A ritmusjátékok mellett a puzzle jellegű VR-címeket csípem igazán. Ilyen nagyszerű játékokra gondolok a témában, mint a Fisherman’s Tale, a Statik vagy a Keep Talking and Nobody Explodes. Szeretem, ha értelmesen használják ki a virtuális valóság adta lehetőségeket az alkotók, és nem árulok el nagy titkot, hogy a The House of Da Vinci VR-nak is sikerült megugrania a lécet.
Történetünkben, amely a szépséges Firenzében játszódik 1502-ben, a híres Leonardo da Vinci nyomában haladhatunk tanítványa bőrébe bújva, különféle feladványokat teljesítve. Már a kezdőképsorokban elkényeztetnek látnivalóval, miközben gyönyörű muzsika szól. Mielőtt elkezdhetnénk nézelődni és barangolni, azaz felfedezni a várost, ki kell ábrándulnunk, mert szabad mozgásra nincs lehetőség. Teleportálva haladhatunk (jó hír azoknak, akik betegek a VR-ban mocorgástól), de csak fix pontokra, ahol lehet is valamit csinálni. Sebaj, hiszen kárpótolni fog a több tucat eszes találmány, amelyek feladják majd a leckét.
Fejezetekre osztották a programot, ami titokban az időt is számolja, ezt az eredményt láthatjuk is chapterek végén. A 7 fejezetet teljesíteni nagyjából ennyi órába telhet, a szintek ugyanis egyre komplikáltabbak. Először írnék a nehézségekről, amelyeken túl kell lendülni. Az egyik ilyen dolog, hogy nem annyira pontos a kezelés, mint várnánk, így többször kell majd utánkalibrálni vagy lépkedni a szobában, mert mondjuk túl közel kerültünk valamihez. A másik zavaró dolog, hogy nem lehet leguggolni, de néha muszáj lesz a valóságban megtennünk azt, mert egy-egy puzzle megkívánja. Na, ez kicsit kényelmetlen, pláne ha ülve játszunk.
Aki a sztoriért jött, az csalódni fog, lényegében már leírtam mindent az elején. Tekercsekből tudhatunk meg többet mesterünkről, de a fókusz a kreatív feladatokra irányul mindig, így az sem érdekelt volna, ha ez a minimális történet kimarad az alkotásból. Gyűjthető tárgyak, csecsebecsék nincsenek, minden megtalálható cucc egy-egy puzzle részét képezi, nem is jön velünk át semmi a folytatásba. Kesztyűinkben tárolhatjuk el a különféle kulcsokat, kallantyúkat és sok más holmit. Ezekre még különlegességet is kapunk, amitől láthatjuk a mester lenyomatát, és visszatekerhetjük a cselekedeteit, hogy kifürkésszük a továbbjutást.
A másik jóság pedig egyfajta UV-lámpaszerűség, mert sokszor titkos írással rejtetettek el nyomokat a kíváncsi szemek elől. A fejezetekbe több nagy feladatot is kapunk, mire sikerül a továbbvezető utat felfedni. Sokszor ide-oda teleportálgatunk közöttük, mert a kapott kulcs a másik feladványnál nyit ki egy újabb reteszt.
Rendesen megtornáztatja agyunkat a The House of Da Vinci, a felénél már belefutottam olyan puzzle-be, amely majdnem kifogott rajtam. Ennél a fejezetnél meg is ugrottam az 1 órás szintidőt. Segítséget kérhetünk, ami megmutatja, hol melyik pontnál van a továbbjutás kulcsa, ha van nálunk tárgy, azt is felfedi, hol kéne használni, illetve a megoldást is valamilyen szinten elénk tárja. Ez nem minden esetben jelent garantált sikert, attól még teljesíteni kell a küldetést (így jártam én is, mert bár tudtam, hogy mit kéne csinálni, csak az „egyenlet” megoldását lökte az arcomba a segítség, a megelőző lépéseket nem).
Ha már nagyon profinak érezzük magunkat, akkor megpróbálhatjuk 2 órán belül teljesíteni a teljes játékot, de minden fejezetbe rejtettek el valami apró cselekvést, amiért jutalom jár – de ez inkább csak a trófeavadászoknak lesz érdekes. Az újrajátszhatóság is főleg eme kupák hajszolását teszi ki.
A The House of Da Vinci VR kellemes kikapcsolódást nyújt, zenéi csodásak, és rengeteg feladvánnyal vár a játék, amelyek látványosak, és jól kihasználják a PSVR2 haptikus visszacsatolását is, ami által valóban a rejtvények részesei lehetünk. Kisebb hibái ellenére bátran ajánlom.
