Én azt látom, hogy akik csalódtak, azok nagyon konkrét elvárásokkal ültek le az új SW mozi elé. Ez köszönhető az állandó rajongói teóriáknak, az univerzumépítés - szerintük kőbe vésett - szabályainak, az ilyen-olyan kánonok emlegetésének, stb. Elfelejtitek azt, hogy ez egy hollywoodi szuperprodukció, ami nem ennek indult. A New Hope egy Alien volt, vagy egy Terminator, vagy egy Cápa: néhány kibaszott tehetséges ember feltette gondolom mindenét egy lapra, de nem csak az egzisztenciájukat, hanem szívüket-lelküket, aztán megszületett egy csoda.
Nekem örök dilemmám ez, hogy a jelen Hollywood íratlan szabályait figyelembe kell-e venni egy film értékelésénél. Ha nem, akkor minden blockbuster 98%-a ipari hulladék. Ha figyelembe kell venni (láthatóan erre hajlok), akkor meg lehet találni az értékeket a fősodortól eltérésben, egy-egy bátrabb húzásban, és főleg abban, hogy egy franchise-on belül valaki a pontosan megfogalmazott elvárásokkal szemben is képes lépni a saját, magabiztos víziója irányába. Még emlékszem, amikor megtudtam, hogy Rian Johnson megkapta a rendezés jogát, szinte összeugrott a gyomrom, mert mindkét filmjét elnézve nem tudtam elképzelni, mihez fog vele kezdeni, holott jó rendezőnek tartottam.
Persze önmagában a különbözni meréstől nem lesz jó egy film, de a TLJ-nak nem ez a fő erénye. Egyébként nem tartom kifejezetten jó filmnek, de nem is csak ez a két kategória létezik. Vannak ezek a monstrumok, amik újabban megszületnek Hollywoodban: hatalmasak, hosszúak, recsegnek és ropognak a saját súlyuk alatt, de van bennük valami, ami felébreszti bennem azt a mozinézőt, aki első pillanatban tudta, hogy a Die Hard első része maga a varázslat, vagy akit a mai napig leterít az a hihetetlen kreatív energia, ami mondjuk egy Blade Runnerből árad. Én találok ehhez pillanatokat nagyon furcsa helyeken, pl. a Halálos iramban sorozatban, vagy mondjuk az olyan - kötelezően giccsnek tartott - szörnyetegekben az Armageddon vagy a Függetlenség napja.
Ezek az energiák nem konkrét filmekből áradnak, hanem az alkotókból, csak nem mindig. A Force Awakensen otthon tapsoltam egymagamban (harmadjára!), amikor elkötik a Falcont, és lerázzák a First Ordert! Vagy a legvégén, amikor ébred az Erő, most is ráz a hideg, ha rágondolok! Persze két jelenettől egyetlen film sem lesz jó, de most nem is erről beszélek. A TLJ-ban viszont ilyenből volt vagy nyolc. Igen, ez a dinamika rovására megy - egy Fury Road szerű tempó jobban állt volna ennek is - és a Germi által említett jelenetekben is mindenhol egy-egy apróság, a végkimenetel, vagy épp csak annak egy más fénytörése hiányzik, amitől egyből őszintébben örülnék. De a mozivarázslat ott van benne. Például
SPOILER
...amikor és ahogy Snoke meghal. Hatalmas erejű sith, pontosan látja a gondolatokat, csak hát nem érti a jót, nem érti azt a fájdalmat, ami Kylo-ban tombol. Nem a létezéséről nem tud, hanem a természetét nem érti, így nekem a jelenet, amikor meghal, nemhogy nem szánalmas, hanem egyenesen csodálatos. Egy olyan finom szinten mutat rá a Sötétség és a Fény közti különbségre, hogy majdnem beszartam a gyönyörtől: itt a Gonosz ellentéte nem a Jó, hanem a Nem-Gonosz. Ugyanezt erősíti Luke vonala is a kétségek és félelmek által gyötört hősről, aki nem egy szent, nem egy eszmény, mert ezeket csak a világ varrta rá. Ő is csak egy ember, aki viszi magával a múltját, és annak a következményeit, amire az Erő sem gyógyír és nem is menti fel ez alól. Nekem erről szólt ez a Star Wars: megmutatta, hogy mindkét oldalon emberek vannak, a Jó/Rossz felosztás lemeze lejárt, az Erő pedig nem egy varázslat, nem egy plusz valami (midiklorián faszom), hanem az Egység, annak a tudása, hogy minden Egy.
Ennek a töredékét sem vártam a filmtől, úgyhogy hiába látom pontosan a hibáit, hiába tudnék beszélni róluk napestig, ez az élmény engem úgy járt át, mint azokban a bizonyos pillanatokban, amikor a mindenkori kedvenceim azokká váltak. Ez nem fog közéjük tartozni, mert a körítése nyöszörög, több sebből vérzik, de az élmény, amit adott, az nagyon Star Wars. Kánon vagy nem kánon, leszarom.
Respect is not given. It's taken.
