(A Harry Potter nagyon beteg rémálom verziója.)
Béna vagyok, aki nem tanult meg rendesen kigurulni (plusz kellő mennyiségű endurance hiányában olyan kecses vagyok, mint egy szumóbirkózó), és a kényelmesen repülő rock slinggel eleve nem mindig sikerül gyorsan leaggrózni az ellenfelet, ezért rendszeresen oneshotolódtam a második etapban. A képességhiányt aztán szorgalommal ellensúlyoztam, tehát orrvérzésig farmoltam, és végül sikerült pontot tenni a varázslóiskolás szál végére. (Olvastam, hogy van valahol az alagsorban egy vasszűz, aki átteleportál egy későbbi helyszínre, de őt leszámítva elvileg minden megvan.)
Kalandoztam egy sort, és lepacsiztam sok-sok grace-cel bőven távoli, magasabb szintű helyeken, ami előtt/után rendszerint sikítva menekülés volt a jóval erősebb ellenfelek elől, majd takarítottam tovább a Stormveil-Limgrave-Peninsula-Caelid négyest.
Továbbra is lenyűgöz a nagyobb zárt helyek, várak pályaszerkezete.
Az elmúlt bő egy hétben embertelenül sok időt toltam bele a játékba, és mostanra telítődtem a sűrü élménnyel, ezért innentől egy nyugdíjasabb tempóra váltok. Jövő hétre az a terv, hogy kényelmesen lenyomom a Ranni küldetéssorozatot, a kapcsolódó mellékszálakkal együtt.
