Egyébként - mint volt katona - a film során nagyon átéreztem azokat a pillanatokat, amikor (főleg a hadművelet megkezdése előtt) rengeteget kellett várakozniuk. Mondani szokták: a katona legnagyobb ellensége a tétlenség, hát ez tényleg így van. Egyszer a 90-es évek elején (akkor még kopasz hadnagy voltam), volt egy bazi nagy gyakorlat az Alföldön, ahova a mi ezredünk is kivonult. Viszont nem "lábon", hanem vasúttal mentünk oda, lévén Fehérvártól kissé messze Kiskőrös. Hajnal 3-kor(!) kezdtük a menetoszlop besorolását - vagy 60 darab Zil, Ural, Uaz, Hraz, BTR-80, Kamaz technikát - úgy 5 órára végeztünk ezzel a telephely melletti piszok nagy gyakorlópályánkon. Aztán megkezdődött a várakozás, a tökölés. Az első egy-két óra még elmegy, de utána már mindenki kezdett türelmetlenkedni, mi a faszé' nem megyünk már. Na, nagy nehezen jött a parancs: 9 órakor menetindulás. Végre. Azt a megkönnyebbülést, amikor 9 óra után - az Uralomon ülve - éreztem, miután belendült a több tonnás monstrumunk, leírni nem lehet. Azt, hogy végre megyünk és nem tökölünk.
Miattunk a fél várost lezárták és amint a menetoszlop végiggördült rajta, szinte megállt az élet. Az emberek csak bámultak, hogy mi van és jó érzés volt, hogy egy kis "erődemonstrációt"
tartunk, hogy na "azért itt vannak a magyar katonák"! Városunktól 20 kilométerre, egy kis faluban vagoníroztunk be: ez időben még nagyobb szívás volt, mert itt felosztották három technikai csoporta az ezredet - én a másodikba kerültem -, ez azt jelentette, hogy mire a szakaszomat (3 Ural, 1 Gaz66) felirányítottam a rámpákon, újabb 6(!) órát kellett várnom. A legszarabb az volt, hogy a katonáim fél óránként szambáztak oda hozzám, hogy na mi van, én meg odaszambáztam a századparancsnokhoz, hogy na mi van, persze semmi nem volt. 6 órán keresztül. Aztán előkerült a kártya, előkerült egy labda, aztán a szakaszokkal focizgattunk egy jót. Este 5 körül végre fent voltunk a vonaton, indulás Pest-Ferencváros. Mivel hadiszerelvény voltunk, rohadt lassan ment a vonat, sehol nem élveztünk elsőbbséget, állandóan megállt a szerelvény stb., így éjfél körül értünk be Pestre. Újabb várakozás - én nem igazán tudtam aludni - és mivel a szakaszomból is ki voltak jelölve rámpa őrök a technika mellett, kimentem őket ellenőrizni. Ott dumálgattam a srácokkal, ellenőriztem a fegyverüket, elszívtunk egy-egy cigit, majd úgy hajnal 2 körül belendült a szerelvény. Reggel 7 körül értünk Kiskőrösre, ott újabb tökölés, kivagonírozás, besorolás: volt vagy dél, mire megindultunk - hozzáteszem koszosan, büdösen, kialvatlanul - a települési körletbe, Kadafára. Délután négykor kaptam meg a parancsot a települési körletem kijelölésére és mire letelepítettem a 3 Ural híradó technikáját, az esti, 10 órási eligazításon tudtam jelenteni, hogy vonal és vételképes vagyok... (A gyakorlat két hetes volt, a hazafele út ugyanilyen volt, annyi különbséggel, hogy Cegléden egy egész délelőttöt elcsesztünk várakozással. De ott legalább voltak csajok az állomáson, így elütöttük az időt )
Szóval ezt a kis átélt történetet azért írtam le, mert piszok szar érzés várni. Főleg ilyen pillanatokban, amikor harci bevetés előtt állhat az ember. Nagyon "átjött" a képernyőn az a megkönnyebbülés, amikor srácok kigördültek a sivatagi bázis kapuján.
) és Colberg (Ő az aki az első Hummerben ül egy genya nagy éjjellátós aimpoint-tal az M16-osán?) a legrokonszenvesebbek.
