Star Trek: Elite Force II (Előzetes)

Olvasd el, és megtudod...

Úristen, ezt ki olvassa el
Amúgy poénos?

sakálemberek...

STAR TREK

A ZŰR, A LEGVÉGSŐ HATÁR...



Jim Kirk alsógatyában állt a nyitott szekrényajtó előtt, és bánatosan szemlélte magát a tükörben. Az új egyenruháját két hete csináltatta, és máris kihízta. Igazán feltalálhatnának végre egy olyan textilfajtát, ami együtt hízik az emberrel.

Sóhajtott, és felhúzta az egyetlen ruháját, amibe még belefért: a tavalyról megmaradt Mikulás-jelmezt. Elég furcsán mutatott rajta a Föderáció jelvénye, de Jim nem bánta.

Csengett a telefon. Kirk szorosabbra húzta derekán az övet, és körülnézett. Szeme végigpásztázta a mikrohullámú sütőt, a transzportert, a videót és a szonikzuhanyt.

– A telefon, te hülye! – szólt rá a számítógép, aminek külön az volt a feladata, hogy felvilágosítsa Kirköt ilyen esetekben.

William Shatner összevonta a szemöldökét, és újra megfogadta, hogy soha többé nem vállal szerepet science-fictionben. Képtelen kiismerni magát a sok hülye futurisztikus szerkentyű között, amik bizonyára egy elmebajos jövőkutató agyából pattantak ki, direkt azért, hogy megkeserítsék az ő életét. Ha valaha is lesz egy időgépem, esküszöm, visszaköltözöm a legsötétebb középkorba – futott át az agyán. Mindennek tetejébe ráadásul Sörös Sándor a szinkronhangja. Az élet néha igazán elviselhetetlen.

– Halló, itt Kirk – morogta. A telefon képernyőjén megjelent Komack csillagflotta-admirális arca. Jim ijedten kapott a kapcsoló után, és csak hangra állította a telefont, de már későn: az admirális meglátta Kirk rendhagyó öltözékét, és fel-vonta a szemöldökét, de nem tett róla említést.

– Üdvözlöm, kapitány. Rendkívül fontos ügyben hívom.

– Izgatottan várom – ásított egyet Jim.

– Most kaptuk a hírt, hogy a Föderáció elnöke merénylet áldozata lett a klingon béketárgyalás helyszínén.

Jim ünnepélyes vigyort öltött. Arra számított, őt nevezik ki a Föderáció új elnökévé, de sajna ebben csalódnia kellett.

Komack megvakarta a füle tövét, és folytatta. – Haza kellene hozni a hullát, hogy méltó temetést rendezhessünk neki. Tudja: kenyeret és cirkuszt a népnek. Olyan régen volt már egy jó kis elnöktemetés...

– Úgy érti, nekem kell hazahoznom?

– Nyugi, Kirk, rendesen megfizetjük. Az előleget már átutaltam a számlájára. Amint itt a hulla, megkapja a többit is. Szedje össze a legénység többi tagját is. Mind a 450-et.

Kirk mogorva arckifejezést öltött. – De uram! Szinte az egész sorozatban heten szerepeltünk: Spock, Scotty, McCoy, Sulu, Uhura, Csekov és én. Ja, meg Chapel, de ő is csak azért, hogy jókat lehessen rajta röhögni. Mi a fenének az a nagy rakás ember?

– Hát, minden epizódban meghalnak egy páran. A legénység fogyóeszköz, Kirk.

– Jé, tényleg. Érdekes, hogy Spockot, McCoyt meg engem még soha nem nyuvasztottak ki, pedig mi mindig nyakig benne vagyunk a... történetben.

– Mert maguk a főszereplők, nagyokos! Egyébként, ha jól emlékszem, Spock már meghalt egyszer, maga meg többször is, de utoljára már véglegesen.

– Én nem emlékszem rá.

– Mert azt a részt még csak a moziban adták le.

– Ja, tényleg, én nem járok moziba. Nem férek el a nézőtéren. És melyik űrhajót kapom ehhez a fontos feladathoz? Mármint az elnök úr holttestének a...

Komack elgondolkozott. – Hát, van valahol egy ősrégi hajó, még a huszadik század hatvanas éveiben tervezték. Hullaszállítónak pont jó lesz. Dögöljek meg, ha eszembe jut a neve... valami Emberprés...

– Enterprise – segítette ki Kirk.

Komack a homlokára csapott. – Hát persze, most már eszembe jutott, Enterprise! – Az admirális szeme kifordult, miközben holtan esett le a székről.

– Dögöljek meg, ha tudom, miért pont most hótt meg – dünnyögte Kirk. Nehézkesen felállt, és megpróbált még egyet húzni a nadrágszíján, de nem ment.

*

(Zene, majd Sörös Sándor hangja). Az űr a legvégső határ, ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata, hogy... hogy... súgjon már, Spock, a fene essen magába! Ja, igen, különös új világok felfedezése, új életformák, stb. felkutatása, és hogy eljusson oda, ahol a madár se jár.

(Zene, majd megjelenik egy hatalmas Star Trek-felirat.) William Shatner – Sörös Sándor. (Kirk hangja a háttérből: És muszáj erre mindig emlékeztetni?) Leonard Nimoy – R. Kárpáti Péter. DeForest Kelley – Balázsi Gyula. (McCoy: Disznóság, hogy mindig engem mondanak be utoljára! Sulu: Nyugi, engem be sem mondanak). Hulla hopp. (Ne vigyorogjon, Csekov, ez a mai rész címe. Shatner, tegye már el azt a szendvicset, adásban vagyunk!)

*

Kirk, Spock, McCoy, Sulu, Uhura, Scotty és Csekov lassan materializálódtak a transzporterállomáson. A legénység többi tagja már odafent volt.

– Érdekes – szólalt meg Kirk –, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy vajon az első embert ki transzportálta fel az Enterprise-ra?

– Az első embert? – értetlenkedett Csekov. – De kapitány elvtárs, ha jól emlékszem, Ádám és Éva korában még nem volt űrhajózás. Az első űrrepülőgépet csak 1976-ban...

– Csekov, ez még viccnek is fárasztó volt – szólt rá McCoy.

– ...viszont az oroszok már 1961-ben küldtek embert az űrbe – fejezte be zavartalanul Csekov.

– Úgy tudom – szólalt meg Spock –, a legénység első tagját, aki a többieket felsugározta, egész egyszerűen beépítették a hajóba, amikor épült.

– Ez igazán eredeti megoldás. És hogy hívták?

– Kőmíves Kelemenné.

– Tényleg ismerős valahonnan a neve – tűnődött Kirk.

Leléptek a transzporterállványról vagy miről, szóval arról az izéről, amin ilyenkor meg szoktak jelenni. Scotty térdre borult és megcsókolta a padlót.

– A drága jó Enterprise – rebegte áhítatosan.

– Nahát, a pápa is ezt szokta csinálni – jegyezte meg Uhura.

– Miért, hát a pápa direkt csinálja? Én azt hittem, nem bír megállni a lábán – csodálkozott Sulu.

McCoy megcsóválta a fejét és Scottyra nézett. – Hogy szeretheti valaki ennyire ezt a vén teknőt?

Kirk elvigyorodott. – Nézd el neki, Öreg. Azelőtt Trabantja volt. Bár Scotty tényleg túlzásba viszi az Enterprise-imádatot. A felesége is azért vált el tőle, mert többször is véletlenül Enterprise-nak szólította.

Átsétáltak a hídra. – Mr. Spock, jelentést kérek a hajó állapotáról.

– Miért pont én? Ez Mr. Scott dolga.

– De neki már volt egy egymondatos szerepe ebben a részben, pedig nem olyan fontos szereplő, mint maga.

Spock kezdett zavarba jönni, ezért inkább a gombokat kezdte nyomogatni. Igazság szerint egyikről sem tudta, mire való, de nagyon szépen pittyegtek.

– A hajó állapota jelenleg: vagy-vagy.

– Az meg mi a francot jelent?

– Vagy ma esik szét, vagy holnap.

Jim egy kicsivel kevésbé érezte magát biztonságban az Enterprise fedélzetén, mint az előbb. – És a műszerek?

– Hát, lehet, hogy némelyik működik, de nem túl valószínű. Sajnos, az a műszer, ami a többi műszer állapotát jelzi, pont nem működik.

– Úgy tudom, van néhány új felszerelés is...

Scotty arca felderült. – Igen, uram! Például a fedélzeti számítógépet modernebbre cserélték.

– És most pontosabban végzi el a számításokat?

– Nem, de azóta nem fagy le rajta a Prince of Persia.

– Remek. Egyéb újítások?

– Á, semmi különös. Bevezették a villanyt... Kicserélték a padlószőnyeget... McCoy végre kapott egy csontvázat, nagyjából akkor, amikor a felesége elutazott Hawaiira és azóta se látta senki.

- Új liftet is szereltek be. – szólalt meg Spock.

– Igen, erről már hallottam. Hát nem fantasztikus, hogy ha feltalálnak valami újat, azt mindig az Enterprise-on használják először?

– És ha itt nem robban fel, akkor beszerelik a Csillagflotta többi hajójába is.

– Logikus, Mr. Spock. – Kirk lezöttyent a parancsnoki székbe, ami nagy reccsenéssel azonnal szétesett. – Úgy látom, a berendezés hagy némi kívánnivalót maga után – dünnyögte, miközben nagy nehezen feltápászkodott.

– Nem hiszem, Jim, de amikor azt a széket tervezték, nem számítottak ekkora túlterhelésre – felelte rezzenéstelen arccal Spock.

– Imádom, ha Jimnek szólít, de utálom, ha a súlyomra célozgat – morogta Kirk.

– A vulkániak nem szoktak célozgatni, kapitány. Ha akarja, kereken kimondom, hogy ön kövér, mint egy szaturnuszi vízielefánt.

– Ilyen állat nincs is.

– Persze, hogy nincs, mert ha lenne, szétesne alatta a Szaturnusz. Már így is csak a gyűrűk tartják össze.

Sulu megeresztett egy japán káromkodást. Az Enterprise az istennek sem akart beindulni.

– Kapitány úr, meg kellene tolni egy kicsit ezt a tragacsot – mondta. – Figyelem, irányítótorony vagy mi a szösz, nyissák ki az Űrdokk összes lehetséges ajtaját! Még nem tudom, melyiket fogom eltalálni.

Kirk kivezényelte a legénység kétszáz tagját, akik sikeresen kilökték a tragacsot az űrbe, ők azonban sajnálatos módon (vagy szerencséjükre?) ott maradtak. Kirk magában igazat adott a megboldogult Komack admirálisnak: indulásonként kétszáz ember, az annyi, mint...

Uhura hangja szakította félbe. – Kapitány úr, ezen az izén nem jön be a Slágerrádió.

– Nem is kell. Az Enterprise már önmagában is felidézi a hatvanas-hetvenes évek hangulatát. Spock, ellenőrizze, van-e klingon hajó a közelben.

Uhurának leesett az álla. – Azt is lehet ellenőrizni? Nagyon korszerű gép lehet.

– Igen, az. Ha megnyomjuk ezt a gombot, kinyúlik egy kar, rajta egy tribblivel. Ha a tribbli nyüszít, klingonok vannak a közelben.

– Egész ötletes megoldás – biccentett Uhura. – Remélem, a tribblinek nem esik baja.

– Uhura hadnagy, jobb, ha maga meg sem említi a tribbliket. – mondta vészjósló hangon Kirk.

– A tribbli klingonokat jelez – jelentette Spock, és megint pittyegett valamit a komputeren. – Szám szerint egészen pontosan... – a képernyőre nézett – ...0 < X < végtelen, amennyiben X-nek vesszük a klingon csillaghajók számát.

– Nem lehetne egy egész picivel pontosabban, Mr. Spock?

– Nos, tekintetbe véve, hogy X= -b plusz mínusz négyzetgyök alatt B négyzet mínusz 4AC per 2A, és ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet, valamint E=mc, valószínűnek tartom, hogy X egyenlő...

Spock hosszas monológja közben Csekov kinézett az ablakon. – Három klingon hajó van a közelben, uram.

– Én is éppen erre a következtetésre jutottam – közölte Spock.

Csekov vigyorgott. – Ugye, milyen jó, hogy az utóbbi három évben, amíg nem találkoztunk, elvégeztem az általános iskola első osztályát, Jim bácsi? Méghozzá olyan jól, hogy közkívánatra még kétszer meg kellett ismételnem.

Kirk óvatosan leült egy székre. – Rendben, mesélje el mindenki, mit csinált az utóbbi három évben. Hiányzott a jó öreg Kirk kapitány, ugye?

Diplomatikus hallgatás után Uhura törte meg a csendet. – Én meglátogattam a családomat a dzsungelben. A törzsfőnök kövér felesége éppen aznap halt meg, így ennivaló volt bőven, csak kicsit rágós volt a néni. Egyébként anyukám azt mondta, hogy: „Nyota, igazán meghívhatnád egyszer ebédre azt a kedves Kirk kapitányt. Akkora lakomát csapnánk, hogy még a szomszéd falunak is jutna belőle.

– Igazán kedves, Uhura. Lehet, hogy tudok rá időt szakítani – mosolygott Kirk, akinek hízelgett, hogy még egy őserdei falucskába is eljutott hőstetteinek híre. – Halljuk, Sulu, maga mit csinált az elmúlt három évben?

– Képzelje, kétszer is legyőztem Kung Lao-t!

– Nagyszerű, Mr. Sulu! És miben? Karate?

– Nem, Mortal Kombat II. És dr. McCoy, ön mivel töltötte az időt?

McCoy legyintett. – Á, semmi különös. Boncolni tanultam Scully ügynöktől, kétszer vendégszerepeltem a Vészhelyzetben és egyszer a Chicago Hope-ban. Én arra lennék kíváncsi, mit csinált Spock.

Spock úgy tett, mintha a műszerek javítása annyira lefoglalná, hogy nem hallja meg a kérdést.

Kirk megköszörülte a torkát. – Mr. Spock!

Semmi válasz.

– Különös – jegyezte meg McCoy –, a vulkániak füle a legnagyobb az univerzumban, és mégis akadnak köztük süketek.

Spock erre már megfordult. – Semmi baj a fülemmel, doktor. Az elmúlt három évben egy vidámparkban dolgoztam.

– A szellemvasútnál?

– Nem, léggömbárusként, de aztán kirúgtak. – Spock megvonta a vállát. – Azok a vacak lufik mindig kidurrantak valamitől.

Kirk a vulkáni tűhegyes füleire nézett, és inkább nem szólt semmit.

Spockot Uhura mentette ki szorult helyzetéből. – Mr. Spock, telefonja van.

– Hangosítsa ki, kérem – mondta Spock, de azonnal meg is bánta, amikor a vonal túlsó végén édesanyja hangját hallotta meg. Amanda kedves asszony volt, de mivel a Földről származott, néha túlságosan is... szóval, nem viselkedett úgy, mint a logikus, érzelemmentes vulkániak. Enyhén szólva.

– Spock, drága pici fiacskám, azt ígérted, hogy azonnal felhívsz, ha megint az Enterprise-on leszel. – Amanda hangja csupa szemrehányás volt, és Spock azon tűnődött, vajon anyja honnan tudhat az Enterprise indulásáról. – Mama, honnan tudtad meg, hogy...

– Ó, hát a Vulkán háromezer kilométeres körzetében ki vannak rakva a táblák, hogy „Enterprise-zal behajtani tilos!" T 'Pau rendelte el, márpedig ő csak vészhelyzetben tesz ilyen óvintézkedéseket.

– Nahát, T 'Pau is szerepelt a Vészhelyzetben? – csodálkozott McCoy, de Kirk leintette. Az egész legénység a hídra csődült. Imádták hallgatni Spock magánbeszélgetéseit az anyjával.

– Mama, kérlek, most nem érek rá – próbálta Spock lezárni a beszélgetést.

– Tudom, hogy elfoglalt vagy, de egy kevés időt azért szakíthatnál szegény édesanyádra.

– De értsd meg, szolgálatban vagyok...

– Soha nem vetemednék arra, hogy a szabadidődben hívjalak, Spock. Igazán nem akarlak olyankor zavarni, hiszen tudom, milyen sok csinos lány van a hajótokon, például az az aranyos Uhura hadnagy vagy a kedves Chapel nővér...

Spock arca teljesen elzöldült, és Kirk már nyúlt a hányózacskó után, de még idejében eszébe jutott, hogy a vulkániak vére zöld, így Spock most valószínűleg elpirult.

– Mama, most tényleg nem érek rá.

– Rendben, nem is zavarlak tovább. Van nálad elég tiszta alsógatya? És reggel rendesen megmosod a füled?

– Mama!

– Jól van, mindjárt leteszem. Üdvözlöm a kapitányt és azt a... hogy is hívják a doktort, akire azt mondtad, hogy az egyik legjobb barátod és nagyon szereted? McCoy, ugye?

Spock teljesen megsemmisülve rogyott le egy székbe. – Mama, nem hagynád ezt abba?

– Nem szégyelled magad? – csattant fel Amanda. – Évek óta még egy nyavalyás képeslapot sem küldtél, amikor meg felhívlak, mindig olyan gyorsan le akarsz rázni, mintha nem is az anyád volnék. Pedig ha huszonöt évvel ezelőtt nem beszélem rá az apádat, hogy engedjen el téged a Csillagflotta-akadémiára, akkor...

–...most pont olyan hülye bunkó lennél, mint ő, és mást se csinálnál egész nap, csak a tökeidet vakarnád a füled hegyével. – fejezte be az Enterprise legénysége kórusban a már jól ismert szöveget.

McCoy vigyorogva hátbaveregette Spockot. – Anyuci pici fia rosszalkodik, mi, Spock?

– Fogja be, doktor – morogta a vulkáni.

*

A szolgálati idő lejártával Spock a kabinja felé tartott. Életében ilyen pocsék napja még nem volt.

Miss Christine Chapel, aki órák óta rostokolt a híd és Mr. Spock kabinja közti folyosón, megigazította a sminkjét és a frizuráját, ellenőrizte a harisnyáját, még feljebb rángatta amúgy is túl rövid szoknyáját és egy kevés parfümöt szórt magára, mielőtt „véletlenül" összefutott Spockkal a folyosón.

– Mr. Spock! – lehelte, és édesen mosolygott.

– Igen, Miss Chapel?

– Christine, ha szabad kérnem. Mindenki Christine-nek szólít.

– Én nem. – Spock indult volna tovább, de Christine elállta az útját. – Mr. Spock, az elmúlt három évben tanulmányoztam a biológiát...

– Csak az elmúlt három évben? Te jó ég, akkor hogy lett magából ápolónő?

– Úgy értem, a vulkáni biológiát, különösen azt a tényt, hogy hétévenként... izé... Mr. Spock, megkérdezhetem, hány éves?

– Megkérdezheti.

– Mr. Spock, hány éves?

– Semmi köze hozzá.

– Jobb, ha bevallja, különben belenézek az orvosi aktájába, abban pedig az életkorán kívül más kompromittáló adatok is vannak. Például: hány foga van, volt-e vakbélműtétje, hány centis a...

Spock szorult helyzetében kénytelen volt bevallani az igazat. Hazudhatott volna, de mivel a vulkániak soha nem hazudnak, ezzel elárulta volna félig földi származását. (Amit egyébként is tudott mindenki.) – Negyvenkettő.

– Az osztható héttel – jegyezte meg Miss Chapel.

– Felettébb éles elméjű matematikai megállapítás. – jegyezte meg hűvösen Spock.

– Köszönöm. Nos, Mr. Spock, bizonyára tudja, hogy a Vulkánról kitiltották az Enterprise-t...

– Tudom, édesanyám mondta.

– Igen, hallottam.

Spock egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és Christine folytatta. – Nos, amennyiben szüksége lesz arra, hogy... a Vulkánra menjünk, és mivel ez nem lehetséges, szóval... – A nő egyre jobban zavarba jött. Igazán leközölhetne valamelyik női magazin egy cikket „Hogyan valljunk szerelmet egy vulkáninak" címmel. – Nos, szóval, hát... Én tudom, hogy maguk vulkániak nem mutatják ki az érzelmeiket, de bizonyos biológiai funkciók szükségszerűsége... izé... – Egyre jobban belegabalyodott mondanivalójába.

Spock megköszörülte a torkát. – Miss Chapel, figyelmeztetni szeretném, hogy csak reggel nyolcig tart a szabadidőm. Örülnék, ha rövidebbre fogná.

– Nos, szóval, izé... – Christine arca vörös lett, mint a riadójelzés a képernyőn. – Bizonyos ösztönök, például... hát... Emlékszik arra a hét évvel ezelőtti ügyre, az Amok Time című epizódban? Amikor plomiklevest főztem önnek...

Spock majdnem elmosolyodott, de még időben visszafogta magát. – Persze, a plomikleves! Nagyon finom volt.

– Szóval, ha ismét előfordulna olyasmi, mint hét évvel ezelőtt, akkor... rám számíthat. – Christine még jobban elpirult, Spockra mosolygott és elrohant.

Spock tűnődve nézett utána. Soha nem fogom megérteni az emberi lények viselkedését, gondolta.

Ekkor ért oda dr. McCoy. – Mit akart Miss Chapel? – kérdezte, arcán cinkos vigyorral, amit Spock megint csak nem tudott értelmezni.

A vulkáni vállat vont. – Felajánlotta, hogy ha megéhezem, főz nekem plomiklevest. Igazán nem tudom, miért kellett ekörül ilyen nagy hűhót csapni.

*

Csak tudnám, miért van az, hogy egyesek soha nem híznak el, gondolta irigyen Kirk, és legénysége tagjaira gondolt. Na persze, Csekov legalább tíz évvel fiatalabb, mint ő, Sulu aktívan sportol, Spock meg... hát, lehet, hogy a vulkániak soha nem híznak el. Igen, valószínűleg alkati adottság. Különben is, Einstein is bebizonyította, hogy fénysebességnél nő a testek tömege, állapította meg a kapitány, és két harapással eltüntette a huszonkilencedik mogyoróvajas-szalámis szendvicset.

Hangos szirénázás verte fel merengéséből. Csekov ijedten fordult Kirk felé.

– Uram! Az Űrközlekedési Rendőrség!

Kirk ijedten fel akart ugrani, de mivel izmai sértődötten tiltakoztak, inkább letett róla. - Szóljon Scottynak, nehogy felengedje őket!

Sajnos már késő volt: két egyenruhás űrrendőr jelent meg a hídon. – Jó napot, uram. Csak egy kis rutinellenőrzés... Jogosítványt, forgalmit, zöldkártyát kérek – mondta az egyik. A másik közben végigjártatta tekintetét az Enterprise kísértetkastélynak is beillő hídján, majd a kapitány öltözékén. – Hát, Mikulás, én a maga helyében maradtam volna a rénszarvasoknál – jegyezte meg fejcsóválva.

Kirk lázasan törte a fejét, hogy mitévő legyen. – Nem innának előbb egy kis vodkát? – kérdezte szívélyesen, és Csekov már szolgálatkészen elő is kapta az üveget a pult alól.

A rend zord őre lesújtó pillantást vetett rá. – Hatósági személlyel való túlzott bizalmaskodás és megvesztegetési kísérlet: két hibapont. A navigátor szolgálati időben iszik: ezzel már három rossz pont... – Spock üres széke felé nézett. – A tudományos tiszt nincs a helyén: újabb hibapont.

– Én tudom, hol van. Miss Chapellel lófrál – jelentette segítőkészen Mr. Sulu. Kirk olyan pillantást vetett rá, hogy ha tekintettel ölni lehetne, Sulu gyomrából – stílusosan – egy szamurájkard állna ki.

– A kapitány a hídon étkezik, ráadásul szolgálati időben, és ezzel rossz példát mutat legénységének: öt hibapont... – sorolta könyörtelenül a rendőr.

– Még csak négy! – szólt közbe felháborodottan Kirk.

–...és nem tud számolni; hat hibapont. Vagy csak részeg? – A rendőr felpillantott a noteszéből. – Lássuk csak, mi a helyzet a szonda megfújásával?

Kirk elsápadt. Még fiatal korában a bátyja és ő megfújtak egy használaton kívüli űrszondát a raktárból. De honnan tudhatták ezt meg a rendőrök?

– A legfontosabb műszerek nem működnek – nézett körül a rendőr. – A kormányos számítógépes játékokkal szórakozik! – Sulu sértődötten kapta föl a fejét. – Francba, most belezavart a játékba, pedig már majdnem legyőztem Shang Tsungot!

– A kommunikációs tiszt a Nonstop Rádiót hallgatja: kilenc hibapont...

– De ha egyszer a Slágerrádió nem jön be! – védekezett Uhura. Kirk lemondóan temette a kezébe az arcát. Tíz pontnál már le is fokozhatják. Már csak a csoda segíthet...

A fiatalabb rendőr megráncigálta az idősebbik kabátját. – Figyelj már, Ben...

– Most nem érek rá, Joe. – Ben körülnézett. Régen járt már ilyen lepusztult csillaghajón. El is határozta, hogy kíméletlenül rájuk húzza a vizes lepedőt. A Csillagflotta nem járathatja le magát ilyen járművekkel.

– Ben! – Joe nem adta fel egykönnyen. Társa megadóan sóhajtott és lehajolt. – Na, mi van?

Joe suttogott valamit Ben fülébe; az rémülten egyenesedett föl. – Az nem lehet... – nyöszörögte. – Uraim, kérem, mondják, hogy ez a hajó nem a U.S.S. Enterprise.

Kirk megeresztett egy atyai mosolyt. – Szívesen mondanám, de tudhatná, hogy jólnevelt Csillagflotta-tiszt nem hazudik.

– Atyaég! – A két rendőr ceruzát, noteszt eldobva hanyatt-homlok sietett kifelé.

– Rendőr bácsik! Biztos, hogy nem kérnek egy kis vodkát? – kiáltott utánuk Csekov.

– Neeem! – ordított vissza az idősebb rendőr. – Ha ez tényleg az Enterprise, akkor semmi kedvem itt dekkolni, amikor ripityára hullik az egész!

Kirk megkönnyebbülten nézett utánuk.

*

– Nincs valamid fejfájás ellen, Öreg? – Kirk ritka vendég volt a gyengélkedőben, de a rendőrök alapos fejfájást okoztak neki.

– Azonnal hozom.

Kirk körülnézett a gyengélkedőn, és Christine Chapelen akadt meg a szeme. A nő nyaka körül vékony forradás húzódott.

– Mi történt a nyakával, Miss Chapel? – érdeklődött.

– Ó, a forradásra gondol? Dr. McCoy nemrég varrta vissza a fejemet.

Ha Jim Kirk leprás lett volna, minden bizonnyal leesik az álla, de így csak eltátotta a száját. – Micsoda? Remélem, Mr. Sulu nem önnel próbálta ki a Mortal Kombatból tanultakat.

Christine enyhén elpirult. – Nem, uram. Csak gondoltam, hegyes fülekkel jobban tetszenék Mr. Spocknak. – Felsóhajtott. – Senki nem figyelmeztetett a cséplőgép veszélyeire.

Kirknek most aztán tényleg leesett az álla.

*

Kirk visszatért a hídra. A többiek kellemesen töltötték az időt: Uhura éppen nyert a Nonstop Rádió telefonos játékán; Sulu rejtvényt fejtett, Spock a fülét hegyezte; Csekov a parancsnoki széken ugrált, hogy lássa, alatta is szétesik-e. A különféle műszerek egyhangúan pittyegtek.

Kirk lezavarta Csekovot a székről és leült. Sulu felpillantott.

– Kapitány úr, nem tudja a vízszintes 17. megfejtését? A világ legkövérebb embere, (James T. ), négy betű.

Kirk sokáig törte a fejét, de nem jutott az eszébe. – Nem tudom, Hikaru, majd megnézem a Rekordok Könyvében.

Sulu a kapitányra nézett és elvigyorodott. – Hagyja csak, uram, már eszembe jutott.

Uhura szólalt meg. – Kapitány úr, a klingonok beszéni akarnak önnel.

– Kapcsolja az irodámba, Sly.

– Uram, ez nem a Dallas, hanem a Star Trek.

– Ja, elnézést.

A kilátóernyőn megjelent egy klingon. – Mdccxwztryemnbujhlkg...

– Miii? – Kirk lezöttyent a székbe, ami a változatosság kedvéért most csak három darabra esett. Csekov szolgálatkészen felugrott, hogy talpra segítse, de Kirk elhárította a segítséget. – Hagyja abba a nyalizást, Csekov. Fel tudok állni... egyelőre.

Csekov bűntudatos képet vágott. – Uram, néha felelősnek érzem magam ezekért az apró balesetekért. Tudja, a szék orosz találmány.

Sulu elröhögte magát. – A széklábak elfűrészelése is az, Csekov?

Csekov szerényen hallgatott, szerencséjére Kirk figyelmét már a klingonok kötötték le. – Uhura hadnagy, mi volt az előbb ez a zagyvaság?

– Klingon nyelven volt, uram. Azonnal bekapcsolom a fordítógépet.

– De az eddigi epizódokban mindig értettük az idegen lények beszédét.

– A rendező azt mondta, nagyfokú naivitásra és egoizmusra vall azt hinni, hogy az egész univerzum angolul beszél.

A „naivitás" és „egoizmus" szavak meghaladták Kirk felfogóképességét, ezért inkább előhalászta a műsorújságot. – Melyik barom állat rendezte ezt a filmet? – Beleolvasott az újságba. – Ki a franc az a Leonard Nimoy?

Spock – ki tudja, miért – jobbnak látta elterelni a szót. – A fordítógép készen áll, uram.

KLINGON: Hol az a rohadt Kirk?

FORDÍTÓGÉP: A kedves és tiszteletreméltó Kirk kapitánnyal szeretnénk beszélni.

Jim elvigyorodott. – Itt Kirk. Tessék.

FORDÍTÓGÉP (klingon nyelven): Itt az a tetűláda Kirk.

KLINGON: Ez Kirk? Hát, jól elhízott, amióta nem láttuk. (Röhögés).

FORDÍTÓGÉP: A klingon parancsnok örömét fejezte ki afölött, hogy Kirk kapitányt jó egészségben találja.

KLINGON: Ez a mi területünk, világos? Húzzák el innen a csíkot a szemétdombra illő hajójukkal együtt, különben szétlőjük a valagukat.

FORDÍTÓGÉP: Kirk kapitány, talán jobban tenné, ha más útirányt választana a modern technika csúcsán álló hajója számára, különben a klingonok legnagyobb sajnálatukra kénytelenek lesznek meggyőzni önt ennek szükségszerűségéről.

KIRK: Nagyon sajnálom, de mindenképpen át kell repülnünk az önök területén, mert a klingon fővárosba tartunk. Ha volnának olyan szívesek utat engedni...

FORDÍTÓGÉP (klingon nyelven): Kirk aszongya, húzzatok innen a jó édes anyátokba.

A klingon vicsorogni kezdett, és mondott valamit. A fordítógép halkan zümmögött, miközben kereste a szavak angol megfelelőjét, aztán feladta, és pontos fordítás helyett csak nagyjából közölte a szöveg tartalmát. – A klingon kapitány attól tart, önök... izé... homoszexuális, fenékfejű föderációs kémek, és legszívesebben darabokra lőné a... vacak hajójukat.

Nyota Uhura, aki értett egy keveset klingon nyelven, a padlóhoz verte magát a röhögéstől. – Ha a nagyköveteink csak feleennyire lennének diplomatikusak, mint ez a fordítógép, sose törtek volna ki bolygóközi háborúk... – nyögte, amikor Kirk rosszalló pillantásának hatására némileg magához tért.

– Hát igen, Miss Uhura – mondta Sulu. – A nagykövetek már csak ilyen pancserek... Különösen a Vulkán bolygóé. – Spockra sandított, de az sajnos nem hallotta az apjára tett célzást.

– Kapitány úr! – szólalt meg Csekov. – Az egyik klingon közelebb jött és egy céltáblát rajzolt a hajóra. Mit jelentsen ez?

Kirk eltűnődött. – Nem tudom, de örülök neki. A festék legalább összetartja egy kicsit ezt a hajót.

Uhura felvisított. – Uram! A klingonok lőnek ránk!

– Tűz! – ordított fel Kirk.

Csekov ijedten kapta fel a fejét. – Hol?

– Nem tudunk lőni, uram! – jelentette Scotty. – Megfigyelte már, milyen ötletesen van megszerkesztve a hajó? Ha működik a pajzs, nem működik a fézer. Ha működik a fézer, nem jut elég energia a hajtóműnek. Ha egyszerre működik a pajzs és a hajtómű, áramkimaradás miatt leállnak a létfenntartó rendszerek. És végezetül, ha hatos fokozatnál gyorsabban megyünk, szétesik az egész hajó.

– Mit vár a '66-os technikai fejlettségtől? – morogta Kirk.

– 2166, uram?

– Nem. 1966. Akkor forgatták a filmet.

– Jé, akkor ezért vannak lyukkártyás számítógépek mindenhol – csodálkozott Uhura. – Tanultam ilyenekről.

– Fizikából?

– Nem, történelemből.

Scotty kihúzta magát. – Nem becsmérelhetik így az Enterprise-t. Túlzás nélkül állíthatom... na jó, legfeljebb egy kis túlzással... na jó, elég nagy túlzással, de ez a flotta legjobb hajója.

– Képzelem, milyen lehet a többi – mondta Kirk. – Hegyezze a fülét, Spock. A maga apja nagykövet; remélem, tanult tőle valamit, mert most szépen át fog transzportálni a klingon hajóra, és lebeszéli őket a támadásról.

– De Jim!

– Ez parancs, Spock.

A vulkáni bánatosan felsóhajtott. – Rendben van, de ha meghalok, az a maga lelkén szárad, kapitány.

Kirk kezdte elveszíteni a türelmét. – Szárad egy fenét! Hát mi az én lelkem? Szárítókötél? Centrifuga?

Spock megmakacsolta magát. – Most már azért se megyek.

– Dehogyisnem. – Kirk intett három markos legénynek, akik azelőtt kidobóemberek voltak, így a szellemi színvonaluk éppen megfelelő volt ahhoz, hogy az Enterprise-ra kerüljenek. Megragadták Spockot és dr. McCoy segítségével a transzporterállomásra vitték.

– NEEEM! – ordított kétségbeesetten Spock.

– DEEE! – válaszolta McCoy, és elkapta Spockot, aki éppen egy ökölcsapás miatt bekövetkezett tartós eszméletvesztés kellős közepébe zuhant. Felcipelték a vulkánit a transzporterhez, és ráállították, miközben McCoy támogatta, hogy el ne essen.

– Energiát!

– A francba! – káromkodott McCoy. – Az energianyaláb magával vitte mindkét kezemet. Szólhattak volna, hogy engedjem el Spockot, mielőtt bekapcsolják!

A transzporterállomáson kitört a röhögés.

– Röhögjenek csak – mérgelődött McCoy. – Hogy fogok így operálni?

– Legalább többen kerülnek ki élve a műtőből, doktor – vigasztalta Scotty. – Nyugi, ha Spock visszajött a kezeivel, visszavarrjuk őket.

– De ki fogja visszavarrni, ha én vagyok az egyetlen orvos?

– Majd Miss Chapel. A nadrágomat is ő varrta össze.

McCoyt ez nem nyugtatta meg túlzottan, de inkább hallgatott.

Spock alig félóra múlva visszatranszportált az Enterprise-ra. – Sikerült, kapitány.

– Hogyan, Mr. Spock? Megcsillogtatta briliáns logikáját?

– Nem volt szükség rá, uram – válaszolta hűvösen a vulkáni. – Egész pontosan azt mondtam a klingon parancsnoknak, hogy: „Elnézést, ha nem veszi zokon, megkérném, hogy a továbbiakban ne lőjenek ránk, mert még véletlenül eltalálnak, és akkor mind meghalunk."

– És erre mit válaszoltak?

– A parancsnok döbbent arcot vágott, és könnyekkel a szemében közölte, hogy ez eszükbe sem jutott, és igazán sajnálják. Utána meghívott egy sörre, és felajánlotta, hogy békét köt velünk, és a béke megpecsételéseként... – Spock diszkréten elhallgatott.

– Nahát, Spock, magának fantasztikus a rábeszélőképessége. Ööö... Mivel akarta a klingon parancsnok megpecsételni a békét?

Spock vállat vont. – Megkérte a kezem a lánya számára, de én résen voltam, és McCoyét adtam oda neki. Mind a kettőt, hátha két lánya van. Látniuk kellett volna, milyen képet vágott.

McCoy feje lilára váltott. – Megfojtom, Spock! – hörögte.

– Ez nem logikus, doktor. Nem tud megfojtani, mivel nincs keze.

McCoy elsápadt a méregtől.

– Kár volt, doktor. A lila jobban tetszett – mondta Spock. – Engedelmével, kapitány, megyek a kabinomba. Mindjárt kezdődnek az Űrgammák.

Kirk elképedt. – Maga azt nézi, Spock?

– Persze, hogy nézem. Miért, talán szagolgassam?

– Úgy értem... nehezen tudom elképzelni magáról, hogy érdeklődik egy Űrgammák-féle áltudományos, elcsépelt humorú, rendkívül burkolt reklámokat tartalmazó ostobaság iránt.

– Nem is a története érdekel, kapitány. Mindössze kíváncsi vagyok rá, vajon honnan olyan ismerős Dexter hangja?

Kirk zavarba jött és igyekezett elterelni a szót. – Mr. Spock, ha maga most lelécel, ki fogja leolvasni maga helyett a képernyőről azokat a piszkosul fontos adatokat?

– Majd én! – ajánlkozott buzgón Csekov.

Spock végigmérte. – Kapitány, azt hiszem, mielőtt elmennék, megtanítom Mr. Csekovot néhány apróságra a munkámmal kapcsolatban. – Leültek, Spock írt valamit egy papírra és magyarázni kezdett. – Nézze, Mr. Csekov, ez az A betű... ez pedig itt a B...

*

Késő este Christine Chapel egy szál hálóingben belépett Mr. Spock kabinjába.

– Mr. Spock! – lehelte bájos mosollyal. – Nem tudok elaludni.

– És ezzel miért engem zaklat? Kérjen McCoytól altatót. Nálam nincs.

A nő türelmetlenül rázta meg a fejét. – Mr. Spock, félreértett. Én nem akarok aludni.

– Akkor meg mi a gond?

Miss Chapel beljebb lépett, az ajtó bezárult mögötte. – Mr. Spock, én... izé, arra gondoltam, hogy... Emlékszik még a múltkori beszélgetésünkre? A plomiklevesesre?

– Köszönöm, most nem vagyok éhes.

– Megint félreértett. Úgy gondoltam... Izé... Igazán zavarban vagyok, de ön annyira... izé, hogy... nos, hát...

Spock felült az ágyon. – Miss Chapel, én vulkáni vagyok, és a vulkániak nem értik az ehhez hasonló célozgatásokat. Ha el akar csábítani, mondja meg egyenesen.

Christine elvörösödve próbált meg önérzete és büszkesége maradékába kapaszkodni. – Mit képzel rólam, Mr. Spock? – kérdezte sértett méltósággal.

– Abból, hogy úgy követ mindenhová, mint repülőgépet a kondenzcsík, erre következtettem. Elnézést, úgy látszik, tévedtem. – Spock visszafeküdt az ágyba és magára húzta a Micimackó-mintás takarót.

– Dehogy tévedett! – csattant fel Christine.

Spock újra felült. – Ez esetben ön téved, Miss Chapel, ha azt képzeli, vonzónak találom magát. Sajnálom, ha megsértem az érzéseit, de vulkáni mértékkel mérve maga ronda, mint egy... mint egy...

– Szaturnuszi vízielefánt? – kérdezte sértődötten Miss Chapel.

Spock biccentett. – Nem rossz hasonlat.

– Maga meg egy ronda, hegyesfülű marha, egy érzéketlen, számítógépagyú idióta! – tört ki elkeseredetten a nő, és az ajtóhoz sietett.

–...és most azt mondja, hogy „imádlak, Spock", mire Spock azt feleli: „én is szeretlek, Christine" – sorolta Csekov, aki Spock kabinjának ajtajára tapasztott füllel állt a folyosón. A legénység kétszázötven tagja lélegzetvisszafojtva hallgatta.

Ekkor nyílt ki az ajtó. Csekov egyensúlyát veszítve bezuhant Spock kabinjába, és Miss Chapellel együtt elterült a földön.

– Na de Mr. Csekov! – háborodott fel a nő. – Maga ki akar kezdeni velem?

– Nem, dehogy – nyögte a paprikavörös Csekov, és megpróbált feltápászkodni.

Miss Chapel még jobban felháborodott. – Nem akar kikezdeni velem?

– Ööö, izé, de igen – pontosította előbbi válaszát Csekov, és már nem sietett annyira feltápászkodni.

Spock megköszörülte a torkát. – Feltétlenül fontos ezt itt megbeszélni? Engem ugyan nem zavar, de... – a folyosó felé intett – a közönséget talán igen.

Csekov és Miss Chapel tetőtől talpig elpirultak, és kimenekültek a kabinból. Odakint hangos röhögés fogadta őket.

Spock felkelt és kiment a folyosóra. – Maguknak nincs semmi dolguk? – támadt az emberekre.

– Van, de ez érdekesebbnek ígérkezett – mondta Sulu. – Mr. Csekov, önnek szerelmes regényeket kellene írnia. Van hozzá tehetsége.

Csekov és Miss Chapel ekkorra már eltűntek valamelyikük kabinjában. Spock körülnézett. – Mindenki menjen a dolgára. Mr. Sulu! Ha maga itt van, akkor ki vezeti az Enterprise-t?

Sulu vállat vont. – Honnan tudjam? Biztos Scotty.

– Én nem is tudok űrhajót vezetni. Nekem csak Trabantra van jogosítványom.

Spock lemondó sóhajjal ment vissza a kabinjába.

*

Reklám.

Le akar adni néhány kilót? Vegyen FogyiMogyi gyógyhatású sósmogyorót! James T. Kirk NEM ilyet használ! A kockázatások és mellékhatások érdekében... stb.

*

Kirk az ölébe vette a tálcát a rántott csirkével, falatozni kezdett, és körülnézett a hídon.

– Uhura! Kapcsolja be azt az izét.

– Úgy érti, aktiváljam a kilátóernyőt? Az Mr. Csekov dolga.

– Nem is az enyém! – méltatlankodott Csekov. – Mr. Sulu szokta csinálni.

– De csak azért, mert jobb, ha maga nem nyúl semmihez – felelte Sulu.

Kirk tűnődött, hogy melyikükhöz vágja hozzá a sült csirkét, aztán úgy döntött, kár lenne érte. Spock bekapcsolta azt az izét... akarom mondani, aktiválta a kilátóernyőt, és az Enterprise alatt feltűnt a klingonok fővárosa, Sar City (félreértések elkerülése végett közlöm, hogy S-sel kell ejteni). Kirk lenézett a városra, és mogorva arcot vágott. Már többször megfogadta, hogy ide soha többé nem teszi be a lábát, de az ilyen feladatokat mindig az Enterprise-ra sózzák. Talán a flottaparancsnokságon úgy vélik, ezért a hajóért nem kár.

Sar City az utóbbi időben úgy vált híressé, mint a klingonok és a Föderáció közötti egyre eredménytelenebb béketárgyalások helyszíne. Kirk elismerte a tárgyalások jelentőségét, annak ellenére, hogy személy szerint ő utálta a klingonokat, és ha meglátta valamelyiküket, liftezni kezdett a gyomrában az a pár falatka, amit étkezései alkalmával elfogyaszt. Azért néha eltűnődött azon, vajon miért végződik úgy minden béketárgyalás, hogy a föderációsokat páros lábbal rúgják ki Sar Cityből, és főleg miért pont neki kell hazahoznia azt, ami az elnökből megmaradhatott egy robbantásos merénylet után.

– Kapitány úr! Lőnek ránk – mondta unott hangon Uhura, miközben a körmét lakkozta.

Kirk felkapta a fejét. – De hiszen Spock éppen az előbb kötött békét velük!

– Maga még sosem játszott a Civilizationnel? Tudhatná, hogy a békeszerződések arra valók, hogy megszegjék őket. Azonkívül a klingonok rendkívül háklisak arra, ha ugratják őket, és a mi hajónkat különösképpen gyűlölik a tetején levő felirat miatt. Van valami halvány fogalma róla, mekkora sértést jelent klingon nyelven az, hogy U.S.S. Enterprise NCC-1701?

Kirknek nem sok fogalma volt róla, de el tudta képzelni.

– Tényleg, mit jelent az, hogy U.S.S.? – kérdezte Sulu.

– Utálom Sörös Sándort – vágta rá azonnal a kapitány.

– Logikus – mondta Mr. Spock.

A klingonok újra fenéken lőtték az Enterprise-t, ami száznyolcvan fokos szögben kilengett és baljóslatú recsegés közben levált a hátulja.

– A franc egye meg! – káromkodott Kirk. – Megint odaveszett a legénység fele. Ki fogja megtolni a hajót a legközelebbi induláskor?

– Majd Mr. Spock. A vulkániak erősebbek, mint mi – mondta Uhura.

Csekov a fejét csóválta. – Az nem jó. Mr. Spockra szükségünk van, ő nem maradhat le a hajóról. Ő az egyetlen, aki talpra bírja rángatni a kapitányt, ha egyszer leült.

– Fézereket lövésre állítani! NEM AZT A GOMBOT, CSEKOV! A másikat! Maga színvak vagy csak hülye? – Kirk feje lassan lilába ment át.

Scotty telefonált Kirknek a gépházból. – Kapitány úr! Elfogyott az összes dilítium-kristály. Most mit csináljak?

– Mi az, hogy elfogyott? Indulás előtt tíz tonnát pakoltam fel.

Scotty megköszörülte a torkát. – Nos, igen, de amióta nem működnek a fézerek, dilítiummal dobáljuk a klingonokat. Azonkívül... hát... Mr. Spock azt mondta, a vegetáriánus étrend nem mindig biztosítja a létfenntartáshoz szükséges ásványi anyagokat, és ezért...

Kirk hitetlenkedve meredt Spockra. – Maga felzabálta a dilítium-kristályokat?

– Nem az összeset, kapitány, csak ami a kabinom melletti raktárban volt.

– De az összeset ott tároltuk! – Kirk egyre dühösebb lett. Neki bezzeg be kell tartania a McCoy által előírt szigorú diétákat, egyesek meg dilítiumot zabálnak, mégsem híznak el. Az élet nagyon is igazságtalan.

Uhura megpróbált kapcsolatot teremteni a klingonokal. – Klingon űrközpont! Itt a U.S.S. Enterprise. Hallanak engem?

– Sajnos nem. – jött a válasz.

Uhura elkeseredetten meredt maga elé. – Pedig már azt hittem, sikerült.

– Halló, Enterprise? Itt a bolygóközi telefonközpont. Amíg nem rendezik a számlájukat, addig nem kapcsoljuk a hívott számot. Egészen pontosan hárommillió-hatszázhuszonhét föderációs fityinggel tartoznak, ami annyi, mint ötvenhatezer-kétszáz klingon fabatka. Amennyiben nem fizetnek hat napon belül...

– De az ég szerelmére, lőnek ránk! – ordította Kirk. – Meg fogunk halni!

– Gyónás és halotti szentségek felvétele a 622-8769, koporsórendelés a 899-6543 telefonszámon. – folytatta rendíthetetlenül a telefonközpontos hangja. – További jó utat és nyugodjanak békében.

– Köszönjük szépen – mondta jólnevelten Csekov.

Kirk dühösen csapott a szék karfájára, ami levált és akkora lyukat ütött a padlóba, hogy le lehetett látni a gépházig. – Tudni akarom, honnan van ekkora telefonszámlánk.

Uhura sorolni kezdte. – Intergalaktikus távhívások: százhuszonhét fitying. Jelentések a Csillagflottának: száztíz fitying. Új alkatrészek rendelése a hajóhoz: kétszázezer-háromszázkilencven fitying. Mesemondó-szolgálat Mr. Csekovnak: háromszázötvenezer fitying. – Csekov vigyorgott. – Szextelefon Mr. Sulunak: négyszázezer fitying. – Sulu kicsit zavarba jött –, lelkisegély-szolgálat Mr. Spocknak: négyszáznegyvenezer fitying... – Spock teljesen elzöldült –, a Gyors Fogyás Szépségstúdió hívása...

– Köszönöm, hadnagy, ennyi elég lesz – vágott közbe Kirk.

–...egymillió-hatszáztízezer fitying – számolta ki segítőkészen Spock, és nem értette, mi ez a gyilkos pillantás Kirk részéről.

– Újabb hívás futott be a klingonoktól.

– Hangosítsa ki, Uhura hadnagy. Maga meg hozzon nekem egy pár szendvicset, Csekov, hogy valami hasznát is lássam végre.

A kilátóernyőről egy klingon vicsorgott rájuk. – Ez az az Enterprise?

– Enterprájznak kell ejteni – javította ki Kirk.

– Mindegy. Maga a kapitány?

– Igen. – Kirk kihúzta magát. – Én vagyok James T. Kirk.

– A T. minek a rövidítése?

Kirk kényelmetlenül feszengett. Középső nevét, a Tiberiust kimondottan utálta. – Tiszteletreméltót jelent – vágta ki magát.

A klingon elhúzta a száját. – Maguk földiek híresek arról, hogy mennyire nem találóak a neveik. Az a helyzet, hogy figyelmeztetnem kell önöket: bolygónkon már öt éve érvényben van a legújabb környezetvédelmi törvény, melyet még senki nem mert megsérteni... eddig. Szeretném, ha minél gyorsabban elpucolnának innen. Elég világos voltam?

Uhura közbeszólt. – Elnézést, de fontos küldetésünk van. Le kell transzportálnunk a bolygóra.

A klingon végigmérte Uhurát. – Magácskát bármikor örömmel látjuk, szivi. A többieket inkább ne. Te jó ég, mi történt annak a manusnak a füleivel?

– Melyikükre gondol? – kérdezte értetlenül Spock.

A klingon röhögött. – Hát, nagy az Isten állatkertje, de hogy ennyire?!

Spock Kirkre sandított. – Kapitány, elismerem, hogy hála az égnek más vagyok, mint önök, de véleményem szerint ez még nem jogosítja fel a forgatókönyvírót arra, hogy egyfojtában velem szórakozzon.

– Az egyfolytábant elég bunkó dolog j-vel mondani. – Kirk a képernyőről rájuk vigyorgó klingonhoz fordult. – Engedélyt kérünk körkpályára állni.

– Az körpálya, maga idióta. Bár, ahogy elnézem magát, lehet bizonyos hasonlóság...

– Megkapjuk az engedélyt?

– Az attól függ, mekkora az a kör. Ötmillió kilométernél közelebb sajnos nem engedhetjük.

– Elfogyott a dilítium-kristályunk. Le fogunk zuhanni!

– Ezt a poént minden részben elsütik? Az űrből nem lehet lezuhanni!

– Biztos ebben?

– Tökéletesen.

Spock hallgatta ezt a rendkívüli intelligenciára valló beszélgetést, és úgy döntött, itt az ideje, hogy bevesse fantasztikus logikáját. – Ha nincs dilítium-kristályunk, nem tudunk elmenni innen és legnagyobb sajnálatunkra tovább fogjuk szennyezni a környezetet.

A klingon némileg elbizonytalanodott. – Ebben igazad van, füleském. Felküldünk önöknek egy kis dilítiumot.

– Köszönjük szépen – mondta Kirk. – Nyissák ki a dilítium-raktárt! Mr. Spock majd vigyáz, hogy senki ne lop... miket is beszélek, szóval ha megtudom, hogy a legénység bármely tagja lopni merészel, saját kezűleg tépem le a hegyes füleit!

Spock diszkréten hallgatott.

A dilítiumszállítmány megérkezett. Spock letört egy darabkát és rágcsálni kezdte, de azonnal abbahagyta, amikor meglátta a közeledő Kirköt.

– Spock! Maga, McCoy és én letranszportálunk Sar Citybe. A többiek addig elviszik innen az Enterprise-t.

– Miért?

– Mert ide tilos behajtani kétütemű motorral.

– De Jim! – szólt közbe McCoy. – Ha addig leállítanánk a motort, akkor nem szennyeznénk a környezetet.

– Doktor, tudod te, mennyibe kerül itt egy parkolójegy? Az admirális azt mondta, tartózkodjunk a fölösleges kiadásoktól.

– Tényleg, Jim, te láttad, amikor az admirális felfordult?

– Nem fel-, hanem lefordult. A székről. A mai napig sem tudom, mitől. Spock, maga tudja, hogy kell irányítani ezt a nyavalyás turbóliftet? Van egy olyan érzésem, hogy már félórája egy helyben körözünk.

– Ez illogikus, kapitány. Egy helyben nem lehet körözni.

Jim feje lilára váltott.

– Bámulatos! – mondta Spock. – Mindig lenyűgöz, hogy az emberek így tudják változtatni az arcuk színét.

A turbólift egyre gyorsabban keringett körbe-körbe. A kapitány gyomra felfordult, az arca lassan zöldbe váltott.

– Most a vulkániakat akarja utánozni? – érdeklődött Spock. Kirk már kis híján kitaccsolt a lift közepére, amikor megérkeztek a transzporterállomásra és kinyílt az ajtó.

– Úgy látszik, csak a zöld jelzésre várt – jegyezte meg Spock. – Logikus. Sőt, bámulatos.

McCoy némi idegenkedéssel nézte a transzportert, ami érthető, tekintve, hogy kezeit még mindig fájón hiányolta. A helyére beépített mechanikus kezekkel feleennyire sem volt jó vakarózni, orrot piszkálni vagy Miss Christine Chapel fenekébe csípni, sőt, kézmosás után még órákig nyikorogtak.

– Befelé, doki – parancsolta Kirk. – És ne felejtse el az összes testrészét magával hozni, ha megkérhetem.

– A feje talán itt maradhat. Nem esztétikus és egyébként sincs semmi haszna – közölte Spock. Érdeklődéssel figyelte, vajon lila lesz-e McCoy feje, de csalódnia kellett.

– Energiát! – mondta Kirk, és a következő pillanatban fejjel előre zuhant bele a Sar Cityt körülvevő iszapos mocsárba.

– Ez a Scotty! – dühöngött Kirk. – Ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer ki tudná számítani a pontos koordinátákat!

– Tehetek én arról, hogy amire kiszámítom, addigra elfordul az a hülye bolygó? – védekezett Scotty, de Kirk kikapcsolta a kommunikátort, elvágva a főgépész hangját.

Spocknak mákja volt: a több négyzetkilométernyi mocsár egyetlen száraz szigetére esett, így makulátlanul tiszta maradt.

– Ha ember lennék, azt hiszem, most kárörömöt éreznék és a gyomromat is kiköpném a röhögéstől – közölte tűnődve –, és alighanem maguk is ezt tennék most, ha én estem volna bele a mocsárba. Ilyen szempontból teljességgel logikus, hogy maguk estek bele, nem én.

– Spock, az nem lett volna logikusabb, ha mindhárman a szigetre érkezünk? – mérgelődött Kirk.

– Mr. Scottot ismerve ez nem logikus esemény, hanem csoda lett volna – válaszolta hűvösen a vulkáni. – Egyébként hálás vagyok önnek, kapitány: mivel nem rendelkezem az emberi lények bámulatra méltóan piszkos fantáziájával, eddig el sem bírtam volna képzelni, milyen lenne egy szaturnuszi mocsári elefánt, ha létezne.

Kirk, aki iszapos mikulásruhájában tényleg erősen emlékeztetett az előbb említett állatra, úgy döntött, erről nem vesz tudomást. Hirtelen hihetetlenül jó kedve kerekedett. – Mr. Spock! Tájékoztatom, hogy a szigetet minden oldalról mocsár veszi körül. Hogy fog kikecmeregni onnan?

Spocknak már nem maradt ideje válaszolni, mert a felhők közül hirtelen Gryllus Vilmos és Levente Péter ereszkedtek le. – Majd segííít rajtunk a mesééét rejtő, égbőlpottyant ejtőőeernyőő! – dalolták, és leestek, egyenesen a mocsárba, ami szinte azonnal elnyelte őket.

– Úgy látszik, egyes helyeken mélyebb a mocsár – mondta Spock. – Járhattunk volna rosszabbul is.

McCoy elvigyorodott. – Nem szép dolog a káröröm, de nagy megelégedésemre szolgál, hogy amire innen kijutunk, maga sem fog különbül kinézni, mint mi. Egyébként elárulná, hogy mivel vacakol?

Spock zsebrevágta a csavarhúzót. – Bámulatos technikai képességeimnek köszönhetően összeraktam egy helikoptert. Sajnos csak egyszemélyes.

Kirk minden tekintélyét összeszedte. – Mivel én vagyok a kapitány, úgy gondolom, jogom van hozzá, hogy...

– Sajnálom, uram, de a maximális terhelés, amit kibír, fél tonna. – Spock beszállt. – Találkozunk a fővárosban!

– Szerencsés utat, Mr. Spock! – mondta McCoy. – Bár lezuhanna az a vacak – tette hozzá halkabban.

Amire megtalálták a mocsárból kivezető utat, már esteledett. – Hogy jutunk el a Kongresszusi Központba?

– Majd segííít rajtunk a mesééét rejtő... – Levente Péter és Gryllus Vilmos ezúttal a Sar Citybe vezető gyorsforgalmi autóútra kenődtek fel, közvetlenül a város felé haladó ötven kamionból álló konvoj elé. Pár másodperccel ezután Spock is leszállt Kirk és McCoy mellett. – A fene az ejtőernyőjükbe, majdnem lezuhantam, amikor beleakadtak a propellerbe.

– Mi lenne, ha stoppolnánk? – kérdezte Kirk, látva a rengeteg Sar City felé haladó járművet. – Nem zoknit, McCoy! Autót!

– Ahhoz kicsit erősebb cérna kéne. – McCoy visszahúzta a zokniját, Spock levette a gázmaszkot. – Kapitány! Logikus lenne, ha...

– Már megmondtam, Spock, hogy így ne kezdjen mondatot! Falra mászok a logikájától!

– Az itt nehéz lesz, kapitány. Nincs fal. Szóval ésszerű lenne, ha elmennék a helikopterrel, és majd a városban találkoznánk.

– Egyezz bele, Jim. Egyetlen autó sem vesz fel minket, ha ő velünk van – intett Spock felé McCoy.

– Ezt miből gondolja, doktor? – érdeklődött hűvösen Spock.

– Nézze, én eddig nem sok pozitív tulajdonságot fedeztem fel a klingonokban, de valószínű, hogy némi esztétikai érzék azért beléjük is szorult.

Spock felvonta a szemöldökét. Mivel ez volt az egyetlen többé-kevésbé érzelemnyilvánításnak nevezhető dolog, amit megengedett magának, ezért kicsit túl sűrűn vonogatta a szemöldökét.

Jim elvigyorodott. – Megsértődött, Spock?

– Érzelmek hiányában nehéz megsértődni – válaszolta a vulkáni olyan fagyosan, hogy Sub-Zero elszégyelhette volna magát.

Miután Spock elrepült, Kirk kiállt az út szélére autót stoppolni. Hamarosan meg is állt egy.

– Milyen kedves öntől... kezdte Kirk, de a sofőr félbeszakította. – Ne hálálkodjon, nem veszem fel magukat. Úgysem fér be. Csak megálltam, mert ennyire kövér embert én még életemben nem láttam, és...

Kirk fenyegető arcot vágott és elindult felé. Az autó villámgyorsan elhajtott a szemük elől.

Kirk, hogy jobban felhívja magukra a figyelmet, integetni kezdett. Javában integetett, amikor megállt egy autó.

– Milyen kedves magától, hogy... – kezdte újra Kirk, de a sofőr félbeszakította. – NEKEM MUTOGATTÁL, TE MARHA? HÁT NEKEM TE NE INTS BE, MERT...

– Elnézést, félreértés történt – szabadkozott Kirk.

– Hát én nem úgy láttam, hájpacni.

– Hájpacni???

(Negyedóra múlva). – Régen verekedtem ilyen jót – vigyorgott McCoy.

– Persze, neked könnyű, mert minden ütés elől az én hátam mögé bújtál.

– Elvégre te intettél be neki.

– Tehetek én arról, hogy itt minden jelzés mást jelent, mint nálunk? Úgy látom, senki nem hajlandó felvenni minket. Gyalog kell mennünk. Ide jutottam én, James T. Kirk, aki sokak szerint a legkiválóbb kapitány a Csillagflottánál!

McCoy végigmérte Kirk ázott, sáros mikulásruháját. – Ne haragudj, Jim, de pillanatnyilag mindez nem látszik rajtad.

Kirk mérges pillantást vetett McCoyra, aztán elindultak a város felé.

"...facilis descensus Averno; noctes atque dies patet atri ianua Ditis."