Elhunyt...

"De ha egy színész-zenész-akárkicsoda agyon drogozza magát, akkor mindjárt sír az egész világ, hogy mekkora tehetséget veszítettünk.

Ez hogy van?!"

Jó kérdés.
Azt tudom elképzelni, hogy a színész/zenész/stb a művein/alakításain keresztül olyan érzelmi húrokat pendít meg, ami miatt az emberek közelebb érzik őt magukhoz, és így jobban átérzik a veszteséget. (Ettől függetlenül az illető nagy barom volt, amiért szétdrogozta magát.) De ez persze relatív, hisz Erőss meg a hegymászóknak és a mozgássérülteknek adott sokat.

Visszatérve az alapkérdésre, szerintem nagyon jó dolog, ha az embernek van szenvedélye, ha többre akarja vinni, ha nyomot akar hagyni a világban, és alapvetően mindenkinek joga van úgy élni és meghalni, ahogy neki tetszik. Én arról az oldalról fogalmazok meg némi aggályt, hogy mindannyiunknak vannak szociális-családi elkötelezettségei, és hát az nagyon eset- és emberfüggő, hogy a családtagjaink hogyan viszonyulnak ehhez a bizonyos szenvedélyhez. Van olyan szülő, férj, feleség, gyerek, aki teljesen mindezt elfogadja, büszke az emberre, és van olyan, akinek ez ilyen vagy olyan okokból nem megy.
Szerintem Erőss esetében ezzel nem lesz gond. A felesége tudta, mivel jár a hegymászás, és elfogadta, és valószínűleg a gyerekeket is úgy fogja nevelni, hogy megértsék a helyzetet, és büszkék legyenek az apjukra.
Csak általánosságban, a jelenlegi szituációtól függetlenül mondom, hogy amikor néhány gondozásra szoruló ember nagyban tőlünk függ, akkor az mindenképp megkavarja a prioritásokat.

A magam részéről azt nem értem, hogy meghalt egy sportember, aki szerette azt, amit csinált, gyakorlatilag ennek élt. Erre jön egy rakás ember, aki okosan megmondja (senki ne vegye ezt itt magára, általánosságban beszélek), hogy hülye volt, mert veszélyes dolgot csinált és ebbe belehalt.

De ha egy színész-zenész-akárkicsoda agyon drogozza magát, akkor mindjárt sír az egész világ, hogy mekkora tehetséget veszítettünk.

Ez hogy van?!