Először 2023 őszén hallottam a Baby Steps című játékról. A címből arra lehetne következtetni, hogy egy kisbaba kalandjairól szól (ami átvitt értelemben igaz is), esetleg arról, hogy valaki valamiben megteszi az első bizonytalan lépéseket (ami átvitt értelemben igaz is). Ám amikor megnéztem az első előzetest, ugyanaz a bűnös vigyorgás lett rajtam úrrá, ami egyébként annak idején a Trials-játékoknál is gyakran előjött egy látványosabb borulás után. A Baby Steps nem is kimondottan egy stúdió, mint inkább néhány játékfejlesztéshez konyító barát szerelemprojektje. Annak viszont roppant vicces, rendkívül furcsa, és nagyon, de nagyon sok türelmet és ügyességet igényel.
A történet főhőse Nate, akit nagyjából úgy tudnék leírni, mint a videojátékosok abszolút negatív sztereotípiájának tökéletes megtestesülését. A gazdag szülők házának alagsorában élő, ránézésre valahol 30 körül mozgó, amorf módon elhízott naplopó, aki a játék elején is pizzás- és üdítősdobozok között hortyog az alagsori kanapén egy gigantikus TV előtt, amelyen AFK miatt már rég kilépett a játék. Amikor az emeleten Nate szülei épp azon veszekednek, hogy mi a bánatot kellene Nate-tel kezdeni ahhoz, hogy egyáltalán az életképesség legcsekélyebb szikrája is felizzon benne, valami furcsa történik: Nate egyik pillanatról a másikra eltűnik a kanapéról, hogy aztán egy másik világban térjen magához. Itt mindenféle emberrel találkozik, akik első ránézésre teljesen normálisnak, másodikra közepesen normálisnak, harmadjára totálisan abnormálisnak tűnnek. Persze ez erősen fakadhat abból is, hogy Nate szociális képességei egy félig bevert százas szögével vetekednek. Képtelen teljes mondatokat formálni, hebeg-habog, motyog, elharapja a szavak végét. Épp csak össze nem hugyozza magát, amikor egynél több ember van a száz méteres környezetében – őt magát is beleszámítva.
A Baby Stepsben pofon egyszerű a feladatunk: meg kell találnunk az erről a világról kivezető utat. Ha azt mondom, pofon egyszerű, akkor azt a hagyományos videojátékos mértékkel mérve mondom. Csakhogy a Baby Stepsben semmi sem hagyományos, beleértve a játékmenetet és legfőképp az irányítást. A mi dolgunk ugyanis az, hogy Nate két lábát vezérelve sétára bírjuk ezt az óriásbébit. Egyik láb a másik után, csak szép lassan, óvatosan. Ez a Hősök terén bizonyára egész hatékonyan kivitelezhető lenne, ahol sík terep van a talpunk alatt, amíg a szem ellát. Viszont Nate haverunk egy szeméttel és lomokkal teli hegy lábánál kezdi sétáját, a terepre pedig mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy sima. Márpedig a játék erősen támaszkodik a fizikára, így elég csak egy icipicit elvétenünk egy lépést, rálépni egy kőre, eltéveszteni egy deszkát, és Nate máris hanyatt, pofára, hasra, seggre vagy összeesik. Rosszabb esetben bele egy szakadékba, le egy tetőről, esetleg lebucskázik egy lépcsőn. És higgyétek el: itt leesni egy lépcsőn az egyik legrosszabb dolog, ami történhet veled, ugyanis... VISSZA KELL MÁSZNOD!!
A Baby Steps az a játék, amely az első pillantásra hasgörcsöt okozó nevetést képes kiváltani. Nálam is ez volt anno az első videók, majd a demo során. Ám amint az ember eltökéli magát, hogy márpedig eljut a célig, a nevetés helyét először a bosszankodás, majd nem sokkal később már a káromkodás, legvégül pedig a ragequit fogja átvenni. Bizony, nagy tételben merek fogadni bárkivel, hogy nincs ember a Földön, aki ezt a játékot egy nekifutásra, mások felmenőinek munkaviszonyát firtató kirohanások nélkül, de legfőképp a kontroller (billentyűzetet felejtsd el...) odavágását és fortyogva a szobából távozást megtagadva végig játszaná.
El kell ismerni, hogy a játék alapvető koncepciója zseniális. A legalapvetőbb dolgot vették elő és tették végtelenül nehézzé. Pedig, ha belegondolunk, sétálni, mozogni a legegyszerűbb művelet minden játékban: megnyomod a kívánt irányba mutató gombot vagy megdöntöd az analóg kart és úgy hagyod. Embered pedig kötelességtudóan megiramodik a kívánt irányba. Nos, ezzel szemben Nate, ha megdöntöd az analóg kart (ami nem a kamerát, hanem őt vezérli), akkor kötelességtudóan elvágódik. Eszébe sem jut magától, hogy van két hosszú izé, ami a nemesebbik felétől a földig nyúlik, és ha mozgatná, akkor nem esne hasra. Nem, ezt nekünk kell helyette megtennünk. És ettől válik a puszta séta is igazi fájdalommá annak a bizonyos nemesebbik félnek a közepén.
A Baby Steps mindezt valószínűleg szándékosan roppant középszerű grafikával tálalja. Ez érvényes a környezetre és a karakterekre is. De valahogy ezt nem lehet negatívumként felróni a játéknak, mert elképzelni sem tudom, milyen lenne ez a Battlefield 6-ot megszégyenítő grafikával. Viszont egy dolgot ki kell emelnem: a „zenét”. A macskaköröm azért van ott, mert a játék készítői (elvileg csupán három fickó egyébként) ezt is meglehetősen sajátos irányból közelítették meg. Nincsenek hangszerek, dallamok, ritmus. Vannak viszont helyette a természet különféle zajai, zörejei, állatok és növények hangjai. Amiről elsőre azt hisszük, hogy egy közelben repkedő rovar, az valójában a háttérmuzsika... Hogy ez mennyire jó? Ezt inkább hagyjuk!
Fura élmény volt a Baby Steps. Bár a fentieket olvasva úgy tűnhet, mégsem volt rossz. Csak fura. És nehéz. És idegesítő. De nem rossz. Sok értelme nincs a játéknak, de valamire mégis jó: türelemre tanítja az embert. Aki itt dinamikusan akar haladni, gyorsan átjutni az akadályokon, az ragequitelni fog 5 percen belül. Aki viszont megadja magának az időt, nem kapkod, minden lépést óvatosan megtervez és még óvatosabban kivitelez, az... 10 perc múlva fog ragequitelni... Hajrá, sok sikert!
