Az utóbbi időkben minden cikk azzal a megállapítással kezdődik a LucasArts játékaival kapcsolatban, hogy bizony „valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban” fordult elő legutoljára olyasmi, hogy a Csillagok Háborúja univerzumából egy színvonalas játék jelent meg. Nos, a Starfighterrel kapcsolatban meg kell nyugtassak mindenkit, végre valahára nem is olyan rossz a helyzet.
A Star Wars: Starfighter alapvetően egy űrhajós lövöldözős játék, mégpedig a könnyedebb műfajból. Ez azt jelenti, hogy a repülés során nem kell egy rakás billentyűt nyomogatnunk, helyette az egyetlen dolog, amire koncentrálnunk kell, hogy az űrhajónkból elővillanó lézernyaláb célba találjon.
Mint ismeretes, a Starfighter nem egy eredeti PC-s játék, hanem egy konzolos átirat, ami igencsak meglátszódik a játék egy-két jellemzőjén. Például a főmenübe lépve hiába rángatjuk egerünket, nem fog előtűnni az egérkurzor, csupán az alap vezérlő billentyűket használhatjuk. Továbbá nem érdemes nagy reményeket fűzni a beállítások menüponthoz, abban ugyanis a hangerőn kívül semmi más nem állítható. A játék első indításakor mindez kissé elbizonytalaníthatja az amúgy is fenntartásaival küzdő játékost, és jogosan csúszik ki a kérdés az ember száján: na ebből mi lesz már megint? Mivel azonban ezek a jellemzők nincsenek összefüggésben a játszhatósággal, csupán bocsánatos bűnnek számítanak.
A játékban három pilóta székébe ülhetünk be. Az első Rhys Dallows, aki a Naboo bolygót védelmező Bravo század oszlopos tagja, és ennek megfelelően egy gyönyörűen csillogó sárga N-1 Csillagvadász hajóval hasíthatjuk vele a világűrt. Ami a hajó képességeit illeti, meglehetősen mozgékony, és jó a pajzsa is. A következő főszereplő Vana Sage, aki nem más, mint egy vérbeli kalandor. Az ő hajója a Guardian Mantis névre hallgat, melynek erőssége egy különösen pusztító erejű rakéta. A harmadik figura Nym, aki a legütőképesebb hajóval büszkélkedhet hármuk közül. A Havoc névre keresztelt hajó gyakorlatilag egy lopott kísérleti darab, amin ráadásul Nym még egy kicsit fel is tuningolt, így erős pajzsaival és tűzerejével minden ellenszegülő rémalma.
A játékmenet úgy néz ki, hogy minden küldetés elején kapunk egy kisebb-nagyobb listát a kötelezően teljesítendő feladatokról, és a bónusz pontokat érő célokról. Ez utóbbi közé legtöbbször valamiféle időkorlát tartozik, amelyen belül kell megpróbálni teljesíteni valamelyik részfeladatot, vagy pedig meg kell semmisítetnünk az összes ellenséges gépet. Ezt követően egy rövid átvezető jelenet után következhet a repülés, melynek során az adott szituációnak megfelelő pilóta személyében annak saját gépét irányíthatjuk. Űrszekerünk kezelése is le van egyszerűsítve szinte a végletekig, hiszen a kormányzás és a tüzelés mellett szinte csak a sebességet kell állítgatnunk, meg olykor a szárnysegédünknek oszthatjuk ki a négy lehetséges parancs egyikét. Tehát senki ne számítson X-Wing szerű szimulátorra, ez a játék inkább a könnyebb, lövöldözős műfajt képviseli. És egy jó tanács: senki ne kezdjen bele egérrel vagy csupán billentyűzettel játszani, ekkor ugyanis olyannyira érzékenyé válik gépünk a fordulásokra, hogy szinte lehetetlenség a célzás.
A csaták helyszínei meglehetősen változatosak, kezdve az olykor aszteroida mezőkben zajló űrharcoktól az egyik bolygó felszíne felett történő repkedésig. Ez utóbbi esetben meglehetősen zavaró, hogy egy bizonyos magasságban viszonylag hamar beleütközik az ember egy láthatatlan falba, amely nem engedi tovább emelkedni gépünket. Azért lehetett volna egy kicsit magasabbra tenni ezt az „égboltot”.
Innentől kezdve a feladat meglehetősen egyszerű: ha még nincsenek a helyszínen, akkor hamarosan megjelennek űrhajóikkal a gonoszak, akiket nekünk szépen sorban le kell lövöldözni, vagy pedig bizonyos tárgyakat kell kilövöldöznünk. Persze mindez csak így elmondva egyszerű, hiszen legtöbbször nem kergetőzhetünk a végtelenségig, közben ugyanis mások például elpusztíthatják a megvédendő objektumot. A pusztításhoz általában egy elsődleges és egy másodlagos fegyvert használhatunk, ez utóbbinak használatához be kell fogni, vagy meg kell jelölni a célpontot, ami egy kissé hosszabb célzási időt igényel. Ezek közt a fegyverek közt az egyszerűség kedvéért még csak váltogatnunk sem kell, a nekik megfelelő gombbal azonnal aktiválhatjuk őket.
Ami igazán csodálatosra sikerült, az a játék grafikája. Az űrbeli csaták lenyűgözően szépek a különleges fényhatásokkal és a gondosan kidolgozott hajókkal. Ez a szép grafika teszi lehetővé, hogy a játék hangulata oly nagymértékben megközelítse a Star Wars filmek űrcsatáinak hangulatát. Persze ezek után a bolygófelszíni csaták is szépek, ott azonban a behatárolt tér miatt nyilvánvalóan nem mozoghatunk teljesen szabadon. És ha ehhez még hozzávesszük az Episode I remek zenéjét, amelyet a játék alatt is hallhatunk, illetve a harcok során hallható fantasztikus hanghatásokat, pillanatok alatt úrrá tud lenni az emberen az Episode I feeling.
Mindent egybevetve a Starfighter végre nem egy rosszul sikerült játék, a rövid összjátékidő ellenére remek kikapcsolódást nyújt.
