Andrew és Ashley fiatal testvérpár. A játék elején épp hatósági karanténban tengetik napjaikat. Csak egymásnak vannak, a külvilággal, szüleikkel nem tudnak kapcsolatba lépni, a gondnokok napok óta rájuk se néztek. Unalommal és éhínséggel telnek a napjaik, mintha szánt szándékkal éheztetnék őket. Egyre inkább kívánják az ételt… a húst…
Egy este fülsértő, túlvilági zenét hallanak a szomszéd lakásból. Az erkélyről meglesve konstatálják, hogy kultista szomszédjuk éppen démont idéz. Legalább leköti magát valamivel, nyugtázzák eleinte hőseink. A rituálé azonban másnap is ismétlődik. Közelebbről is meg kéne nézni - elvégre, mi baj történhet…?
Az események innentől kezdve pillanatok alatt elfajulnak és elszabadulnak. És ha mindez nem lenne elég, van valami, ami a testvérpárt jobban érdekli, mint a kannibalizmus gondolata - ez pedig, mondjuk úgy, a saját kapcsolatuk…
A TCoAaL nem az a játék, amitől jól fogjuk magunkat érezni. Kétségkívül egy megosztó címmel van dolgunk, amit normális ember élből elítél és hivatalból gyűlöl. Aki viszont beleveti magát, annak ritka élményben lesz része (a majd’ 29k szavazat alapján a 96%-os tetszési index is erre utal). Engem hol megfogott, hol kirázott tőle a hideg, de elejétől a végéig lekötött. Egy RPG Makerrel készitett visual novel/kalandjáték hibridről van szó, ami a groteszket keveri a pszichológiai horrorral. Ami miatt mindez működik, az részben a megvalósításnak köszönhető: a kézzel rajzolt, cuki grafika hol papírmasé-szerű, hol az ezredforduló Cartoon Network-rajzfilmjeit idézi. Igazi felüdülés a csilliárdnyi, lassan tök egyforma pixel art és anime-stílusú indie-játékok közt egy ilyet is látni. A zenei aláfestés is meglepően igényes (többnyire ilyen horror-zenedobozos téma), egyedül egy szinkronmunka lenne az, ami még hatalmasat dobna a játékon, és egyben Andrew és Ashley karakterén is.
Mert hogy egyértelműen a karakterek és a történetmesélés módja az, amiben maradandót sikerült alkotni. A TCoAaL általunk irányítható testvérpárja hitelesen és életszerűen lett megírva, és ideális esetben egyből megkedveljük őket - hogy aztán újra és újra eltávolodjunk tőlük. Amíg Dextert mindenki szerette, mert családja, munkája volt, és csak rosszakat gyilkolt - addig Andrew és Ashley karakterében erősen jelen vannak a sötét tetrád jellemvonásai. Nincs erkölcsi iránytűjük, belső kódexük, ami alapján válogatnának az áldozataik közt. Életképtelenek, munkájuk, egzisztenciájuk nincs, meg se próbálnak a társadalomba beilleszkedni. A rendszer ellen lázadó, soha fel nem nőni akaró gyerekek maradtak (a játék címében is gyerekkori becenevük szerepel). Kodependens kapcsolatuk azon alapszik, hogy Ashley sosem kapott senkitől szeretetet, csak a bátyjára számíthatott. Így alakult ki kettőjük közt egy elég toxikus kötődés, ami, ha úgy alakítunk, akár a vérfertőzés irányába is elmehet. Így van, ez egy choice matter-játék is, még ha csak elvétve szólhatunk bele az eseményekbe.
A TCoAaL szinte kimaxolja a határok feszegetését, ugyanakkor mindvégig szolid eleganciával teszi ezt. Igen, van itt minden, csonkolás, kannibalizmus, vérfertőzés, még sincs semmi premier plánban az arcunkba tolva. A TCoAaL nem a gore-ral vagy bármi egyéb öncélúsággal váltja ki belőlünk az iszonyatot, hanem sokkal inkább a tudatalattinkra hat: azzal, hogy egy ilyen testvérpárt irányítunk, valahol magunk is cinkosai, szövetségesei leszünk a tetteiknek. A játék kb. a sztori közepén kezdődik, de ahogy haladunk előre, egyre jobban megismerjük a testvérpár múltját. És bár ők maguk végig irracionálisak maradnak saját álomvilágukban, az író mégis adott nekik egy olyan hátteret, amitől ha nem is leszünk elfogadóbbak, de szinte minden történés és cselekedetük értelmet nyer. Ráadásul a Silent Hill-eket idéző pokoljárás sem maradhat el egy ilyen játékban.
Összességében senkinek nem ajánlom ezt a játékot.
Csak annak, aki ezután a pár sor után már rá is keresett, neki is csak saját felelősségre. Egy ponton az író is inkább háttérbe vonult a fenyegetések hatására, és lepasszolta a játék fejlesztését a kiadónak. Sajnos még early access, és egyelőre csak az első 3 epizódot játszhatjuk végig, hogy aztán egy pofátlan cliffhanger legyen a jutalmunk. Pedig folytattam volna még, de akkor várok. „A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
