Bevallom, mikor elkezdtem a Largo Winch nevű játékkal játszani, nem arra számítottam, mint amit kaptam. Állítólag az RTL Klubon is van egy ilyen néven futó sorozat, amiből még egyetlen részt sem láttam. Gondolom olyasmi lehet, mint a hasonszőrű délutáni sorozatok, ahol adva van egy főhős, akinek van százegynéhány ellensége, akiket százegynéhány rész alatt egyenként kinyír (ha esetleg tévednék, kérem a sorozat rajongóit, ne kövezzenek meg, inkább tudják be ez irányú tájékozatlanságomnak :o). Ebből a filozófiából kiindulva amolyan fapados Third Person Shooter-nek tudtam be a játékot, ám amikor elkezdődött, igencsak elcsodálkoztam. A Largo Winch ugyanis (most lépnek be a fanfárok...) egy KALANDJÁTÉK! De mivel a játékot abszolút nem reklámozták agyon, nem lepődtem meg azon, hogy nem tudtam róla előre mindent.
Talán leginkább azért volt eme nagy csodálkozás, mert ez a műfaj nem kényeztette el a kalandra vágyó játékosokat az utóbbi időkben. Mondhatni, kissé haldoklik a stílus. Jómagam nem vagyok egy kifejezett kalandjáték őrült, de azért jókat szórakoztam annak idején a Grim Fandango-val, előtte pedig a Sam & Max-szel, meg a Day Of The Tentacle-lel játszottam utoljára ilyen műfajban. Szerintem az a legnagyobb baj ezekkel a játékokkal, hogy egyszer végignyomja az ember fia, de utána már nem érez késztetést, hogy újból nekiüljön. Sajnos igen ritka a nem lineáris kalandjáték. Hosszú idő után tehát újra a kezembe akadt egy ilyen, így miután leesett a tantusz, leginkább arra voltam kíváncsi, hogy az Úr 2002. évére vajon milyen változásokon esett át a műfaj, milyen újításokkal próbálkoztak meg, esetleg érdemes-e többször is nekiülni?
A játékban Largo Winch-et irányítjuk, aki a Group W nevű szervezet multimilliárdos elnöke. A kedves papa rejtélyes körülmények között beadta a kulcsot, de előtte még egy videokazettát is beadott, amin elmondja a nagy harci helyzetet. Ezután Largo-t egy konferencián látjuk viszont, ahol aztán elkezdődnek a komplikációk: a Vera Cruz-i laborunkba valaki betört, és ellopott egy kísérleti anyagot, miután lelőtt két biztonsági őrt. Kellemetlen ügy, de még mindig semmi ahhoz képest, ahová fejlődik az egész helyzet. Mielőtt a kedves Olvasó rögtön továbbhajtana, hála Istennek a végén nem kell már megint megmenteni a világot. Illetve hát majdnem...
A történet boncolgatásába inkább nem mennék bele, aki végignyomja a játékot, annak úgyis kiderül, akit meg nem érdekel, azt meg minek untassam? Lényeg, hogy rögtön el kell utaznunk Vera Cruz-ba, és ki kell deríteni, miféle disznóság folyik ott. A feladatban segítségünkre van két társunk, Joy és Simon. Joy nem érdemli ki a „gyengébb nem” jelzőt, hiszen feketeöves karatés, ezen kívül pedig az ex-CIA-s a kémkedésben, szabotázsban is otthon van. Másik társunk, Simon, a zárok bütykölésében van otthon, másik munkaköri szakiránya a csajok agyának fűzése. Külsős segítőnk az ex-KGB-s Kerenszkij, a profi hacker, aki sajnálatos balesete folytán nem tud aktívan részt venni az akcióban, de tanácsaival és hacker programjával segíti a ténykedésünket.
Szép kis társaság, ex-KGB-sek, ex-CIA-sek, kisstílű betörők és egy milliárdos palánta játszanak James Bondot össze-vissza a világban. Ugyanis Vera Cruz még hagyján, de később még eljutunk Oroszországba, Szardíniára, valamint egy Sarjevane nevű titkos szigetre, melyet apánk, Nerio Winch hozott létre. Maga a játékmenet talán leginkább Tex Murphy nyomozásaira emlékeztet (emlékszik még valaki rá?), azzal a különbséggel, hogy Tex százszor humorosabb és százszor kétbalkezesebb volt Largonál. :o)
Ami már a játék elején felidegesített, az maga az irányítás. A nyilakon kívül mindössze a Ctrl, a Space, a Backspace, az Enter és a Shift használható (ill. az Esc a személyhívónk megjelenítéséhez. Itt lehet többek közt menteni is). Ez még eddig OK, mert tényleg nincs túlbonyolítva az irányítás, de kérdem én: ha a világon az összes játék az Esc-et használja a menüben való visszalépéshez, akkor a Largo Winch miért a Backspace-t? Ha a világ minden programjában az Enterrel lehet nyugtázni a parancsot, akkor itt mi a búbánatért kell a Space-szel? Egy (hosszú...) idő után végül sikerült úgy-ahogy megszoknom, megszeretni viszont nem.
Ahogy haladunk előre, egyre több zavaró momentummal találkozunk. Ilyen nyomozási ügyeknél ugyebár nem kell különösebben levázolnom, hogy vannak olyan alakok, akik valami miatt nem nézik jó szemmel ténykedésünket. Ezek az urak/hölgyek általában nem azt szokták kérdezni, hogy „Elnézést hogy megzavarom, kedves uram, de méltóztatna esetleg másfelé kutakodni?”, és az ezekre adható válasz szintén nem az, „Óh, bocsánat, ne haragudjon! Tényleg nem akartam beleütni az orromat az Ön piszkos ügyeibe.”, ebből következően tehát némi csetepatéra is lehet számítani.
Hát kérem, ahogy ezek a bunyók kinéznek, az nem mindennapi! Képzeljük el a következőt: a két csapat felsorakozik egymással szemben (sajátjaink is lehetnek többen, hiszen Largo mellé néha beszáll Joy vagy Simon). Ekkor kiválasztjuk, melyik szereplőnk üssön először, majd hogy kit támadjon, aztán azt állíthatjuk be, hogy üssön, rúgjon, esetleg valamilyen speciális fegyvert használjon. Ezután emberünk odaszalad a kiválasztott ellenséghez, és legjobb tudása szerint megpróbál bepancsolni neki (a többi gonosz előzékenyen végignézi a produkciót). Végül emberünk visszafut a helyére, és várja, hogy most a csúnyák szaladgáljanak oda hozzá egyenként, majd megpróbálja kivédeni az ütéseket. Szóval így megy ez. Ilyen röhejes módszert még nem sok játékban láttam, nagyon proli megoldás!
Ugyanide tartozó butaság, hogy miután megismerkedünk a titkos Nightshift szervezettel, időnként egyedül állunk ki 3-4 nightshift ellen, akik közül ráadásul kettő íjász. Máskor meg csak egyetlen fickó mögött osonnánk el, de ha észrevesz, vége a mesének. Kabaré!
A játék logikájában is előfordulnak triviális baromságok. Például mikor megérkezünk a vera cruz-i laborba, az idióta tudós képes velünk, az egész szervezet elnökével játszani kisded játékokat (keressünk meg neki valami marhaságot, csak utána tárgyal velünk. Hát, ha én lettem volna az elnök, úgy rúgtam volna valagba, hogy elszáll Tenochtitlanig :o) ). Ugyanitt emberünk rögtön néven nevezi a másik tudóst, Salma Paz-t, mielőtt megmondták volna neki kicsoda-micsoda. Aztán a csintalan ex-KGB-s hacker, Vladimir lakásán a portásnak minden marhaságot beadhatunk egymás után, nem esik le neki, hogy etetik (először barátként, két másodperccel később ex-KGB-s kollégaként mutatkozunk be, meg ilyenek).
Mint az ilyen kalandjátékoknál megszokott, időnként néhány fejtörővel is szórakoztatnak minket. Ez először egy baseball-ütő lesz, utána viszont különféle mókás feladványok. Ez a puzzle-től a pókeren át a logikai feladatokig mindent magába foglal. Legtöbbször nem különösebben bonyolultak, ám például az állandó hackelés időnként az idegroham szélére sodort. Kezdjük ott, hogy az a szerencsétlen Largo annyit ért a számítógéphez, mint anyám :o). Ennek ellenére egy idő múlva már ő az, aki FBI szerverét hackelgeti (pfff... persze, miért is foglalkozna ilyesmivel Kerenszkij!? A kőkemény KGB-s csávó inkább a mellette fekvő játékmackóval van elfoglalva. Na, kész...).
Elakadni igazából ritkán fogunk, mert nagyjából mindig tudjuk, hol kéne továbbjutni, csak az odavezető út nem mindig tiszta. Én hosszabb ideig csak két helyen akadtam meg, itt nyújtok egy kis segítséget, hátha vannak olyan megveszekedett rajongók, akik nekiülnek a Largo Winch-nek. Szóval, az első most nem jut eszembe :o), a másik helyzet akkor van, amikor a nightshift-ek betörnek Sarjevane-ra, és egyenként kell levadászni őket. A sakktáblás szobából kifelé menet a lépcső tetejéről vegyük fel Salma Paz nyakláncát (fehér kövön a sárgát, ehh...), és rakjuk le a titkos alagútban lévő Máriás csapda mellé, majd visszatérve verjük le a Ming vázát...
Szóval ilyen játék ez a Largo Winch. Bevallom őszintén, szerintem nem lenne rossz, ha a szerzők nem követtek volna el ennyi, és ilyen mértékű hibákat, logikátlanságokat. Így sem azt mondom, hogy rossz, hanem azt, hogy erősen középszerű. Egyedül az szól mellette, hogy egy méltatlanul mellőzött stílus képviselője. De ha már az ilyen kémkedős-nyomozós kalandjátékról van szó, azt ajánlom a stílus szerelmeseinek, hogy inkább a régebbi évjáratot válasszák (Tex Murphy, Black Dahlia, stb.), jobban járnak.
A felvetődő kérdéseimre nemigen kaptam választ ettől a programtól, lényeges újdonságokat nem vettem észre benne (ami meg van, azt inkább hagyjuk...). Kötve hiszem, hogy még egyszer végignyomnám a cuccot, újabb tipikus egyszer-végigjátszom-aztán-uninstall játékról olvasott a kedves Olvasó. Azért aki él-hal a kalandjátékokért, az megpróbálhatja, a többiek szerintem nem veszítenek vele sokat.
