Nem vagyok normális! Jó tudom, ez a kijelentés nem hordoz magában különösebb újdonságtartalmat (pláne azoknak, akik közelebbről ismernek... :o)), de eme megnyilatkozást kellett közzétennem, mihelyt elkezdtem a Pacific Fightersszel játszani. A játék ugyanis köztudottan az Il-2 Sturmovik-ot fejlesztő 1C: Maddox Games műve, maga a program pedig tulajdonképpen az Il-2 folytatása, pontosabban „ikertestvére”, mert gyakorlatilag az Il-2 legtöbb tulajdonságával fogta magát, és a kelet-európai hadszíntérről átcuccolt a Csendes-óceánra. A cikk eleji megnyilatkozásra pedig azért ragadtattam el magam, mert annak idején elkezdtem az Il-2-vel játszani, de a korábbi gépem teljesítménye, valamint a kezdetben túlbonyolítottnak érzékelt irányítás arra ösztönzött, hogy ne erőltessem a játékot, majd talán később... Ez utóbbi meg tudjátok, hogy szokott lenni... És most, amikor elkezdtem játszani a Pacific Fightersszel, fogom a fejemet, hogy hogyan lehettem ekkora állat annak idején, hogy hagytam elsorvadni ezt a kegyetlenül jó játékot!?
A kézikönyv az elején arról regél, hogy a Pacific Fighters nem kompatibilis az Il-2 Sturmovikkal és annak kiegészítőivel internetes játék esetén. Nekem gyanús a helyzet, mert az installnál lehet kérni, hogy a Forgotten Battles + Ace kiegészítővel ellátott Il-2-höz igazítsa a telepítést, valamint a multiplayernél is vannak választható módozatok (ahol csak a Pacific Fighters mód a választható variáció). Nekem sajnos nincs lehetőségem ennek utánajárni, de mondjuk az is elképzelhető, hogy mindössze csak előre gondolkodtak a készítők, és majd a jövőben teszik lehetővé a két játék kompatibilitását.
Na mindegy, térjünk vissza a Pacific Fightershöz. A veterán légimarsallok valószínűleg már észrevették az intróban, kezelőfelületben, és általában mindenben jelentkező feltűnő hasonlóságot az Il-2-vel. Hát igen, a hadszíntér sajátosságaitól eltekintve gyakorlatilag mindent átvettek a Maddox Gameses srácok a korábbi művükből. Ilyenkor ugye két dolgot tehet az egyszeri cikkíró: elkezd hőbörögni, hogy hogyan képzelik ezek azt, hogy mindenféle fejlesztés és továbblépés nélkül, új köntösben kiadják egy korábbi játékukat, ráadásul új néven? Vagy elmerenghet azon, hogy vajon hova a frászkarikába lehetett volna még továbbfejleszteni ezt a gyakorlatilag tökéletes játékot...? És ekkor az egyszeri cikkíró rájön, hogy elképzelése sincs arról, milyen (technikai) újításokat lehetne még belevenni ebbe a programba, ami már így is MINDENT tartalmaz, ami egy repülő-szimulátorba kell. Szóval fikázás kizárva, innentől már csak arra kell koncentrálni, milyen érdekességek jelentek meg a Pacific Fightersben, ami a keleti front veteránjainak is kihívást jelent.
Az intro ezúttal is egy „archív” mozi, már amennyiben archívnak lehet tekinteni egy játék motorjával készült, korhűen „lerongyosított” videót. Valahogy a befejezése lemaradt, de mindegy, ugorjunk. A főmenü szintén egy az egyben Il-2, szóval itt sem fog senki elkeveredni. Első utunk mindenképpen a beállításokhoz vezessen, ugyanis a játék első látásra kezelhetetlennek tűnik, de egy jó és kézre álló beállítást összehozva még akár billentyűzetről is hatékonyan játszhatunk (persze egy jófajta joystick azért szükséges a felhőtlen élvezethez). Szóval nem kell rögtön megijedni, nehogy úgy járjatok, mint én annak idején az Il-2-vel. Természetesen nem kell minden lehetőséghez billentyűt konfigurálni (lehetetlen is lenne!), de egyes opciókat azért nem lehet megúszni. A kellemetlen meglepetéseket és a hosszas keresgélést megelőzvén előre jelzem, hogy a „Toggle Chocks” és a „Tinted Reticle Dimmer” opciókat mindenképpen állítsuk be, első az anyahajóról való induláskor üti ki a fékbakot, azaz menetkésszé teszi a gépet, második pedig néhány (főleg japán) repülőnél a célkeresztet takaró burkolatot hajtja fel.
A játékmódok a következők: szimpla küldetések, karrier mód, valamint „csináld magad” küldetések. Ez utóbbiból két variáció is van: a lustábbak csak kiválasztják a paramétereket, a résztvevő gépeket, meg mindenféle mást, és máris csatába nyargalhatnak gépmadarukon. A bonyolultabb lelkek viszont akár egy komplett haditervet is összeeszkábálhatnak, és a kész küldetést természetesen el is lehet menteni. A multiplayer játékról fentebb már említettem 1-2 szót, itt is lehetőségünk van többféle módozatban játszani (dogfight, kooperatív, kampány).
A legizgalmasabb természetesen a karrier mód, ahol nemcsak a két fő civódó (Japán és USA), hanem Ausztrália oldaláról is indíthatunk hadjáratot. Lehetőségünk van a hadsereg (tehát szárazföldi bázisú), és a haditengerészet repülőgépeit igénybe venni, valamint bombázó- és vadász alakulatokba egyaránt „felvételizhetünk”. A karrier indításánál jól gondoljuk meg a nehézségi szint beállítását, mert a későbbiekben ezt már nem változtathatjuk. Sikeres szereplésünket különféle plecsnikkel és előléptetésekkel jutalmazzák. Egy magas szintű parancsnok már akár az egész század összeállításába, felszerelésébe is beleszólhat.
Karrier módban az egész századunk teljesítményét, adatait, stb. figyelemmel kísérhetjük, sőt, minden egyes pilóta aktáját megtekinthetjük! Egyébként ne csodálkozzunk, ha a kötelékünkben valamilyen (igaziból is) neves ász tanyázik, belőlük is beleépítettek párat a programba, és természetesen ők is részt vesznek a harcokban, kitüntetéseket kapnak – esetleg elhaláloznak. Igazából egy dolgot hiányolok a karrierből, a beleélhetőséget. Mert nagyon jók a részletes adatok, profilok, de emlékszem, hogy anno az European Air Warnál mekkora királyság volt, hogy a küldetések után visszatértünk a barakkunkba (komolyabb rang esetén irodánkba), hallgattuk a rádiót, emberünk néha köhintett egyet-kettőt, és tanulmányoztuk a századunk adatait. A játékból való kilépés egyet jelentett a Berlinbe/Londonba szóló kimenőjeggyel, lezuhanásunk esetén pedig anyánk gyásztáviratot kapott, amelyben értesítik, hogy fia hősi halált halt a hazáért. Sajnos ilyesmi itt nincs, pedig nagyot dobott volna az egyébként kiváló hangulaton.
Te jó ég, már mennyit írtam, pedig még be sem szálltunk a pilótafülkébe... Na, cselekedjük meg ezt is! Illetve csak cselekednénk, mert előbb ki kell várni a hosszú töltögetést. Ez is egy kissé sarkalatos pontja a játéknak, mert a hosszú betöltés, és (leginkább) a lassan pörgő időugrás nagyon elhúzza a játékmenetet. Időugrás esetén nem az történik, hogy szimplán a következő waypointnál, eseménynél találjuk magunkat, hanem a gép pörgeti az időt, és közben számba veszi az addigi eseményeket, nehogy lemaradjon valami váratlanról. Igazából korrekt dolog, hogy mindent számon tart a gép, becsülendő a precizitás, de a játszhatóság szempontjából tényleg szemet hunytam volna afölött, ha csak simán átugorhatunk a következő eseményhez. Mert így mindig az történik, hogy felszállok, bekapcsolom az időugrást, és amíg pereg az idő, addig bőségesen megvacsorázok, aztán mire visszatérek, még mindig nem érte el az ellenséges vonalakat a kötelékem. Elég hosszadalmas így karriert játszani... :o(
Na de most már tényleg húzzuk rá a gázkart! Ha végre-végre sikerül betöltődnünk, fantasztikus élményben lesz részünk, ezt garantálom! Kicsit gondban vagyok, mert elég régen volt utoljára kapcsolatom az Il-2-vel, és már nem nagyon emlékszem, hogy ott mi minden fordult elő, és esetleg mi minősül újításnak a Pacific Fightersben. Szóval a legjobb lesz, ha mindenre nagyban rácsodálkozom :o), meg amúgy is megérdemelnek annyit a Maddoxos arcok, hogy megemlíttessenek azok az erények, amelyek szerepelnek ebben a játékban.
Szóval amit magunk körül látunk grafika címén, az valami csodálatos, elképesztő! Iszonyat részletességgel van minden megalkotva, a repülőgépektől kezdve a földi objektumokig, minden! Kopások, panelvonalak, a pilóták fizimiskája, a nyomjelzős lövedékek, a felhők (és azok árnyéka!), földi tereptárgyak és járművek, mind-mind tökéletes precizitással kivitelezve. Attól már tényleg lehidaltam, amikor egészen a földre levittem a kameranézetet, és a hangárok oldalán lévő figyelmeztető tábla is tökéletesen olvasható volt! A városok, települések kivitelezése, részletessége pedig egyenesen fenomenális! Természetesen az időjárási körülmények is változóak, a tiszta, felhős időtől a borongós, ködös hajnalon keresztül az őrült viharokig minden remekül le van modellezve.
A repülőgép minden egyes alkatrésze, vezérsíkja úgy működik, ahogy annak működnie kell. Úgyszintén nagyon látványos, ha belső nézetből körbetekintünk a kabinunkban. Itt is minden műszer, bizgentyű működik. Azért jó lett volna, ha pilótánk lábait és kezeit is lemodellezik, ahogy markolja a botkormányt, meg tolja a gázkart, így ugyanis kicsit fura, hogy maguktól mozognak.
A gépek festései és jelzési sem hagynak kívánnivalót maguk után. Egy külön könyvtárban saját festési sémákat is készíthetünk, sőt akár saját arcképünket (vagy valaki másét :o)) is importálhatjuk a játékba. A repülhető (és célpontként szereplő) géptípusokat oldalakon keresztül lehetne sorolni. Most ezt nem tenném meg, de nyugodtan el lehet hinni, hogy az ÖSSZES típus szerepel a játékban, ami a csendes-óceáni hadszíntéren számított, amerikai és japán (ill. ausztrál) oldalról egyaránt. Némelyekről talán soha nem is hallott a nagyközönség, lehet hogy csak néhány fanatikusnak mond valamit az, hogy D3A1 zuhanóbombázó, Ki-43, -61, és -84, N1K1-J, F2-A2, Tomahawk Mk. II, P-39, P-40, P-63 vadászgépek, A-20G, SDB-3 és -5, TBF-1 bombázók, vagy a brutálisan jó festésű Hawk 81 A-2.
Nagyon izgalmasak és látványosak a légiharcok, de ezt már megszokhattuk az Il-2 sorozattól. A kőkemény profik kivételével szerintem érdemes beállítani a nehézségi szintnél az ikonokat, vagyis hogy az ellenséges gépből látszó 1 pixel fölé kijelezze a játék a repülőgép típusát és nemzetiségét. Idegesítő lenne egy negyedórás üldözés és fordulóharcból kikerülve, végre tiszta tüzelési pozícióba helyezkedve rájönni, hogy egész eddig egy saját gépet üldöztünk... Ugyanígy a repülőtérképünk ikonjait is érdemes bekapcsolni, különben akár behajíthatnánk az óceánba is az egészet.
A harcokban nagy szükségünk lesz minden tudásunkra, ösztönünkre, reflexeinkre, és nem utolsó sorban egy nagy adag szerencsére. Az egymásra rácsapó gépek akár néhány lövéssel is képesek halálos találatot bevinni (megöli a pilótát, ellövi a vezérlőműveket, lángba borul a motor, stb.), máskor meg szinte az egész tárat bele kell lőni, hogy valamirevaló sérülést észleljünk az ellenségen. Gyakorlatilag nem tudunk két ugyanolyan lövést bevinni, rengetegféle „haláltusája” van minden géptípusnak. Először csak kilyuggatjuk a géptestet, később felhasad a borítás, előbukkan a repülő váza, füstölni kezd(enek) a hajtómű(vek), súlyosabb esetben ellőjük valamelyik vezérsíkot vagy a teljes szárnyat. Ilyenkor a gép pörögve csapódik az óceánba, a személyzet pedig próbálja a lehető leghamarabb elhagyni a gépmadarat. Ha nem olyan súlyos a sérülés (még irányítható a masina, de a motor már nem bírja a terhelést), megpróbálnak kényszerleszállni, akár a tengerbe is. Nagyon alacsony sebességgel ez általában sikerül is, peches esetben egy nagy robbanás lesz az eredmény.
Ha már a robbanásnál tartunk, nagyon tetszik, hogy a földre zuhanó gép nemcsak kráterré alakul át egy robbanás kíséretében, hanem darabokra szakad, és a különféle kisebb-nagyobb darabok végig ott is maradnak. De nem feltétlenül robban fel a masina: sikertelen kényszerleszállás esetén orra bukhat, elgörbül a légcsavarja, esetleg letörik a szárnya vagy a futóműve, végül a feje tetejére áll. Iszonyatosan tetszett, hogy ilyenkor a személyzet kikászálódik a gépből, és hanyatt-homlok futni kezdenek a szélrózsa minden irányába, majd végül hasra vágják magukat a várható robbanás elől (nem emlékszem, hogy ez a momentum az Il-2-ben is jelen volt-e).
Nem vagyunk könnyű helyzetben sem vadász-, sem bombázó pilótaként. Vadászgépet vezetve az ellenséges bombázók hátsó lövészei ontják ránk a tüzet (ők igen veszélyesek a támadóra nézve, talán kissé irreálisan is, pár találat, és már súlyos sérülést szenved a gépünk), de néhány pontos sorozattal őket is el lehet némítani. Fordulóharcoknál, bizonytalan helyzeteknél a géppuskával érdemes pufogtatni, hátha beakad pár sorozat, biztos pozícióban viszont gépágyú, géppuska, minden az összes csőből muzsikáljon! Egy jól sikerült gépágyú-találat akár a fél szárnyat is leszakíthatja, vagy a motort is lángba boríthatja. Persze erre mi is ráfázhatunk, így amint észrevesszük, hogy nyomjelzők kezdenek röpködni körülöttünk, azonnal kezdjünk őrült kitérő manőverekbe, különben darabokra szed az ellenség. Kezdem átérezni, milyen parában lehettek a II. világháborús pilóták, amikor egyszer csak elkezdenek özönleni a nyomjelzősök hátulról...
A bombázókat főként a vadászbombázók, zuhanóbombázók, és a torpedóvetők képviselik ebben a játékban (természetesen most csak a repülhető típusokról van szó, támogatandó vagy ellenséges célpontként feltűnnek az olyan böhöm masinák is, mint a B-17, B-24, B-29, C-47, a PBY Catalina hidroplán, a japánoknál pedig pl. az L2D, B5N2, vagy a H8K1 hidroplán). Őket irányítva sem lesz könnyű dolgunk, hiszen jószágunk sokkal kevésbé mozgékony, mint egy vadászgép, és ha ránk akaszkodnak, kevés az esély arra, hogy ép bőrrel megússzuk. A zuhanóbombázást és a torpedóvetést nem árt jól begyakorolni, mert ha elvétjük a célpontot, nincs újabb próbálkozás (esetleg még a fedélzeti géppuskákkal próbálhatunk aprítani). A bombázóknál egyébként lehetőségünk van a lövész pozíciókat is átvenni, és onnan tüzelni.
Alacsonytámadásnál megfigyelhetjük, hogy a felszíni objektumok megjelenítése is mennyire kiváló. A földön parkoló repülőgépek, az épületek, utak, fák, bokrok, hidak, az utakon haladó járművek és harckocsik, a tengeren haladó hajók, mind-mind megállnák a helyüket egy földi szimulátorban is. Ezeket persze meg lehet támadni, minden füstöl, minden robban, minden szétesik. És közben folyamatosan kapjuk a nyakunkba a tüzet a légelhárító fegyverekből, pamacsok, nyomjelzők repkednek körülöttünk, ha pedig földközelbe ereszkedünk, még a légósziréna bőgését is halljuk. Zseniális! A Pearl Harbour elleni támadásra indulva fantasztikus érzés, mikor végre előbukkannak a sziget körvonalai a ködfátyolból, majd feltűnik előttünk az elképesztő precizitással lemodellezett kikötő látképe, a hajók, repterek, és a kiszolgáló objektumok. A szigetet teljesen váratlanul éri a támadás, semmi légelhárító tűzbe nem ütközünk, csak kioldjuk a bombáinkat (én magam még némi fedélzeti géppuskás ámokfutást is rendeztem :o)), és tűnés. Aztán végül magához tér a helyőrség, a következő köteléket már irdatlan elhárító tűz fogadja (nem is tért haza egyik sem). Szóval igazán nem mondhatja senki sem, hogy ne lenne meg a küldetések varázsa.
A csendes-óceáni hadszíntér igazi sajátossága a repülőgép-hordozókkal végrehajtott hadműveletek. Ilyennel még igazán nem találkozhattunk az Il-2-ben, így nem árt pár szót erről is szólni. A felszállás nem olyan bonyolult: ellenőrizzük, hogy le vannak-e hajtva szárnyak, motor be, gázkar full előre, „flaps” felszálló állásba, fékbakot kilökni, és már repülünk is. Azért persze nem árt vigyázni, mert ha nehezebb géppel, vagy nagyobb (bomba)teherrel szállunk fel, akkor húzzuk a botkormányt, mint Mari néni a répát, különben fürdés lesz a vége. A leszállás már jóval macerásabb, itt rendkívüli pontosságra és megfelelő sebességre van szükségünk: „flaps” leszálló állásba, kerekek kiengedve (vigyázzunk, mert egyes típusoknál manuálisan kell leengednünk a kerekeket!), leszálló kampó kiengedve. Ha jól manőverezünk, a kampó szépen beakad a hordozó fedélzetén direkt erre a célra kifeszített kötelekbe, és megfogja a gépünket. Ha elszúrtuk, nyomban húzzuk rá a gázt ismét, próbáljunk felemelkedni és egy kört téve újra próbálkozni, különben ismét csak a halakkal kell álmodnunk. Földi leszállásnál is próbáljunk pontosak és lassúak lenni, mert a nagy sebesség gallyra teheti a gépet, valamint az egyenetlen földre (tehát nem betonra) való leszállás össze-vissza dobálhatja a járművünket, aminek ismét csak kellemetlen következményei lehetnek. Ez utóbbi momentum egyébként szintén nagyon élethűre és tetszetősre sikeredett.
Hacsak nem valami óvodásoknak való nehézséget állítottunk be, nem lesz egyszerű sikeres pilótának lenni. Néha már maga az életben maradás is a vakszerencsén múlik. Nagyon hatékony a légelhárítás és az ellenséges gépek tüze. Egy repülőgép-hordozót támadva itt is felidéződnek a II. világháborús filmek, ahol tűz- és füstrengetegen kell áthatolnunk, az ellenséges hajók eszeveszett tüzelése közepette, míg végre eljutunk a célpontunkig. Izzasztó élmény lesz. Igyekezzünk nem elszakadni a társainktól, mert egy magányos repülőt könnyebben földre kényszerít az ellenség, míg a többiekkel vállvetve harcolva ők is könnyebben tudnak szükség esetén a segítségünkre sietni.
Ha lelőnek, még mindig kiugorhatunk a gépből, de ha ezt a műveletet ellenséges területen hajtjuk végre, már eleve buktuk a partit. Ráadásul az ellenséges légvédelem tüzel a föld felé himbálózó ejtőernyőkre (a repülők nem), ilyenkor az életben maradáshoz kevés az esély (bár a küldetés végeredménye szempontjából ez már ekkor úgyis mindegy). Nem érdemes egyébként az ellenfél ejtőernyőseire vadászni, mert ha az ernyőjük beleakad a gépünkbe, igen rútul járunk! Adjuk meg a tiszteletet a lelőtt ellenfélnek, nem tisztességes ártalmatlanná tett, kiszolgáltatott emberre lőni. Még akkor sem, ha ez csak egy játék.
Igazán egy dolog rombolta komolyan a játékélményt, és ez a gépi mesterséges intelligencia sületlenségei. A többi gép nagyon durván a beprogramozott útvonal és waypointok szerint halad, és nem zavarja még az sem, ha mondjuk egy hegy keresztezi az útját: képes belemenni és lezuhanni. Csak akkor méltóztatnak letérni az útirányról, ha rájuk támadnak (de általában azt is csak akkor, ha már az ellenséges gép elkezdett tüzelni). Rádión keresztül lehetséges a kötelékeket irányítani, segítséget kérni, de így is néha elég furcsa dolgokat művelnek. Volt egyszer egy olyan küldetésem, amikor egy saját (de nem az én kötelékembe tartozó) géppárra rárontott két Zero, és tűz alá vették a vezérgépet. A köteléktársa rámozdult ugyan a Zerokra, de így sem nyitott tüzet. Eleinte azt hittem, hogy kifogyott a lőszere. A vezérgép vad kitérő manőverekkel próbálkozott, de a Zerok nem hagyták magukat lerázni, a másik F4F pedig 20 méterről követte a Zekeket. Végül hosszas kergetőzés után lelőtték a vezérgépet, és a köteléktárs csak ekkor nyitott tüzet, de aztán ő is olyan béna volt, hogy a nyakára vette a két japót. Ekkor értem én is oda a saját gépemen, és széjjellőttem a két Zerot. Persze utána nem felejtettem el elintézni néhány sorozattal a „hazaárulót” sem, így ő is követte parancsnokát a tenger mélyére.
Azt hiszem, mind a grafika, mind a hangulat a becsületére válik a játéknak. Hasonló a helyzet a hangokkal is. Minden nemzet esetén más-más jellegű zene szól a menükben, a harcoló gépek és a földi irányítás között élénk rádióforgalom zajlik (a ferdeszeműeknél persze ékes japán nyelven – amit azért a készítők voltak olyan szívesek angolul feliratozni), a gépek búgnak, a fegyverek ropognak, a robbanások szakítanak (sokszor a saját gépünket is, ha túl közel repülünk a detonációhoz!).
Néhány minimális ötletem még lenne, hogyan lehetne még élvezetesebbé tenni ezt a játékot, de azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az Il-2 a II. világháborús repülő-szimulátorok királya, a Pacific Fighters pedig felteszi a koronát a sorozatra.
