jardo blogja

Left 4 Dead

jardo | 2010.05.01. 16:45 | kategória: játékteszt

Mostanában reneszánszukat élik a különböző zombis játékok, itt van például jelen teszt alanya, a Left 4 Dead, illetve ennek folytatása, a kicsit bénácska című L4D 2, ott van még a Zombie Driver, aztán az egyik Borderlands DLC, de említhetném akár a Plants vs. Zombies-t is, és a sort lehetne még folytatni egy jó ideig. Hogy mi az oka ennek a tendenciának, nem tudom, mindenesetre zombit irtani jó móka!
Az kétségtelen, hogy a fent említett címek közül a Left 4 Dead (és második része) a legnagyobb név, ami ráadásul azzal is kitűnik vetélytársai közül, hogy elsősorban a cooperatív módra fókuszál, nem pedig a szingli kampányra.

Ezzel összefüggésben a szó szoros értelmében vett sztori mód nincs is, bár egymagunk is játszhatunk botok ellen, de a játék sava-borsát egyértelműen a coop adja. Persze azért nem maradunk előtörténet nélkül, bár ez kicsit jellegtelenre, sablonosra sikeredett: egy ismeretlen vírus üti fel a fejét, melyre nem sikerül ellenszert találni. Akit megfertőz, annak nincs menekvés, könyörtelen zombivá változik az illető. Néhányan persze valamiért immunisnak mutatkoznak a kórral szemben, de előbb-utóbb velük is végeznek a fertőzöttek. Ugyanakkor négy elszánt túlélő (név szerint Zoey, Bill, Louis és Francis) felveszik a küzdelmet, és megkísérlik a lehetetlent: zombik ezreit lemészárolva kijutni a városból, és elmenekülni a környékről. Lássuk, sikerül-e nekik...

A Left 4 Dead-et összesen négy különböző játékmódban játszhatjuk végig, lássuk, melyek ezek:
Singleplayer: Ahogy a neve is mutatja, itt egyedül szállunk szembe a zombikkal. Pontosabban itt is velünk van három társunk, de őket a gép irányítja. Ez a játékmód sem rossz, a mesterséges intelligenciára összességében nem lehet panaszunk, mert a többiek is teszik a dolgukat, irtják rendesen a fertőzötteket, és segítenek nekünk is, ha esetleg szószba kerülünk, adnak kötszert vagy gyógyszert, ha épp van nekik felesleges. Ugyanakkor néha képesek egészen hajmeresztő dolgokat is produkálni: lemaradnak, beakadnak tereptárgyakba vagy fedezékek mögé, és olykor bizony még közvetlen közelről is gondot okoz nekik, hogy leszedjenek egy-egy ellenséget. Nem rossz a szingli játékmód sem, de egyértelműen ez a játék legkevésbé élvezhető része.
Kampány (Campaign): egy az egyben ugyanaz, mint a singleplayer, csak épp itt mind a négy túlélőt hús-vér játékos irányítja. Mondanom sem kell, sokkal nagyobb élvezet így játszani, hiszen a társainkkal remekül össze lehet dolgozni, akár egymás fedezéséről van szó, akár a fegyverválasztásról. Nincs is annál felemelőbb érzés, mint mikor éppen megmentjük cimboránk hátsóját...
Túlélés (Survival): Ebben a játékmódban is valódi játékosokkal játszunk, de a pályák lényege nem a biztonságot nyújtó (és nem utolsó sorban fegyvereket, lőszert, valamint kötszert rejtő) menedék elérése, hanem a szimpla túlélés.
Versus: Itt két csapat, értelemszerűen a túlélők és a fertőzöttek mérik össze erejüket. A cél mi lehetne más, mint egyik oldalon az összes zombi elpusztítása, illetve a másik oldalon a túlélők megfertőzése. A játékmód érdekessége, hogy nem csak a túlélőket, hanem a fertőzötteket is valódi játékosok irányítják.

Ahhoz, hogy megfelelően érvényesülni tudjunk, természetesen rendelkezésünkre áll számos fegyver, melyekkel rendet tehetünk magunk körül. Használhatjuk a klasszikus, M16-os gépkarabélyt, mely komoly tűzerejével igen szép pusztítást tud végezni. Hátránya, hogy bizony igen gyorsan hajlamos elfogyni a lőszer. Aztán ott van még a szintén klasszikusnak mondható shotgun (melyből rögtön kettőt is kapunk, egyrészt a hagyományos változatot, másrészt pedig az automata verziót), amelyek szintén erőteljesen meg tudják ritkítani a zombik sorait, viszont csak közelről hatásosak, így muszáj közelebb merészkednünk ellenségeinkhez. Használhatunk még UZI-t, amely rendkívüli tűzgyorsaságának köszönhetően kiválóan alkalmas tömegoszlatásra, viszont cserébe jóval kisebbet sebez. Végül, de nem utolsó sorban pedig alkalmunk lesz távcsöves vadászpuskával is érvényesülni, mely pontos és bivalyerős, viszont már-már fájóan lassú fegyver.
Másodlagos felszerelésként egy pisztolyt vihetünk magunkkal, illetve a pályákon felvehetünk még egyet, így akár egyszerre két pisztollyal is oszthatjuk az ólmot. Óriási előnye ennek a fegyvernek, hogy végtelen lőszer jár hozzá, így ha esetleg az elsődleges harci szerszámunk tára kiürülne, akkor ehhez mindig bizalommal fordulhatunk. Nagy hátránya viszont, hogy alig sebez, így bizony nem a leghatásosabb.
Ezeken kívül még két eszközünk lehet, melyekből egyszerre csak az egyik (és csak egy darab) lehet nálunk: vagy Molotov koktél, vagy Pipe Bomb. Előbbit nem hiszem, hogy különösebben magyarázni kellene, tökéletesen alkalmas holmi, ha szeretnénk egy-két meleg pillanatot okozni a zombiknak. A Pipe Bomb viszont egy igen érdekes robbanószerkezet: miután elhajítjuk, nem robban fel azonnal, hanem maga köré vonzza a közelben álló fertőzötteket, így okozva még nagyobb pusztítást közöttük.
A fegyverválaszték sajnos kimerül ennyiben, ami igen nagy kár, mert akárhogy is számoljuk, ez bizony mindössze öt elsődleges, és egy másodlagos fegyver, plusz ugye a két bomba. Őszintén szólva, ennél azért komolyabb választékot is el tudtunk volna képzelni. Ugyanakkor az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a játékosok helyesen választják meg fegyvereiket, akkor a csapattagok remekül kiegészítik egymást, és nem lesz probléma, sem a hatékonyság, sem pedig a lőszer tekintetében.

El is kél a megfelelő támogatás, hiszen ellenfeleink sem azok a fajták, akik könnyen megadják magukat. A sima alap zombikkal, akiket összefoglalóan csak Hordának (The Horde) hív a játék, még nincs sok gond, hiszen egyrészt nem túl erősek (bár ha nagy tömegben jönnek - és jönni fognak, ebben biztosak lehetünk -, akkor velük is meggyűlhet a bajunk), másrészt pedig amíg nem merészkedünk túl közel, addig ők sem foglalkoznak velünk. Annál több problémát fognak ugyanakkor okozni a még tovább mutálódott rémségek, akik jóval szívósabbak, erősebbek és kitartóbbak, mint egyszerűbb társaik. Belőlük összesen öt fajta van:
Smoker: általában valahol megbújva lesi a túlélőket, és hosszú nyelvével kapja el, majd rántja magához őket. Ha elkapott, onnantól kezdve mi már tehetetlenek vagyunk, valamelyik társunknak kell megmentenie a bőrünket.
Boomer: Egy nagy darab, lassan mozgó ellenfél, aki savat köpköd a túlélőkre, amivel odavonzza a többi zombit is, illetve egyidejűleg rontja is a látásunkat, ezzel csökkentve még tovább az esélyeinket. Mielőtt szétlőjük, győződjünk meg róla, hogy egyetlen társunk sem áll a közvetlen közelében, mert szétrobbanva savat fröcsköl szét, ami szintén az előbb leírt következményekkel jár.
Hunter: Talán a legidegesítőbb mutáns mind közül. Rendkívül mozgékony, ráadásul akár függőleges felületeken is képes ugrálni, így nyújtva még nehezebb célpontot.
Witch: Ha sírást hallunk, biztosan ő van a közelben. Amíg tisztes távolban maradunk tőle, addig nem támad, utána viszont kegyetlenül nekünk esik, és azonnal leterít, s társainknak kell kihúzni minket a slamsztikból.
Tank: A legnagyobb és a legerősebb mutáns. Egyedül szinte lehetetlen legyőzni, mindenképpen csapatjátékra van szükség a leterítéséhez, de még így is bőven meg kell kínálni ólommal. Ami igazán veszélyessé teszi - gigászi erején túl, persze -, az az, hogy képes akár falakat is áttörni, vagy éppen köveket és kocsikat hajigálni.

A játék során egyébként összesen négy fejezeten kell átverekednünk magunkat, ezek sorban a No Mercy, a Death Toll, a Dead Air és a Blood Harvest. Ezek alapvetően eltérnek egymástól, tehát a helyszínek változatosságára tulajdonképpen nem lehet panasz. Ami sokkal inkább zavaró, hogy ezek a fejezetek csak úgy, mindenféle összekötő kapocs nélkül vannak egymás mellé pakolva, semmiféle logikai rend nem köti őket össze. Oké, hogy igazából nincs sztori mód, de azért valami minimális elv szerint illett volna összekapcsolni őket.

A grafikát különösebb panasz nem érheti, a helyszínek - bár kicsit sivárak -, tulajdonképpen jól néznek ki és hangulatosak is. A karaktermodellek és a mozgásanimációk nem csúcsszínvonalúak, de az elvárható minőséget ezek is hozzák. Egyébként meg úgysem a grafika a lényeg, hiszen coop-ban sokkal fontosabb, hogy megfelelő sebességgel fusson a játék. A gépigényre és az optimalizáltságra amúgy sem lehet panasz, hiszen a Left 4 Dead alatt a Source-motor dolgozik. Egy középkategóriás konfiguráción már simán működésre lehet bírni a játékot úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, azaz hogy szép is legyen a játék, meg gyors is.

A hangok szintén jól sikerültek. A fegyverek durrannak, ahogy kell, a zombik hörögnek, társaink pedig jópofa beszólásokkal díjazzák egy-egy látványos mutatványunkat. A zene szerintem nem kiemelkedő, ugyanakkor a játék hangulatához tökéletesen illik: amikor feszültséget kell teremteni, akkor ahhoz igazodik a zene, amikor pedig éppen daráljuk az ellenfeleket, akkor egy kicsit pörgősebb, zúzósabb a muzsika.

Összefoglalva az eddig leírtakat, a Left 4 Dead egy igazán jó játék, amely főleg akkor csillogtatja képességeit, amikor barátainkkal együtt játszunk, enélkül viszont sajnos nem sok értelme van. Mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát, de addig semmiképpen ne ítélkezzünk felette, amíg botokkal játszunk, mert akkor igazságtalanok lennénk a játékkal szemben.



PRO:
- grafika, gépigény
- zombikat irtani jó dolog
- coop
- speciális ellenfelek
- viszonylag változatos pályák
- hangok

KONTRA:
- szingliben nem sok értelme van a játéknak
- kicsit kopár pályák
- kevés fegyver
- fejezetek között nincs semmi összefüggés
- átlagos zene



88%

GUN

jardo | 2010.04.11. 18:54 | kategória: játékteszt

Tegye fel a kezét, aki gyerekkorában gyakran álmodozott arról, milyen lehetett a legendás Vadnyugaton élni. Ugye vagyunk jó páran? Cowboy-kalap, derékon lógó pisztoly, állandó fegyverpárbajok, póker és whisky - ezek mind-mind olyan elemek, amelyek egy igazi kalandor életében mindennaposak voltak.
Ebbe a vadregényes környezetbe nem sok játék kalauzolt el eddig minket, így igazi felüdülést jelentett 2003-as megjelenésekor a GUN.

A játék indítása után egy videó fogad bennünket, melyben a konkviszta idején (azaz a nagy földrajzi felfedezések korában) valahol a mai USA déli részén egy csapat indián kegyetlenül lemészárol néhány európait, köztük egy papot, akitől a rézbőrűek vezére elvesz egy hatalmas aranykeresztet. Ezután ugrunk az időben, méghozzá 1880-ba, ahol is Colton-t, egy fiatal cowboy-t fogunk irányítani.
A játék elején támadás éri azt a gőzöst, aminek fedélzetén mi magunk is utazunk. Ned, Colton apja is meghal, ám utolsó szavaival megesketi hősünket, hogy menjen el Dodge City-be, és keressen meg egy bizonyos Jenny nevű lányt (aki mellesleg azt a bizonyos ősi mesterséget űzi), illetve ad nekünk egy titokzatos érmét is. Sok időnk azonban nincs a szomorkodásra, irány Dodge City, hogy kiderítsük, ki áll apánk meggyilkolása mögött, s hogy mi köze van mindehhez a titokzatos aranykeresztnek!
A sztori egyébként teljesen rendben van, az elejétől a végéig izgalmas és érdekes, ráadásul nem várt fordulatokban is igencsak bővelkedik, úgyhogy unatkozni biztosan nem fogunk.

Már csak azért sem, mert egy óriási, teljesen nyitott, szabadon bejárható vidék áll a rendelkezésünkre. Bizonyos korlátok persze még vannak az elején, hiszen amíg az első küldetéseket nem csináljuk meg Dodge-ban, addig nem tudunk továbbmenni, de ezt követően teljesen szabadon járhatunk-kelhetünk szerte a vidéken. Megjegyzendő az is, hogy egy abszolút hihető indoka van ennek a játék eleji korlátnak is: a városból kivezető hídon éppen épül a vasút, így a hidat elzárják a különféle ládák és hasonlók. Szimpatikus megoldás, hogy ehhez is kitaláltak valamit, és nem csak azt mondták a fejlesztők, hogy nem mehetünk tovább, és kész.
A játéktér egyébként viszonylag nagy, jó néhány percebe beletelik majd, mire egyik végéből a másikba eljutunk. Dicséretes az is, hogy a terep rendkívül változatos: van sivatagos rész, sziklás kanyon, füves legelő, folyó valamint tó, és persze a két város, Dodge City és Empire City, amik szintén eltérnek egymástól. Ezenkívül járhatunk majd egy erődítményben, egy nagy farmon, megfordulunk egy hatalmas bányában, és a legendás... de csitt! Fedezzétek fel ti magatok!
Óriási erénye a GUN-nak, hogy az egész játékból csak úgy árad a vadnyugati hangulat. Elképesztő, hogy a fejlesztők milyen jól tudták visszaadni ezt a miliőt. Szinte már tényleg ott érezzük magunkat paripánk hátán, végiglovagolva a város poros főutcáján, miközben a szél ördögszekereket fúj keresztbe előttünk... egyszerűen félelmetes, hogy mennyire hiteles!

A szabadon bejárható világnak persze az ég világon semmi értelme nem lenne, ha a játékmenet nem adna a küldetések tekintetében is (egy viszonylagos) szabadságot a játékosok kezébe. Leginkább egy GTA-szerű rendszert kell elképzelnünk: adott egy fő történetszál, ami a cselekményt viszi előre, és emellett van számos mellékküldetés is, amiből pénzhez, illetve fejlesztésekhez juthatunk. Ugyanakkor hiba lenne ténylegesen a GTA-khoz hasonlítani a játékot. Itt ugyanis nem annyira a játékos szabadságán van a hangsúly, sokkal sztori-központúbb a játék, a szabadság a GUN-ban tulajdonképpen csak mellékes, egyfajta bónusz.
A fő küldetések egyébként igen változatosak: lesz részünk pisztolypárbajban, meg kell védenünk Dodge City-t a rosszfiúktól, küzdünk majd az indiánok ellen, fogunk szökni börtönből, sőt, még egy erőd ostromában is részt veszünk majd. Egyszóval a változatosságra nem lehet panasz, monotonnak semmiképpen nem mondható a játékmenet.
A mellékküldetéseket is legalább ilyen sokszínűség jellemzi: indulhatunk pókerbajnokságokban, segíthetünk az indiánoknak a vadászataikon, gazfickókat kaphatunk el a sheriff-nek segítve, és alkalmunk lesz majd egy farmer szolgálatába is állni, valamint lehetünk lovasfutárok is. A mellélküldetéseknek egyébként tényleges haszna is van, hiszen egyrészt pénzt kereshetünk velük, amikből aztán az árusoknál különféle fejlesztéseket vehetünk (pl. nagyobb tárkapacitás, gyorsabb újratöltés, tovább tartó bullet time, több életerő, stb.), másrészt pedig fejlesztik képességeinket is, mint például életerőnket, a lovaglást (aminek megvalósítása egyébként különösen jól sikerült), a pisztoly- vagy puskakezelést, és így tovább. Mindenképpen érdemes venni egy csákányt is, hiszen ennek segítségével tudjuk kibányászni az aranyrögöket, amikből szintén pénzhez juthatunk. Ez egyfajta gyűjtögetős minijátéknak is felfogható, hiszen a játéktér különféle pontjain vannak eldugva az aranytömbök (egyik jobban, másik kevésbé), amiket meg kell keresni. Természetesen nem kötelező, de az ebből befolyó pénz nem jól jön majd a játék során.
Köszönhetően a rengeteg tennivalónak, az izgalmas és nem utolsósorban hasznos mellékküldetéseknek, valamint a változatos főküldetéseknek, a játékmenet hosszúsága jóval meghaladja a mai átlagot. Ha minden feladatot meg szeretnénk csinálni, simán beleölhetünk a játékba akár 12-15 órát is.

A grafikai megjelenés tekintetében a játék nagyon kétarcú. Egyrészt megérdemli a dicséretet, mert a hangulatot remekül hozza, a környezet rendkívül látványos és változatos, a karakterek és az animációk többsége pedig bőven megüti az elvárható szintet. Ugyanakkor számos helyen találkozhatunk elavult, ósdi megoldásokkal, alacsony felbontású textúrákkal és bizony néhány bug is rontja az összképet. Összességében nem csúnya a játék, de azért lett volna még mit csiszolni a grafikán.
Az viszont jó hír, hogy a gépigény egyáltalán nem vészes, egy középkategóriás gépen simán futtatható a játék magas beállításokkal is. Ennek ellenére persze néhány esetben indokolatlanul szaggatott a GUN, de alapvetően nincsenek optimalizációs problémák.

A hangokkal kapcsolatban csak pozitívumokat lehet elmondani. A zene egyszerűen fantasztikus, öröm hallgatni, amikor csak mód van rá. A fegyverek jól szólnak, a dinamit nagyot durran, a lódobogás hiteles (akármilyen felületen lovagolunk), és a többi hang is jól sikerült. Ki kell emelni a szinkront, ami szintén telitalálat lett. Olyan sztárokat sikerült szerződtetni a játékhoz, mint például Lance Henriksen, Kris Kristofferson vagy éppen David Perelman, akik mind-mind remek munkát végeztek.

Összességében egy remek játék a GUN, amit mindenkinek csak ajánlani lehet. A hangulat fantasztikus, a játékmenet és a küldetések változatosak, ráadásul egy teljesen szabadon bejárható világ várja a játékosokat. Aki még nem játszott vele, mindenképpen tegyen egy próbát a játékkal, mert érdemes!



PRO:
- izgalmas, fordulatos sztori
- elképesztő vadnyugati hangulat
- szabadabb játékmenet
- változatos, izgalmas főküldetések
- változatos, izgalmas és hasznos mellékküldetések
- nagy játéktér, változatos terep
- grafika, gépigény
- fejlődő képességek
- megvásárolható fejlesztések
- lovaglás megvalósítása
- zene, hangok
- szinkron
- hosszú játékidő

KONTRA:
- néhol fapados grafika
- egy-két grafikai bug



97%

Torchlight teszt

jardo | 2010.03.30. 12:11 | kategória: játékteszt

TORCHLIGHT TESZT


Nos, először az oldal történetében most nem egy teljes játékról fogok írni, hanem "csak" egy demóról. Szándékosan nem is nevezem tesztnek, elvégre a kipróbálható verziók az esetek többségében mindig csak az adott játék egy kis szeletét jelentik, amik épphogy csak arra elegendőek, hogy meghozzák az étvágyunkat, vagy épp ellenkezőleg, elriasszanak minket a program megvásárlásától. Az imént említettek különösen igazak egy szerepjáték esetében, ahol rengeteg a quest, óriási a bejárható terület, sok-sok párbeszédet kell meghallgatni, számos képességet és varázslatot szerezhetünk meg, illetve gyakorlatilag akármilyen karaktert fejleszthetünk magunknak. Éppen ezek miatt már így rögtön az elején le kell szögeznem, egészen biztosan nem fogok tudni minden egyes apró részletre kitérni (és a korlátozott karakterszám is adott ugye), ezt kérlek nézzétek el nekem.

Kezdjük mindjárt a legelején: pontosan mi is ez a Torchlight? A legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy egy Diablo-klón a Diablo fejlesztőitől. 'Most akkor mi van?' - kérdezhetnénk teljesen jogosan, elvégre a Diablo 3 jeleneg is gőzerővel készül. A helyzet az, hogy annak idején az eredeti fejlesztőgárdából kiváltak néhányan, és megalapították a Flagship Studios-t, akiknek a csúfosan megbukott Hellgate: Londont-t "köszönhetjük". A bukás után a csapat feloszlott, de néhányan (még a régi Diablo-s tagok közül) ismét összefogtak, s ennek eredménye lett a Runic Games csapata, akiknek az első játéka a Torchlight. (Bár ez csak a kezdet, a játékkal sokkal grandiózusabb tervei vannak a feljesztőcsapatnak, de erről majd később.)

Ahogy említettem tehát, egy Diablo-klónnal van dolgunk, ám mielőtt legyintenénk, hogy egy újabb nagy reményekkel érkező, ám végül az örök ígéret szintjén megrekedő projekttel van dolgunk, érdemes egy kicsit a mélyére ásni a játéknak, ugyanis a felszín alatt sokkal több rejtőzik, mint amennyi elsőre látszik.
Az alapokban persze nincs változás, a nagy elődhöz hasonlóan ez a játék is egy hack 'n' slash akció-rpg, melyben nem is annyira a történet a fontos (olyannyira nem, hogy tulajdonképpen teljesen lényegtelen is), sokkal inkább az, hogy a ránk zúduló ellenségek százait-ezreit levágjuk - alaposan megizzasztva ezzel egerünket és ujjainkat -, majd a dobott loot-ot összeszedjük. A fejlesztők ugyanakkor beépítettek (és/vagy kijavítottak) számos olyan elemet, amely a Diablo-ban nem volt, vagy éppen nem jól működött.

A sztori középpontjában egy csendes, békés, nyugodt kis bányászváros, Torchlight áll. Általában semmi rendkívüli nem történik a környéken, az élet a már jól megszokott kerékvágásban zajlik, a helyiek élik boldog mindennapjaikat. Az idilli képet azonban valami megzavarja, ugyanis lent a bányában gonosz erők kezdenek munkálkodni. A helybeliek minket hívnak segítségül, hogy kiderítsük, mi áll az események hátterében.
Összességében nem egy díjnyertes háttértötrénet, de a célnak pont megfelel.

A játék indítása után a karakterválasztó képernyő fogad bennünket. Itt nagy meglepetés egészen biztosan nem fog minket érni, hiszen az ilyen játékokban már megszokott és jól bevált karakterosztályok - szám szerint három - közül választhatunk: Destroyer - a tank, aki nyers erejével száll szembe az ellenséggel; Vanquisher - amolyan íjász-tolvaj leányzó, aki elsősorban íjat és pisztolyt használ a csatában; és végül az Alchemist - a mágus, aki leginkább a különböző varázslatokhoz ért.
Talán kicsit kevésnek tűnhet a három választható kaszt, mindenesetre az biztos, hogy így is minden stílus kedvelője megatlálja majd a neki leginkább testhez álló hőst. Már csak azért is, mert egy érdekes huszárvágással a fejlesztők a három eltérő képességfát nem korlátozták csak az adott karakretosztályra, hanem bármelyik főszereplővel tetszőlegesen tanulhatjuk meg a három kaszt bármelyik képességét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy akár egy izmos, agyontápolt Destoyer-rel is tanulhatunk mágiát, vagy épp fordítva, az Alchemist-nek is adhatunk közelharci képességeket. A lehetőségek tehát végtelenek, ezzel pedig két legyet üthetünk egy csapásra: egyrészt egészen biztosan olyan karakterünk lesz, amilyet mi szeretnénk, másrészt pedig ez a lehetőség nagyban növeli az újrajátszhatóságot is.
Nem egymagunkban fogunk azonban kalandozni, ugyanis lehet egy állatunk (kutya, vagy macska) is. Hű társunk ráadásul igencsak sokrétűen használható: csatában nagy hasznát vesszük majd (és szerencsére igen nagy hatékonysággal vesz részt az ütközetekben), bizonyos felszereléseket neki adhatunk, ezzel növelve tovább képességeit, de ami az egyik leghasznosabb tulajdonsága, hogy saját inventory-val rendelkezik, így ha a mi táskánk esetleg megtelne, akkor az övébe is nyugodtan pakolhatunk. Sőt mi több, ha nála is tele a zsák, akkor akár egyetlen gombnyomással visszaküldhetjük a városba, hogy az egyik kereskedőnél elpasszoljon mindent, ami épp nála van. Ilyenkor pár percre eltűnik mellőlünk, majd rövidesen újra megjelenik, és folytathajuk utunkat az aktuális célunk felé. (Nem biztos, hogy a legreálisabb, mindenesetre egészen biztosan a leghasználhatóbb az invetory rendszere: a különböző tárgyaknak nincsen súlyuk vagy méretük, tehát a legnagyobb csatabárd is ugyanúgy egy mezőt foglal el, mint például egy gyűrű. Szerintem ez jobb megoldás, mert különben annyi helyünk sem lenne, hogy a fegyverünket és a páncélunkat magunknál hordjuk, nem beszélve az egyéb dolgokról, mint például az életerő ital, a különböző tekercsek, stb.)
Ezen kívül humán társak is mellénkszegődnek majd, akiknek szintén hasznát vesszük, amikor éppen egy tucatnyi rémség ront ránk a szélrózsa minden irányából.

A questek egyébként viszonylag változatosak - már amennyire persze a műfaj megengedi. Egyszer meg kell szerezünk bizonyos tárgy(ak)at, máskor meg kell ölnünk valami rémséget, harmadszor meg kell keresni valakit, és így tovább. Ugyanakkor ezek mindegyike úgy zajlik majd, hogy adott a célpont, ahová el kell jutni, közben pedig ellenségek százait kell levágnunk. Hosszútávon ez nem biztos, hogy szórakoztató, mindenesetre ez az elem a hack 'n' slash játékok sajátja, a műfaj szerelmesei éppen így kedvelik a stílust.

A pályák - csakúgy, mint a Diablo-ban - véletlengeneráltak (a demóban ez nem így van, de a teljes játékban igen), ami garantálja, hogy kétszer ugyanolyan (vagy ugyanazon a) helyen egészen biztosan nem fogunk majd megfordulni. Ez a megoldás mindenképpen jó ötlet, hiszen minden egyes végigjátszás alkalmával más és más lesz a terep, így mindig tartogat majd nekünk meglepetéseket.
A pályák több szintesek, ezek között általában valamilyen lift vagy lépcső segítségével közlekedhetünk (na persze nem közvetlenül, ilyenkor ugyanis tölt a játék). A bányát a várossal portálok kötik össze, amik több helyen is megtalálhatóak, így ha valamilyen okból vissza szeretnénk térni a városba, vagy onnan a föld alá, akkor nem kell az egyszer már megtett utat újra végiggyalogolni, hanem pillanatok alatt ott lehetünk úticálunknál.

A vizuális látványvilágra nem tudok jobb szót, egyszerűen meseszép. A szó szoros értelmében, hiszen kissé rajzfilmszerű a grafika: rajzolt karakterek és terep, élénk színek mindenhol; egyszerűen süt a hangulat az egészről. Mindemellett a gépigény is igen baráti, egy közepes teljesítményű gépen is szépen és gyorsan futtatható. Különféle bug-okkal már a demóban sem találkoztam, ez pedig mindenképpen jó előjel a teljes verzióra nézve is.

A vizuális mellett az audio rész is tökéletesen megfelel minden igénynek. A játék zenéjét a Diablo betétdallamaiért is felelős Matt Uelmen szerezte, így a megfelelő minőség garantált. Igaz ugyan, hogy néhány szám meglehetősen emlékeztet a nagy elődben hallottakra, de mivel a zene már ott is közel tökéletes volt, azt hiszem, emiatt nem igazán kell bánkódnunk.

A multiplayer támogatás - sokak nagy bánatára - kimaradt a játékból, így csak egyedül (illetve gépi társainkkal) kalandozhatunk. Van azonban egy érdekes információ, amely ebből a szempontból egyáltalán nem elhanyagolható. Említettem korábban, hogy a játékkal sokkal nagyobb tervei is vannak a Runic csapatának. Ugyanis a Torchlight egyfajta teszt-projekt volt, amivel azt szerették volna felmérni, milyen sikert tudnak elérni egy ilyen játékkal, illetve, hogy a játékosok részéről mennyire van rá igény. Terveik szerint ugyanis egy Torchlight MMO-t szeretnének fejleszteni, amely egy az egyben a már meglévő világban játszódik majd, illetve a játékmechanika is alapvetően ugyanaz lesz. A játék megjelenése persze még a távoli jövő homályába veszik, hiszen egyelőre semmi konkrét információ nincs, mindenesetre nem tűnik rossznak az elképzelés.

Érdemes még egy apróságot megemlíteni, méghozzá a TorchED-et, vagyis a játékhoz letölthető szerkesztőprogramot. Ezzel gyakorlatilag bármilyen új tartalmat készíthetünk (legyen az pálya, karakter, képesség, tárgy, stb.), vagy épp a már meglévőeket módosíthatjuk vele. Hasznos kis alkalmazás, akit egy kicsit is vonz az ilyesmi, annak mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele. Másrészt pedig számos igényes tartalmat találhatunk a neten, érdemes körülnézni, hátha ráakadunk valamire, ami felkelti az érdeklődésünket.

Összességében óriási meglepetés a Torchlight, a tavalyi év egyik legjobb játéka, amely szinte a semmiből bukkant fel. Ha nem is reformálja meg a stílust, számos olyan elem van benne, amelyet bizony még a nagy előd, a Diablo is megirigyelhetne. Amíg nem készül el a Diablo 3, mindenképpen ez a megfelelő választás, ha csillapítani szeretnénk étvágyunkat.



PRO:
- rajzfilmes, színes grafika
- gépigény
- zene, hangok
- kötetlen fejlődési rendszer
- lehet egy állatunk, aki nagyon jól és sok mindenre használható
- véletlengenerált pályák (a teljes verzióban)
- nagy újrajátszhatóság
- változatos questek
- addiktív
- hent, hent, hent

KONTRA:
- hent, hent, hent
- sok dallam nagyon hasonlít a Diablo zenéihez
- csak három kaszt
- nincs multiplayer



97%

Garry's Mod teszt

jardo | 2010.03.06. 18:51 | kategória: játékteszt

Ha van egy játék, amit az igazán kreatív játékosoknak találtak ki, akkor mindenképpen a Garry's Mod az. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert ebben a játékban határok nélkül megtehetünk szinte bármit, korlátot csak a kreativitásunk és a fantáziánk jelenthet.

A teljes cikket innen érhetitek el:
http://gameplanet.elivepage.com/?modul=oldal&tartalom=1075180

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.