Nem tudom, ki hogy van vele, de részemről időnként elgondolkodom azon, hogy a régmúltban mi lehetett azon a helyen, ahol most vagyok. A szülőhelyemen lévő lakásunknál például egy jó nagy mocsár volt. Viszont ott legalább tiszta, hogy magában a lakásban első lakók voltunk. Ellenben a mostani lakhelyem műemléképület, több mint száz esztendős. Ezek a falak biztosan mesélni tudnának. A szomszédom szerencsére meg is tette. Legalább 4–5 családig vissza tudott emlékezni, hiszen ő gyerekként itt nőtt fel. Mondjuk ami igazán érdekes, azt meg máshol hallottam. Mégpedig hogy a világháborúnál az orosz erők előszeretettel foglalták el pont azokat a második emeleti, térre néző kecókat, amilyenben én is vagyok, mert stratégiailag előnyösnek bizonyultak.
Nos, a The Berlin Apartment pontosan ugyanezt a témát feszegeti. Mármint hogy adott a szituáció: egy apa-lánya páros mindennapjaiba látunk bele. Malik amolyan mesterember, lakásokat újít fel, most éppen Berlin belvárosában egy ódon apartmant. Dilara csatlakozik hozzá, mert épp nincs iskola, de tudjuk jól, milyen apuval a melóban: előbb-utóbb jön az unalom, hiába lehet a falra firkálni, vagy a festékesdobozokkal tekét játszani. A falak viszont ez esetben tényleg mesélni kezdenek, mert a bontásnál előkerül ez-az. A kíváncsi kislány persze egyből rakattan a témára, és némi fantáziálást is latba vetve megelevenedik négy történet.
Nagyon nem mennék bele a sztoriba, mert a first personben játszódó sétaszimnek pont a narratíva a fő lényege, így jobb, ha minél kevesebbet tud a játékos előre. Annyit azonban talán el szabad árulni, hogy négy külön korszakot kapunk a visszaemlékezésekben, s mivel a város ismert okokból (NDK/NSZK mond még valakinek valamit?) történelmileg is meglehetősen jelentős, így bizony valamilyen szinten a többségnek köze lesz a háborúhoz, vagy annak következményeihez is. Van itt szárba szökkenő szerelem papírrepülőzéssel a két oldal között, családi karácsony mélyszegénységben, hatóságok elől való menekülés, valamint (a legelrugaszkodottabb) egy sci-fi író megpróbáltatásai a hidegháborús cenzúra kellős közepén.
A nagyjából két-három óra alatt ledarálható történetek javarészt ugyanazt a formulát hozzák: kis beszélgetés, kis tárgykeresés, apróbb megoldandó fejtörők és némi mászkálás (szigorúan a lakáson belül, de lesz egy meglepetés). A könnyedebb szórakozás kedvelői jól ellesznek, de egy pici kritikával illetném azért a narratívát. Mégpedig, hogy időnként túlságosan is öncélúan elidőz egy-egy momentumnál, nem sokat adva a történethez, ellenben húzva az időt, esélyt sem adva némi interakcióra (értsd, csak ülünk és végigszenvedjük, még mászkálni sem lehet).
A The Berlin Apartment nem lesz mindenki kedvence, de ha vevő vagy alapjában véve a sétaszimekre és az ezzel járó lassabb játékmenetre, akkor kifejezetten ötletes témát dolgoz fel, tetszetős kivitelben (a pasztellszínekben pompázó, kicsit cel-shaded hatású művészeti stílust még nem is méltattam), remek hangszínészekkel. Ha pedig végeztünk vele, lehet kutakodni a lakásban, hogy az előző lakó hagyott-e valami érdekeset valamelyik csempe vagy parkettaléc alatt (azért csak óvatosan, ne legyen nagy rumli).
