ölnétek embert?

SuppaTrucker: egy-két helyen félreértettél, sebaj. Azért válaszolok.

Igen, gyakran érzem úgy, hogy nincs szüksége rám a társadalomnak, forog nélkülem is a világ, minek is élek stb. Csakhogy:

"ilyen embernek akinek ilyen gondolatai vannak (esetünkben te) és ezt nyilvánosan közlöd is, talán kicsit büszkébben a kelleténél"

Büszkén? Ugyan már... Ha leírom azt, ami éppen adott pillanatban nyomja a lelkem, az most büszkeség? Idézetet kérek, plz, hogy hol írtam olyat, hogy dekirály vagyok ettől. Most épp a válaszokat keresem a kérdéseimre, és szerintem semmi baj nincs azzal, ha őszintén leírom azt, amit gondolok, és a többiek nézőpontjára is kíváncsi vagyok. De hogy valaki ebben büszkeséget lásson? Ne már... Ezt te sem gondolhatod így komolyan.

Másrészről pedig örülnék, ha jobban kifejtenéd azt, hogy szerinted miért nincs helyem a társadalomban (szerintem sincs, de ha te egy hozzászólásom alapján ezt meg tudod állapítani, gratula). Ha emberi oldalról nézzük, nekünk nincs jogunk beleszólni abba, hogy kinek van benne helye és kinek nincs (ellentmondásnak tűnik most ez tőlem, azért olvass tovább). Szeretném hangsúlyozni: az említett gyilkolni vágyam egyáltalán nem függ össze azzal, hogy adott áldozatjelöltnek van-e helye a társadalomban.

Vagyis akkor megölök valakit (ami megütközik az elveimmel). Azt nem nézem meg, hogy az illető mennyire fontos ember, vagy hogy melyik embercsoportba tartozik (előre kitervelt gyilkosságra sosem lennék képes, szigorúan csak ösztönből). Amiről írtam, egyfajta ösztön, vágy, nem tudatos elhatározás (emiatt ütközik meg a saját elveimmel). Nem szoktam 24/7-ben azon gondolkodni, hogy "haha, de jó lenne egyet gyilkolászni". Szerintem te is ugyanúgy megijedtél volna magadtól abban az adott pillanatban, mint én: olyan pillanat az, amikor teljesen más vagy, mint amilyennek ismerted magad.

"(Nem mintha te lennél az egyedüli ilyen)"

Példákat várom. Köszi.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”

Ilyenkor nem szoktál elgondolkodni azon, h esetleg ilyen embernek akinek ilyen gondolatai vannak (esetünkben te) és ezt nyilvánosan közlöd is, talán kicsit büszkébben a kelleténél, nincs szükség a társadalomban? Offense nélkül, komolyan... (Nem mintha te lennél az egyedüli ilyen)

I will look for you, I will find you... and I will kill you!

Szimplán csak szemét voltam vele a végén, mikorra már fizetésre került sor.
- 49 forint véletlenül... - kezdi a lehető legunottabb hangon.
- Nincs - mordultam rá, pedig tudtam, hogy van, de inkább ő szenvedjen a visszajáróval. Aztán borravalót is megtartottam magamnak (nem szoktam...), látványosan nem köszöntem el tőle, és kis híján még egy "picsa" szót is odasuttogtam neki. Kb. ennyi, de egyiktől sem éreztem jobban magam.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”

"De azt az említett eladónőt tényleg kinyírtam volna ott helyben, mert a kedvenc boltomban megszoktam azt a minimalista tiszteletet a vevő iránt, ami most tökéletesen elmaradt, és helyette főnökösködő ripacskodást meg nyávogást kaptam."

Ilyenkor nem jut eszedbe, hogy beszólj, vagy bemutass az illetőnek?

"Yes, I know my enemies: they're the teachers who taught me to fight me. Compromise, conformity, assimilation, submission, ignorance, hypocrisy, brutality, the elite."

Dile: ez most itt kb. annyira szól rólam, hogy a saját kis problémámat szeretném kilogikázni valahogy mások különböző nézőpontjaival, véleményeivel, élményeivel, történeteivel meg egyebekkel. Vagyis úgy általába véve a gyilkolási vágyról és fajtáiról érdeklődök mostanság, a mit-miért-hogy kérdések megválaszolása végett. Brezsnyev most kivételesen értelmeset mondott, a gyilkolási ösztön lehet olyan sokrétegű, mint a szeretet. Ami most nem világos, hogy akkor tényleg van-e akár egy minimális összefüggés a gyilkolni akarás és a szadizmus között? Valamelyik doksifilmben volt szó ezekről (NG vagy Disco, ki tudja már), ott a narrátor említette, hogy a sorozatgyilkosok általában 25 év körüliek, akiknek már gyerekkorukban szadista hajlamaik voltak, csak aztán később valahogy kevésnek bizonyultak az állatok...

Amúgy meg, ha már szóba hoztam a Kvéket, nézzük meg a szórakoztatóipart: mi is a vállalat neve, akiknek a Quake-et/Doom-ot köszönhetjük? id: az id pedig annyit tesz, mint "ösztönén". Ha jól mondom, ez afféle nemzetközi jelölés a pszichológiában, ugyanúgy, mint az élelmiszereknél az E-betűk. (Tényleg javítson ki akárki, ha hülyeséget írok, én mindenesetre így olvastam, így tanultam meg és így emlékszem erre az id-dologra.) Szerintem itt már mindenkinek volt része iskolai LAN-partykban, és biztos sokan látták már azt a fajta embertípust, akit alant említettem. Ilyen partyknál valahogy mindig tapintható egyfajta "elvont" feszültség a teremben, csak mindenki máshogy reagálja le - egyik srác, aki egy ilyenen mellettem ült, az is gyönyörködött a trancsírozásban. Egy másik, aki még soha életében nem Quake-elt, pedig folyamatosan csapkodta a billentyűzetet, percenként felkiáltott, hogy "idegesít ez a játék" meg "ez a játék szar!!" stb. Igazából sosem tudom, hogy ezekből a példákból levágható-e a mondandóm, így igazából megpróbálom összefogni a szálakat: most akkor van valami minimális összefüggés a virtuális/valós szadizmus, illetve a gyilkolási ösztön között, és ha van, miért és hogy? (különösen az 1999-es littletoni mészárlás miatt jutott most ez eszembe, amikor két neonáci diák kiírtotta a fél iskolát, és mindenki a Quake-et/Doom-ot hibáztatta)

Amúgy meg magáról a vágyról annyit, hogy elég furcsa érzés, szabályosan megijedsz magadtól. Jó, úgy már mindenki volt, hogy "kinyírom ezt a köcsögöt," de olyan, amikor a tudatalattid is teljes mértékben egyetért veled és támogat, nagyon ritka. És lényegében ezért nem értem önmagamat, egyáltalán nem vagyok bosszúálló típus, az FPS-eket sem szeretem igazából, de még a stratégiákban is volt olyan, hogy egész egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy az ellenséget lemészároljam (talán azért, mert elvileg nem lett volna rá semmi indítékom a játék szerint - a pirosak pirosak, aki meg piros, az gonosz és kész). Ez a fajta vágy... teljesen más, nem olyan, amit egy játékban kiélhetsz.

"egyszerű kissebbségérzet vagy ingerhiány kompenzációja is lehet szerintem"

Hja, munka-megvonásom van, a pszichológus meg nem szeretné, ha most munkába kezdenék. De azt az említett eladónőt tényleg kinyírtam volna ott helyben, mert a kedvenc boltomban megszoktam azt a minimalista tiszteletet a vevő iránt, ami most tökéletesen elmaradt, és helyette főnökösködő ripacskodást meg nyávogást kaptam. Ha meg a Teleki Téren várok a villamosra, ott meg pont amiatt nem ölnék meg senkit, mert ott a teleki téri mentalitáshoz vagyok hozzászokva - akik ott vannak, azok ott nem emberek, és velük meg úgy vagyok, hogy éppen elég büntetés nekik az, hogy azzá váltak, amik.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”