Szét*** az ideg

Úgy egy évtizede azon szopok, hogy legalább a saját életemet végre valamennyire élvezzem, teljesen elképzelhetetlen számomra is, hogy aztán önszántamból ilyennel agyonvágjam. És igen, az utóbbi időben egyre inkább megfogalmazódott bennem is, hogy már a fix párkapcsolat sem való nekem...

Gyerek meg mindig is teljesen kizárt volt, nekem ehhez sem affinitásom, sem kedvem, sem türelmem. Én vagyok az az ember, aki ha kell, lenyomja az egész napos monoton munkát, vagy szó nélkül vár 3-4 órákat valakire egy helyben ülve, vagy nem bassza fel magát az arcába hepajkodó idiótán - de nem, egy gyerek tíz perc után is sok.

Vagy felidegesítenek a vinnyogó akaratoskodással, a direkt ellenszegüléssel, vagy csak szimplán kedvem nincs odafigyelni szegényekre, annyira untatnak. Egyik unokahúgom iszonyat beszédes, konkrétan elfelejti a monológjai közben, hogy egyáltalán eredetileg miről beszélt, az arcomat le tudnám tépni, ha véletlenül pont engem talál be. Tisztában vagyok vele, hogy biológiailag ez mind normális, és a fejlődésük része, de míg egy kismacska/kutya ezen időszakát átvészelem, és tudom kezelni, az emberi megfelelője ennek már teljesen inkompatibilis velem.

Az meg már csak ráadás, hogy elvi szinten is teljesen ellene vagyok a gyerekvállalásnak.

I'm the person who once probed all of the uncharted worlds in Mass Effect 2 to 'Depleted' status

Én nem tudom elképzelni, hogyan lehet szülőként egyáltalán létezni, emberként funkcionálni. De az tuti, hogy az idegeim nem bírnák. A környezetemben minden szülő kimerült idegroncs, akiknek megváltás a munkahely, ahova menekülhetnek. Hálás vagyok azért, hogy bennem nincs semmilyen vágy a családalapításra. A házasság gondolatától is viszolygok. Nem szívesen adnám fel azt a függetlenséget, amiért elég sokat dolgoztam. Félreértés ne essék, ha valaki boldog családapa/-anya, tök rendben van és elfogadom, csak ne próbáljon róla meggyőzni, hogy ez milyen jó lenne nekem is. Másik, amit rühellek, amikor elvárják, hogy körülöttük és a gyerekük körül forogjon a világ - elég népszerű ez a mentalitás.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”

"de el nem tudom képzelni, ezt 0-24-ben hogy lehet elviselni"

Gondolom gyereke válogatja. De például kedves barátoméknál is a nagyobb gyerek egy ördögfióka volt kiskorában, a kicsi pedig egy áldott kis buddha gyerek. Legalábbis 1,5 éves koráig, mert onnantól megszállta a démont és őrjöng, akaratoskodik, az őrületbe kergeti néha szülőket. Azt mondják mindig, hogy saját gyerekkel más. Az kevésbé idegesítő meg sokkal türelmesebb vagy vele. De itt is a szülők adott lelki állapotán meg a nevelési stílusán múlik. Ahol elkanászodtak a gyerekek és kezelhetetlenek, ott látszólag ki vannak készülve a szülők és semmi energiájuk. Ahol betalált a nevelés és még szerencséjük is volt a gyerekkel, ott gondolom 90%-ban kiegyensúlyozottság és béke honol otthon és a családi programokon egyaránt. Az én két unokahúgom is hihetetlen jól nevelt, le a kalappal az édesanyjuk előtt(95%-ban az Ő érdeme szerintem). Már egész fiatalon elvoltak egyedül szépen csendben, mindig elfoglalták Magukat valami kreatívval. Szót fogadtak és egyből csinálták, amit kértek Tőlük. Mondjuk ez az, amit én láttam. Ki tudja mi volt, amikor nem voltam ott.

Peace: Nah igen, mi is már így megyünk nyaralni, visítozó és sikítozó gyerekeknél, ahol még a szülő is beáll közéjük, kevés elviselhetetlenebb dolog van. Nekem ugyan nincs gyerekem és nem is tervezek, de el nem tudom képzelni, ezt 0-24-ben hogy lehet elviselni. Ha valaha lesz is, akkor csak örökbefogadással és csak egy idősebb példányt, kihagyva minimum az első 6-7 évet.

Aryx: Ne is mondd, itt is van néha kollégák között is olyan hangoskodás, hogy elnézést kell kérnem telefonbeszélgetés közben és elvonulnom / rájuk csukni az ajtót (én olyan open helyen ülök, ahol nem tudok bezárkózni).

"Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a MaCSkáS FaDíSZ"