Star Trek: Elite Force II (Előzetes)

Már megint folytatódik a Star Trek paródia.


– Van egy remek ötletem, Jim.

– Meghalok a kíváncsiságtól, doki – ásította a kapitány.

– Mi lenne, ha szereznénk valahol egy másik koporsót és azt vinnénk haza? Úgysem veszi észre senki.

– Gondolod? És ha felnyitják?

– Majd fertőzésveszélyre hivatkozva megtiltom, hogy felnyissák.

Kirk tétovázott. – Csúnya dolog lenne becsapni az embereket. Komack admirálisnak megígértem, hogy...

– Neki már úgyis mindegy, nem? Szívesebben maradnál életed végéig ezen a koszos bolygón?

– Igazad van. Szerezz valahonnan egy koporsót, aztán megyünk haza.

– Van egy rossz hírem, Jim. Az Enterprise nélkül nem tudunk hazamenni.

– Ismerem már Spockot: ő akár kőbaltával is össze tud rakni egy csillaghajót.

– Persze, egy egyszemélyeset – morogta McCoy. – Különben is, sokra megyünk vele, ha felfalja az összes dilítiumkristályt.

*

– Jó napot, ez a Fővárosi Temetkezési Szolgálat?

– Nem látja, hogy ki van írva? – A klingon temetkezési vállalkozó végigmérte Spockot és McCoyt.

– Lehet, hogy ki van írva, de mi nem beszélünk klingonul.

– Beszéljen a saját nevében. Maga nem tud klingonul, doktor. – pontosított Spock.

– Miért, maga tud? Hogy van például az, hogy... – McCoy valami ritka szó után kutatott –, csótány?

Spock elzöldült.

– Na látja, maga sem tudhat mindent – vigyorgott kárörvendően McCoy.

A temetkezési vállalkozó megköszörülte a torkát. – Ha egyikük sem tud klingon nyelven, akkor mi most hogyhogy megértjük egymást?

– Szerintem gondolatátvitellel.

– Jézusom, akkor maguk minden gondolatomat ki tudják olvasni az agyamból?

– Én nem, csak ő – mutatott Spockra McCoy.

Spock tudati szinten összekapcsolódott a klingon agyával. – Most arra gondol, hogy... – Hirtelen elkapta a klingon torkát. – Hegyesfülű mutáns neked a jó édes anyád! Tudod, kiről gondolj ilyeneket!

– Spock, fegyelmezze magát – mondta McCoy. – Koporsót szeretnénk venni – fordult a klingonhoz.

– Tudom.

– Honnan? – ámuldozott McCoy.

– Nézze, ha kutyaeledelt akart volna venni, akkor nem a temetkezési vállalkozóhoz jött volna.

– Micsoda logika! – lelkesedett Spock.

A klingon Spock felé intett. – Neki kell a koporsó?

– Nekem? Úgy nézek én ki, mint aki haldoklik?

– Ami azt illeti, elég rossz színben van. Egy banánfától elvárható, hogy zöld legyen, de egy embertől...

– Kikérem magamnak! Nem vagyok ember.

– Mindegy, ez a zöld szín akkor is gusztustalan.

– Mit vár egy olyan pasastól, aki egyfolytában salátát zabál? – kérdezte McCoy.

– Klinikai eset – morogta a klingon. – Megmutatom a koporsóválasztékot. Nézzék, ez a fényezett tetejű húszezerbe kerül, ez a másik huszonötbe, de ebben világítás is van. A légkondicionált már kicsit drágább, az ötvenezer, de garanciát is vállalunk rá. Ez negyvenötezer, és gombnyomásra lejátssza Mozart Requiemjét. A százötvenezresben tévé is van, de azt meg kell rendelni, mert most nincs raktáron. Éppen ezért azt nem javaslom, mert csak két hét múlva szállítják, maga meg nem úgy néz ki, mint aki addig kibírja.

– Nyugalom, Spock – mondta McCoy, mert egyre inkább az az érzése támadt, hogy ha a temetkezési vállalkozó nem hagyja abba, hát rögtön ki is próbálhatja valamelyik koporsót. – Nézze, mi egy egyszerűbb koporsóval is beérjük.

– Teljes mértékben igaza van. Mindig elítéltem azokat, akik bejönnek és megrendelik maguknak a lehető legjobb koporsót, aztán az örökösök meg fizethetik a részleteket. Mit szólna ehhez a faragotthoz? XIV. Lajos korabeli. Alkalmi vétel; gyorsan el kell adni, mielőtt a rendőrség megtalálja, mert akkor visszaviszik a múzeumba, engem meg a börtönbe. Éppen ezért csak nyolcezerbe kerül. De ha túl giccsesnek tartja, akkor itt van ez az egyszerűbb. Ez környezetvédő, mert gyorsan lebomlik, ugyanis Trabant-karosszériából készül.

– A választék egészen lenyűgöző. Mondja, ez a légkondicionált tényleg működik?

– Eddig még senki sem panaszkodott.

– Bámulatos.

– De doktor, ezt én szoktam mondani! – háborodott fel Spock.

– Fogja be, Spock. Ez a koporsó mennyibe kerül?

– Az nem koporsó, az egy kuka.

– Ó, elnézést. És ez? Ez pont olyan, amilyen az előző volt, nem, Spock?

– Tizenkétezer.

– Rendben, ezt elvinnénk. A számlát küldje James T. Kirk kapitánynak.

– James T. Kirk? Ő aligha fog beleférni.

– Maga ismeri Kirk kapitányt?

– Nem ismerem, csak láttam egyszer.

– Itt, Sar Cityben? Az ki van zárva.

– Á, nem. Távcsövön keresztül. Eredetileg az önök Földjét akartam megnézni, de Kirk zsírpárnái eltakarták előlem.

– Ez nem volt szép öntől – mondta szemrehányóan McCoy.

*

– Kapitány úr, megvettük a koporsót – nyitott be Kirk szobájába Spock.

– Nagyszerű. Hol van?

– McCoynál.

– És McCoy hol van?

– A koporsó mellett.

Kirk felsóhajtott. – Hol van McCoy és a koporsó? – kérdezte türelmesen.

– Egymás mellett.

– Spock!!!

– Ó, úgy érti, hogy hol vannak? A temetkezési vállalkozó meghívta McCoyt egy sörre. Azt üzeni, majd jön. Addig is találjuk ki, hogy jutunk vissza az Enterprise-ra.

– Nagyszerű. Spock, tudja, mi volt az ipari forradalom egyik nagy vívmánya?

– Hogy jön ez most ide?

– A munkamegosztás, Spock! Én lemegyek a büfébe, maga meg kitalálja, hogy jutunk vissza a hajóra. – Kirk már indult is, amikor tíz rendőr rontott be, lövésre állított fézerekkel. – Kezeket fel!

– Elnézést, azt hiszem, félreértés történt... – próbált magyarázkodni Kirk.

– Fogd be! Le vagytok tartóztatva. – A rendőrök megbilincselték Kirköt és Spockot, és elkezdték kifelé lökdösni őket.

– Hé! Ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel Kirk.

– Tényleg nem? Akkor ez esetben elnézem nektek, hogy nem röhögtök. Két nyavalyás bérgyilkos...

– Micsoda?

– Ne próbáld tagadni. A te hangod hallatszik ezen a szalagon, nem? – Egy kazettát tettek a magnóba. Kirk fülelt, és felismerte a Komack admirálissal folytatott beszélgetés részleteit.

„...az előleget már átutaltam a számlájára. Amint itt a hulla, megkapja a többit is..."

– Nyugi! Meg tudom magyarázni – mondta Kirk. – Arról volt szó, hogy a Föderáció elnökének holttestét kell...

– Éppen erről beszéltem. Maguk robbantották fel az elnököt, hogy aztán a klingonokra foghassák és a Föderációnak legyen ürügye egy háborúra ellenünk.

– Micsoda logika! Lenyűgöző – suttogta Spock.

– Fogja be, Spock! – sziszegte Kirk.

A klingon rendőr végigmérte Spockot. – Már akkor gyanakodtam, amikor megláttam ezeket az idétlen füleket. A harmadik társuk nincs itt? Nem baj, őt is elkapjuk. Biztosan nála van a holttest. Gyerünk.

A rendőrautó alváza vészesen közel került az úthoz, amikor Kirköt betuszkolták a hátsó ülésre.

*

A börtönben olyan pocsék kaját adtak, hogy Spock undorodva fordult el tőle. Kirk már kevésbé volt válogatós. A börtöncellában még ketten voltak rajtuk kívül; ők is Kirknek adták az ételadagjukat, attól a reménytől vezérelve, hogy ha a kapitány elég nagyra dagad, szétesik alatta a börtön.

– Biztos lehallgatták a telefonját. Ezeknek a klingon zsaruknak mindenhol vannak besúgóik – morogta az egyik rab, miután Kirk elmondta, hogy kerültek ide. – Engem azért hoztak be, mert részegen föderációs mozgalmi dalokat énekeltem. Szerintem az egyik ivócimborám köpött be. Melyik lehetett az?

A másik rab vállat vont, Spock fölvonta a szemöldökét.

– Nem t'om – mondta tele szájjal Kirk.

– Nem Tom? Akkor az a mocsok Bill volt az, hogy a fene...

Két őr lépett a cellába. – Melyikük James Tiberius Kirk és Mr. Spock?

Kirk közelebb lépett. – Én vagyok.

Az őr meglepetten nézett rá. – Maga James Tiberius Kirk és Mr. Spock?

– Nem – válaszolt szerényen Kirk. – Én csak Kirk vagyok.

– Akkor ez a másik három ember Spock, James és Tiberius? Sajnálom, de közölnöm kell önökkel egy jó és egy rossz hírt.

– Mondja először a jót.

– Holnap szabadon engedünk benneteket.

– Ez fantasztikus! És mi a rossz?

– Az, hogy az előbb hazudtam. Nem engedünk szabadon senkit.

Kirk bánatosan ült vissza a padra. A másik három azonnal felugrott, még éppen időben. A pad darabokra esett.

– Parancsot kaptunk, hogy a két föderációs bérgyilkost holnap végezzük ki. Addig legyetek szívesek, döntsétek el, hogy melyikőtök az a két föderációs. Mi nem érünk rá ilyenekkel vacakolni. – Az őrök otthagyták őket.

Másnap a két idegen rabot elvitték. Kirk és Spock meglehetősen unalmasnak találták a rabságot és egymást, estefelé azonban lépteket hallottak.

– Hozzák a vacsorát! – derült fel Kirk arca, de a mosoly azonnal lehervadt róla, amikor McCoyt pillantotta meg. Az őrök belökték a doktort a cellába és visszazárták az ajtót.

Spock hűvös pillantást vetett McCoyra, és Kirkhöz fordult. – Kapitány úr, amennyiben ön szerint dr. McCoy a vacsoránk, megeheti az én részemet is. Én vegetáriánus vagyok.

– Minek néz engem, Spock? Én nem vagyok Uhura.

– Kár. Jobban örülnék, ha ő lett volna velem kettesben a cellában.

– Igazán? – kapta fel a fejét McCoy vigyorogva. – Miért?

– Mert tőle jobban elfértem volna. Miért, ön mire gondolt? – kérdezte ártatlanul Spock.

McCoy még szélesebben elvigyorodott. – A Star Trek – Voyagerben már színes bőrű vulkániak is szerepelnek – jegyezte meg mellékesen.

Több poénra már nem maradt ideje, mert elvitték kihallgatni. – Egy óra van még a tárgyalásig – szólt oda Kirknek és Spocknak az őr, aztán rájuk zárta a cella ajtaját.

Kirk bánatosan lehajtotta a fejét. – Soha nem hittem volna, hogy ezen a lepratelep bolygón halok meg – dünnyögte szomorúan.

Spock odaállt Kirk elé. – Jim - mondta ünnepélyesen –, most, hogy közel a vég, szeretném, ha tudnád: mindig te voltál a legjobb barátom. Iszonyúan nehezemre esik ilyenekről beszélni, de... Mélyen tisztellek, Jim, és úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. Tényleg.

Kirk felemelte a fejét. – Ne haragudjon, Spock, de nem figyeltem. Megismételné?

Spock felvonta a szemöldökét. – Csak azt mondtam, kapitány, nem logikus, hogy ilyen szomorú. Legyen optimista. Nem is olyan ronda ez a bolygó.

*

Hajónapló. Csillagidő: 1998. VIII. 16. Mi az, hogy ez nem csillagidő, Sulu? Na és? Bejegyzés Montgomery Scott parancsnok által. Sulu, fogd már be! A Montgomery még mindig jobb, mint ha olyasmi nevem lenne, ami valami baromságot jelent, például ragyogó; vagy amit képtelenség kimondani, mint például Spo... Oké, ezt hagyjuk.

Ez a hülye Csekov hallott valahol az utilitarizmusról, ami szerinte azt jelenti, hogy minden fölösleges dolgot ki kell dobálni az űrbe. Ennek sajnos az ételkészítő berendezések is áldozatul estek, ezért az új rendszer szerint mindennap más főzi a vacsorát. Ez mindeddig remekül sikerült, néhány apróbb problémától eltekintve, például ha én főzök, a legénység napokig szedegeti ki a foga közül a szögeket, csavarokat, integrált áramköröket (ami még nem is lenne baj, de az új szerszámosládám is eltűnt); ha Uhura a szakács, nagyon finom a húsleves, de mindig eltűnik a legénység egy-két tagja; amíg Sulu főz, senki nem vezeti az Enterprise-t, és mindenfélének nekiütközünk; Csekov orosz specialitásaival meg a tököm tele van.

Egy pillanat. Mi van, Csekov?

– Mr. Scott, egy klingon csatahajó, itt előttünk!

– Nézze meg jobban, Mr. Csekov, lehet, hogy az anyósom az.

– Nem, uram. Ez tényleg egy klingon csatahajó.

– Hála Istennek. Higgye el, az anyósommal rosszabbul jártunk volna. Uhura, nyisson kommunikációs csatornát a klingon hajóval!

– Kommunikációs csatorna nyitva.

– Klingon űrhajó! Itt Montgomery Scott, a U.S.S. Enterprise föderációs csillaghajó parancsnoka. A szándékaink békések...

– Fütyülünk rá! – érkezett a rövid és velős válasz a rádión. – Adják meg magukat, különben szétlőjük ezt a bádogkasztnit!

– Miiit? – kérdezte Scotty nagyon fenyegető hangon.

– Bá-dog-kaszt-nit. Betűzzem?

Scotty feje pirosból lilába ment át. – Sulu hadnagy! Milyen messze van tőlünk a klingon hajó?

– Elég messze, uram, de gyorsan közeledik.

– Mennyire gyorsan?

– Éppen annyira, amilyen gyorsan mi közeledünk hozzájuk.

– Logik... izé, ésszerű – morogta Scott. – Mr. Csekov! Fézereket, fotontorpedókat, neutronágyúkat, atomfegyvereket, lézersugarakat, vízipisztolyokat lövésre állítani!

– Mr. Scott, mindössze egyetlen fézerünk van és az sem bír egyetlen lövésnél többet leadni, ahogy így elnézem. De ha visszaadná a csúzlimat...

– Csend legyen, Csekov. Van egy jó ötletem. Igaz, már elsütötték egy tévés epizódban, de remélem, hogy a klingonok és a kedves nézők nem emlékeznek rá, ellenkező esetben előbbiek kézigránáttal, utóbbiak paradicsommal dobálnak meg minket, és mindkettőre allergiás vagyok. Ha a védőpajzsot nullára csökkentjük...

– Azt nehéz lesz, mert egyébként sem működik.

– ...és úgy teszünk, mintha védtelenek volnánk, a klingonok közelebb jönnek, akkor mi gyorsan szétlőjük a hajójuk elejét, aztán villámgyorsan a hátuk mögé kerülünk és hátulról is fenéken lőjük őket.

– Miért, elölről is lehet valakit fenéken lőni?

– Hallgasson már, Csekov. Mit szól, milyen fantasztikus terv?

– Valóban lenyűgöző – szólalt meg a képernyőről a klingon kapitány.

Uhura ártatlanul nézett Scottyra. – Mr. Scott, azt nem mondta, hogy zárjam is le azt a kommunikációs csatornát.

– Miért van mindig olyan érzésem, hogy hülyékkel vagyok körülvéve? – nyögött fel Scotty.

– Mr. Spock is ezt szokta kérdezni.

– Kezdem megérteni, mit érezhet... izé, mit gondolhat Spock ilyenkor.

A klingon a képernyőn megköszörülte a torkát. – Elnézést, mi nagyon szívesen harcoltunk volna önökkel, de két perc múlva kezdődik a közvetítés a foci VB-ről. Ilyen-kor képtelenség rávenni a legénységet, hogy inkább önöket lődözzék, és már különben is unalmasnak tartják. Viszlát.

– Hé! – ordította Scotty. – Ez egy amerikai filmsorozat, ezért nekünk muszáj minden részben szétlőni néhány ellenséges hajót.

– Viszont mi már piszkosul unjuk, hogy minden csatában maguk győznek. Miért nem mi vagyunk a főszereplők?

– Mert maguk nem olyan szimpatikusak.

– Kérem, ez kizárólag etnikai hozzáállás kérdése. Ha a rendező ennyire rasszista...

– Ezt a leghatározottabban kikérem magamnak!

– Kuss, Nimoy, maga nem is szerepel ebben a jelenetben!

Scotty a homlokát ráncolta, de gyanúsan kezdett hasonlítani egy klingonra, ezért abbahagyta. – Senki nem rasszista. Éppen ezt szimbolizálja a multikulturális legénységünk: van fehér ember, fekete, sárga, zöld – igaz, ő most nincs itt...

– Maga büszke erre a szedett-vedett legénységre? Na mindegy, ez a Föderáció dolga, nem a miénk. Mi utáljuk a Föderációt. Miért nem jut már eszébe valamelyik forgatókönyvírónak, hogy a klingon és a romulán nép szövetségre lépjen? Akkor végre lesöpörnénk magukat a pályáról. Disznóság, hogy mindenki az Enterprisével szimpatizál!

– Még mindig Enterprájznak kell ejteni.

– Tojok rá. – A klingon eltűnt a képernyőről.

Scotty hátradőlt a székben. – Folytatom a diktálást a hajónaplóba. Kirk kapitány, Mr. Spock és dr. McCoy hiánya egyre nagyobb problémákat vet fel. Ugyanis a hajót senki nem tudja megfelelően irányítani, a betegek sorra halnak meg, Miss Chapel zokogásától meg visszhangzik az egész hajó. El nem bírom képzelni, mit eszik az a bombajó nő azon a hegyesfü... Bocsánat, időnként kissé elragadtatom magam. Úgy döntöttem, küldök egy felderítőcsapatot Kirkék felkutatására. A csapat tagjai többek között Pavel Csekov és Christine Chapel. Így legalább egy kis időre megszabadulunk tőlük. A felderítőcsapat... egy pillanat, Uhura, keressen már egy szinonimát arra, hogy felderítőcsapat, mert ez már szóismétlés. Mondom, szinonimát, süket maga? Dehogy akarom sértegetni, honnan tudjam, mit jelent szuahéliül! Komolyan kezdek kikészülni. A szinonima... vagyis izé, a felderítőcsapat a hetes űrkomppal megy a klingon fővárosba. Bejegyzés vége.

*

Kirk, Spock és McCoy orrukat lógatva ültek a padon, és a cella komor szemközti falát bámulták.

– Hé! – szólt be egy őr. – Maguk azok a bérgyilkosok, akiket ki fogunk végezni?

– Igen, mi vagyunk – felelte Spock, és nem értette, mi ez az öldöklő pillantás Kirk és McCoy részéről.

– Előkerült a bizonyíték, ami alapján halálra ítéljük önöket. Kérem, fáradjanak a tárgyalóterembe.

– Nem kísérne el minket? Nem tudjuk, merre van a tárgyalóterem.

– Nyugi, mindenhol ki van írva. – Az őr kinyitotta az ajtót és otthagyta őket.

Kirk a folyosó falán lévő kiírásokat olvasgatta. – Kórház balra... Kijárat jobbra... Á, megvan: tárgyalóterem, egyenesen. Gyerünk.

A vádlottak padján helyet foglalva Kirknek halványan derengeni kezdett, hogy mi lett volna, ha jobbra indul a folyosón, de már késő volt. A bíró rájuk nézett és unott képet vágott.

– Ezek kik? – kérdezte az ügyésztől, aki éppen a cipőjét fűzögette és szemmel látha-tóan unatkozott.

– A föderációs bérgyilkosok, bíró úr.

– Azokat ma már kivégeztük egyszer.

– Akkor miért vannak itt?

– Valószínűleg adminisztrációs hiba folytán.

Közben ketten becipelték a koporsót, mint legfőbb bizonyítékot.

– Meg vagyunk mentve! – súgta McCoy. – Ez a kamu-koporsó, amit Spockkal vettünk.

– Na és?

– Legyen eszed, Jim! Ez a koporsó olyan üres, mint a Bravo magazin vulkáni kiadásának Szerelem, szex, gyengédség rovata hét év közül hatban. Ha azt hiszik, ez bizonyíték, hát...

McCoy elnémult, mert a felnyitott koporsóban egy csontváz vált láthatóvá.

– Következtetése nem volt logikus, doktor – mondta (tudod, ki). – Ez nem tűnik üresnek.

– Azt én is látom, de hogy lehet ez?

– Nem kaptak engedélyt a beszédre! – szólt rájuk a bíró. – Egyébként a Sar City Plaza luxushotel 215. lakosztálya előtt találtuk.

– Egy pillanat! – szólalt meg Kirk. – Ellopják a tulajdonunkban lévő koporsót és még maguk akarnak minket elítélni?

– Helyesen látja a helyzetet. Bármilyen cselt szívesen bevetünk, ha föderációsokat végezhetünk ki.

McCoy megpróbált a bíró együttérzésére hatni. Sikertelenül, mert nem volt neki. – Mit szólna, ha a maga koporsóját lopná el valaki?

– Akkor már alighanem semmit.

– Nem úgy értem, hanem ha...

– Pofa be! Nem érek rá vacakolni, mert ma még harminc tárgyalást kell lefolytatnom. Holnap kivégzés. Belépő: fejenként kétszáz, nyugdíjasoknak százötven, áldozatoknak ingyenes. Menjenek vissza a cellába.

– Lehet egy utolsó kívánságunk? – kérdezte McCoy.

– Lehet.

– Telefonálni szeretnék. Fel akarom hívni az elvált feleségemet és még egyszer az orra alá dörgölni, hogy az ő hibájából váltunk el. Ugyanis soha nem tekerte vissza a fogkrémestubus kupakját.

Kirk elvigyorodott. – Én meg szeretném felhívni az összes eddigi barátnőmet és elköszönni tőlük.

McCoy arcán széles mosoly terült el. – Ezt jól kitaláltad, Jim, mert akkor legalább száz évig kell élned, a telefonszámlád meg duplájára növeli a klingon államadósságot.

A bíró Spockhoz fordult. – És maga?

Spock jól megfontolta a választ. – Szeretném, ha szabadon engednének. Minket – tette hozzá látva Kirk és McCoy arckifejezését.

– Nos, mivel a törvényeink előírják, hogy az utolsó kívánságokat teljesíteni kell, beleegyezem. Hé, hová sietnek? Mivel minden utolsó kívánságot teljesítenünk kell, megkérném a doktort és a kapitányt, hogy bonyolítsák le a telefonhívásaikat. Azután mehetnek.

Kirk utoljára akkor vágott ilyen keserves arcot, amikor kinevezték az Enterprise kapitányává.

*

Scotty és a felderítőcsapat az eligazítóban beszélték meg a teendőket.

– Mr. Scott! Miből gondolja, hogy a hetes űrkomp lesz a legjobb? – kérdezte Csekov.

– Onnan, hogy az eddigi epizódokban is mindig azt használták. Szerintem több nincs is.

– Logikus – sóhajtotta Miss Chapel. Ez a szó mindig eszébe juttatta az ő drága egyetlen imádott Mr. Spockját, ezért különösen szerette mondogatni (az olyan szavakkal együtt, mint illogikus, racionális, irracionális és bámulatos).

– Kérem, Miss Chapel, a továbbiakban ne mondja ezt. Spockból is megárt a sok, még ha maga ezt nem veszi figyelembe, akkor is. A csapat vezetője Jason E. Scott lesz, mivel intelligenciája és rátermettsége révén erre ő a legalkalmasabb.

– Kösz, papa – vigyorodott el a fiatalember.

Christine az ifjabb Scottyhoz fordult. – Megkérdezhetném, minek a rövidítése a nevében az E.?

Jason E. Scott elvörösödött, és nem válaszolt, de az apja örömmel megtette helyette. – Enterprise. A flotta legjobb hajója után.

– De inkább az első keresztnevemet használom – sietett közölni Jason.

Az űrkompokhoz érve kellemetlen meglepetés várta őket. Az összes űrkomp hiányzott.

– Úgy látszik, a legénység élelmesebb tagjai arra használták a kompokat, hogy csendben meglépjenek – mondta Jason. – Tényleg, a patkányok a süllyedő űrhajót is otthagyják?

– Az űrhajók nem szoktak elsüllyedni és az Enterprise-on nincsenek patkányok. Bár a tribbliknél csak jobbak lehetnek.

– És most hogy megyünk vissza a klingon bolygóra?

– Nagyon nehezen. Mondjuk, sehogy. – Scotty vigyorgott. Imádott Enterprise űrhajója végre teljesen az övé!

*

– Azért rendes tőlük, hogy visszaadták a koporsónkat – mondta McCoy Spocknak, amint kiléptek a börtönből. A kapitányt ott kellett hagyniuk, hogy lebonyolítsa számtalan telefonhívását, ugyanis addig nem engedték szabadon. Kirk életében először átkozta a sorsot, amiért minden epizódban új nővel hozta össze.

Spockot már nem is zavarta, hogy mindenki messze elkerüli (ami azt illeti, tényleg ijesztően festett a koporsóval a hóna alatt). – Most szépen visszamegyünk az Enterprise-ra. Összerakok egy űrkompot, és...

– Spock! Nézze csak! – McCoy a szemközti utazási iroda kirakatára mutatott. Óriási poszteren a csillagok közt lebegő Enterprise volt látható, alatta egy hosszabb szöveggel. TRAUMSCHIFF ENTERPRISE. UTAZZON A FLOTTA EGYETLEN KÍSÉRTETHAJÓJÁN! VÁLLALKOZÓ SZELLEMŰEK VEZETHETIK IS. FAKULTATÍV PROGRAM: LÖVÖLDÖZÉS ROMULÁN HAJÓKRA. SKÓT NÉPZENE, OROSZ ÉTELSPECIALITÁSOK. ÉRD.: AZ IRODÁBAN.

– Bámulatos, mennyi üzleti érzék szorult a legénységünkbe! Micsoda logika! Így vissza tudunk jutni a hajóra.

McCoy bement az utazási irodába, aztán kijött. – Ne örüljön annyira, Spock. Az elkövetkezendő három hónapban már nem lehet jelentkezni, minden hely tele van. Gondolom, a mi kabinjainkban szállásolják el a vendégeket. Mondja, mi a fenét csinál?

– Találtam néhány alkatrészt a zsebemben és összeraktam egy űrhajót. Ne aggódjon, kétszemélyes. Ezzel viszajutunk az Enterprise-ra.

McCoy felnézett az égre. – Elnézést, Mr. Roddenberry! Lehetne még egy kicsit valószínűtlenebb ez a történet?

*

– Mr. Scott! Egy ismeretlen űrhajó követ minket – jelentette Csekov.

– Lőjék szét.

– De Mr. Scott! – szólt közbe felháborodottan Uhura. – A kapitány ilyenkor azt szokta mondani, hogy próbáljunk meg kommunikálni vele.

– Fölösleges.

– De nekem az a dolgom, hogy próbáljak meg rádiós kapcsolatot létesíteni az ehhez hasonló űrhajókkal. Ezért kapom a fizetésem...

– Tudja, mit? Ki van rúgva.

Uhura vállat vont és átkapcsolt a City Rádió kívánságműsorára.

– Mr. Scott! – mondta Sulu. – Szerintem nem lenne célszerű szétlőni a másik hajót...

– Sulu! Maga is ki van rúg...

– ...mert a forgatókönyvben azt olvastam, hogy az ismeretlen hajóról ki fog derülni, hogy Mr. Spock és dr. McCoy utazik rajta.

– Nézze, Sulu, az utóbbi három napban még semmit nem lőttünk szét. Ez ellenkezik az amerikai filmek legfőbb szabályával, miszerint ötpercenként egy bunyó, tízpercenként egy lövöldözés és félóránként egy nyálas csókjelenet kötelező.

– Igen, de az is szabály, hogy a főszereplőt, ez esetben Mr. Spockot tilos kinyírni.

– Látja, ebben igaza van. Inkább mégsem lövünk.

Nyílt a turbólift ajtaja, egy pillanatra feltűnt mögötte Spock és McCoy, aztán a lift velük együtt visszazuhant a liftakna aljára.

McCoy felállt és megdörzsölte sajgó hátsóját. – Mr. Spock! Volt már olyan epizód a sorozatban, hogy kivételesen minden tökéletesen működött?

– Az nem lett volna logikus, mivel az Enterprise-t földi emberek építették. Egy vulkáni űrhajó természetesen...

McCoy barátságosnak a legkevésbé sem mondható pillantása elhallgattatta Spockot.

– Azonnal a gyengélkedőre kell mennem. Elképzelni is rémes, mit csinált Miss Chapel, amíg nem voltam itt – mondta McCoy.

– Nekem viszont azonnal a hídra kell mennem, mivel...

– Az nem logikus, Spock, mert a gyengélkedő pont útbaesik a híd felé – hazudta szemrebbenés nélkül McCoy, mert tudta, hogy Spockot a logikára tett utalások mindig meggyőzik.

Miss Chapel éppen akkor lépett ki a gyengélkedőből, amikor nyílt a liftajtó. A nő arca felragyogott.

– Tudtam, hogy életben vagy, drágám! – kiáltotta, és kitárt karral rohant a kilépő Spock és McCoy elé; mosolya úgy sugárzott, mint egykor Csernobil.

McCoy elvigyorodott. – Megható, hogy ennyire örülsz nekem, Christine... – Nem tudta befejezni, mert a nő szélvészként viharzott el mellette és Spock karjába vetette magát. A vulkáninak már nem maradt ideje kitérni előle, kénytelen volt önvédelemből megszorítani a Christine nyaka és válla közti ideget. A nő elvesztette az eszméletét.

– Hát, magától aztán tényleg döglenek a nők, Spock. Megtanítaná nekem is, hogy hogyan kell így kikapcsolni Christine-t?

– Nem, doktor, mert valószínűnek tartom, hogy rajtam próbálná ki. – Spock visszalé-pett a turbóliftbe és a hídra ment.

Scotty meglehetősen kelletlenül állt fel a parancsnoki székből, amikor Spock belépett. – Imádom az időzítését, Spock. Pont most jön vissza, amikor elküldtük a felderítőcsapatot a keresésükre? A Haldor-01 adta kölcsön az űrkompot.

Spock felvonta a szemöldökét és leült. – Visszamehet a gépházba, Mr. Scott. Átveszem az irányítást. Mr. Sulu, állítson bennünket körpályára egy egyenes mentén. Teljes meghajtást kérek.

*

Néhány száz év múlva...

James T. Kirk kilépett a börtön ajtaján, és elővette a kommunikátorát. – Kirk az Enterprise-nak. Sugározzanak fel!

– Ki a fene az a Kirk?

– Ne szórakozzanak már! Energiát!

Amint materializálódott a transzporterállomáson, meglepetten nézett körül. Mintha kicsit megváltozott volna a hajó. Ezért még számolunk, Spock! gondolta, és a híd felé indult.

Meghökkent, amikor meglátta az ismeretlen, kopaszodó férfit, aki az ő székében ült. – Hé, az az én helyem! – dörrent rá. – Kicsoda maga?

– Ezt én is kérdezhetném. Én Jean-Luc Picard vagyok, az Enterprise kapitánya.

– Hű, a francba, de elszaladt az idő – morogta Kirk. – Szóval ez már a Next Generation? Nem tudja, hogy juthatnék vissza a saját sorozatomba?

– Melyik a maga sorozata?

– A Star Trek.

– De hát ez a Star Trek.

– Ez nem az. A Star Trekben Spock is szerepel.

– Spock? – tűnődött Picard kapitány. – Spock... Ó, már eszembe jutott! Az a Spock, aki kétszáz évvel ezelőtt megkapta a Föderáció legmagasabb kitüntetését, mert hősiesen hazaszállította az elhunyt elnök koporsóját. Minden történelemkönyvben benne van.

– De felvitte az Isten a dolgát – morogta Kirk. – Csak azt ne mondja, hogy a hajómon mindenkiből ilyen híresség lett. Csekov például...

– Mármint Pavel Csekov? A Föderáció első orosz származású elnöke?

– Na ne hülyéskedjen, az nem létezik.

– De igen. A történelemkönyvekben az áll, hogy miután az ostoba és korlátolt kapitány nem ismerte fel Csekov zsenialitását és kirúgta őt a csillaghajóról, amelyen szolgált, Csekov a politikának szentelte életét és nemsokára elnökké választották.

– És Uhurával mi lett?

– Nyota Uhura lett az első színesbőrű nő, akit admirálissá léptettek elő a Csillagflottánál. Ezt mindenki tudja.

Kirk szerényen elmosolyodott. – Azokban a történelemkönyvekben bizonyára említenek egy James Kirk nevű embert is...

Picard megrázta a fejét. – Sose hallottam róla.

Kirk tovább próbálkozott. – James T. Kirk... A Csillagflottánál szolgált...

– Sajnálom, nem tudok ilyen nevű Csillagflotta-tisztről. Egy pillanat. Ha ennyire fontos, utánanézek a lexikonban. Á, itt van. Kirk, James Tiberius... Te jó ég, hogy lehet valakinek ilyen hülye neve? – pillantott fel a monitorról. – Azt írják, hogy „a U.S.S. Enterprise kapitánya; 2275-ben öngyilkos lett, miután nem őt, hanem Hikaru Sulut nevezték ki a teljesen átépített és modernizált új Enterprise parancsnokává". Ami azt illeti, Mr. Suluról már hallottam. Karrierje a flottánál a mai napig egyedülállónak számít...

Kirk keze ökölbe szorult. – A sánta nénikédet, Sulu – dünnyögte bosszúsan.

Picard aggódva nézett rá. – Jól érzi magát? Talán lemehetne a gyengélkedőre. Dr. Crusher majd kivizsgálja.

Kirk szófogadóan a gyengélkedőre ment. – Jó napot – mondta a neki háttal álló fehérköpenyes nőalaknak. – James Kirk vagyok. Izé... – Az illető ugyanis megfordult és szélesen elmosolyodott. – Dr. Beverly Crusher vagyok. Miben segíthetek?

Kirk szemei kocsányon lógtak. – Jöjjön velem a hajómra. Azt hiszem, egy ilyen hajóorvossal jobban kijönnék, mint McCoyjal...

Crusher doktornő szeme elkerekedett. – Dr. Leonard McCoyra gondol? Aki 2280-ban Nobel-díjat kapott?

Kirk lemonó sóhajjal rogyott le egy székbe, ami vészesen recsegni kezdett, de nem esett szét. Úgy látszik, az új Enterprise berendezése strapabíróbb.

– Ha maguk ennyire fejlettebbek nálunk, akkor bizonyára feltalálták már az időutazást. Szeretnék visszajutni a saját időmbe.

– Ez lehetséges. Melyik korból jött?

– Kétezerkétszáz...

Beverly unott képet vágott. – Szóval a kőkorszakból.

Kirk zavarba jött. – Csak vicceltem. Mi sokkal fejlettebbek vagyunk maguknál – hencegett. – A jövőből jöttem. – Szent egek, mi lesz még ebből, gondolta Kirk, de mindenesetre megérte ez az apró hazugság: a nő őszinte csodálattal nézett rá.

– Mesélne valamit a jövőről?

– Hát... – Kirk lázasan törte a fejét. – A mi űrhajóink szabadon tudnak közlekedni a dimenziók között. Egyszer felmentünk a mennyországba is, és az első tisztem húszezret nyert Istentől pókeren. Azonkívül ha bemegyek a büfébe és azt mondom: Kérek egy mogyoróvajas-szalámis szendvicset, azonnal megjelenik előttem egy szendvics, pontosan úgy ízesítve, ahogy szeretem. A hajóm olyan szuper, hogy ha a klingonok és a romulánok meglátják, önként adják meg magukat. És a fedélzeten mindig mindegyik műszer működik, még a turbólift sem romlik el soha...

Beverly Crusher itt szakította félbe. – Megbocsásson, de ezt már nem hiszem el.

Kirk vállat vont. – Na jó, talán ez egy kicsit túlzás volt, de naponta háromnál többször tényleg nem romlik el semmi.

– Jöjjön, erre van az időgép. Nem lenne helyes, ha tovább tartóztatnám...

– Dehogynem, tessék csak nyugodtan.

Beverly megsemmisítő pillantást vetett rá. Kirk jobbnak látta, ha beszáll az időgépbe. A doktornő megnyomott néhány gombot a gépen. – Viszlát, Kirk. Mehet vissza a jövőbe.

– Vissza a jövőbe? Azt én is láttam – mondta Kirk, de az időgép máris átrepítette egy másik korba.

„Vajon hol lehetek?" tűnődött Kirk, amikor kilépett az időgépből. – Hé! Van itt valaki? – Torkára fagyott a szó, mert az első, akit meglátott, egy színesbőrű vulkáni volt.

– Hát ezt nem gondoltam volna Spockról és Uhuráról – csúszott ki a száján.

– Ez nem logikus. Honnan ismeri ön az ük-ük-üknagyszüleimet?

– Mondjuk úgy, hogy régi barátaim.

– Elég régiek lehetnek, mert többszáz évvel ezelőtt éltek.

– Mondja, hol vagyok most?

– A Voyageren.

– Jézusom! Hogy jutok vissza az Enterprise-ra?

– Oda már sehogy, mert ötven éve felrobbant.

Kirk elszomorodott. – Szegény Beverly, pedig olyan szép nő volt. Ööö... Működik még ez az időgép? Vissza kell mennem a 23. századi Enterprise-ra, hogy... izé, hogy tanulmányozzam a régi űrhajókat.

A vulkáni felvonta a szemöldökét; kísértetiesen emlékeztetett az ük-ük-üknagyapjá-ra. – Szerintem maga a múltból jött. Úgy néz ki, mint egy kétszáz évvel ezelőtti ősember.

– Hogy lehet valaki ilyen nagyképű? – Kirk visszamászott az időgépbe. – Lenne szíves beprogramozni ezt az izét?

Visszaérve a 23. századba Kirk megkönnyebbülten nézett körül a hídon. – Úgy hiányoztatok – suttogta meghatottan.

Csekov Kirk felé fordult. – Nahát, Jim bácsi! Még mindig olyan kövér, mint volt.

Kirknek felment a vérnyomása. – Csekov! Azonnal ki van rúg... – hirtelen elharapta a mondatot, mert eszébe jutott, mit mondott Picard kapitány az előbb... vagyis izé, száz év múlva. – Sulu, maga viszont komolyan ki van rúgva.

– Én? Miért? – kérdezte sértődötten Sulu.

– Mert... Mert biztosan maga tanítja Csekovot az ilyen viselkedésre. – Két jövőbeli probléma megoldva, gondolta elégedetten Kirk.

– De ez nem igazság!

– Mr. Sulu – szólt közbe Spock –, meg kell valljam, a kapitány helyében én már sokkal korábban kirúgtam volna önt, mivel... ÁÁÁ! – Sulu egy jól irányzott rúgással némította el a vulkánit. Spock összegörnyedt; a rúgás legérzékenyebb testrészén érte. Kirk elvigyorodott arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal a fekete hegyesfülűnek is befellegzett.

Uhura meglehetősen csalódott képet vágott.

"...facilis descensus Averno; noctes atque dies patet atri ianua Ditis."