, démonokat és egyéb rusnyaságokat különböző arénákban, miközben az ellenfelek által elszórt tapasztalati pontokból hol új felszereléseket, perköket, varázslatokat nyitunk meg, hol meglevőket fejlesztünk, addig a pontig, ahol karakterünk tulajdonképpen veszedelmesebb, mint egyes régi játékok főellenfelei.
Miután mindössze egyetlen pályát és két karaktert tartalmazó demójáról elsöprően pozitív visszajelzések érkeztek, nem is kellett sokat várni az early access változatra, amely immár négy pályával (köztük egy főellenfélharccal), négy karakterrel és lényegesen több megnyitható elemmel ellátva indul jelen sorok írásakor napokon belül. A fejlesztők jóvoltából már néhány héttel ezelőtt elkezdhettem nyúzni ezt a korai változatot – és nem tagadom, míg a Next Fest-es változattal csak sejtettem, hogy ez a játék bizony hasonló tekintetben lesz veszélyes, mint a VS, a korai tesztverzió meg is vett kilóra.
A Vampire Survivors játékmenete kombinálva a boomer shooterek esztétikájával, fegyverdörgésével és pörgésével zseniális kombót alkot, számos tekintetben újraalkotva, már-már túlszárnyalva az átvett alapokat. A „csak még egy kört” mechanika teljes mértékig működik, a kísérletezés, különböző játékstílusok próbálgatása végtelenül szórakoztató, a prezentáció pedig várhatóan megdobogtatja mindenki szívét, aki régen olyan címeket tolt, mint a Blood, a Hexen, vagy épp a Castlevaniát idéző Doom-modok.
Egyetlen problémám az összképpel, hogy a készítők a hirtelen siker hatására mintha kicsit jobban siettek volna ezzel a korai hozzáféréssel a kelleténél, és bár az indulás előtti hetekben is tanúja lehettem, ahogy elég intenzíven alakították, hangolták a megjelenésre kínált tartalmakat, sajnos a jelenlegi változatban lévő lehetőségeket nagyjából 5-6 óra alatt ki lehet tapasztalni. Nincs még meg az a fajta komplexitás, amit a VS-ben a titkokkal, a fegyverek kombinációs és továbbfejlesztési lehetőségeivel lehetett elérni, arról nem is szólva, hogy ha már többé-kevésbé kiismertük a játékot az első pár kör után, karaktereinket gyakran már az adott menet felére pusztító félistenekké alakíthatjuk.
Az alapok a helyükön vannak, az elképzelés zseniális, nincs más hátra, mint bővíteni, mélyíteni, hogy mire elérkezik a végleges változat, addigra ha a VS mélységét nem is érik el, de mindenképpen jobban közelítik a Bloodsheddel. Remélem, hogy a fejlesztők nem fogják elkapkodni a dolgot – a potenciál ugyanis hatalmas, hogy a két stílus kombinációjából új indie klasszikus születhessen.
