Játékról cikket írni háromból két esetben rendkívül csodálatos dolog. Először is, ha valami szörnyűségesen borzalmas, akkor az ember nem húzza sokáig a dolgot, hanem néhány egyszerű tőmondatban, választékos anyázásokkal melegebb éghajlatra küldi a mélyen tisztelt fejlesztőket, amiért időt, energiát és rosszabb esetben még pénzt is fektetett egy-egy félresikerült alkotásba. Ellenkező esetben viszont, amikor olyan műremekkel van dolgunk, amelyre évekig nyálcsorgatva vártunk, ráadásul majdhogynem tökéletes is, nos ilyenkor maximum még pár nap időt kell kérni a főszerkesztőtől, hogy egy igazán alapos cikk születhessen. Mindkét eset szerethető, mert van miről írni. De sajnos ott vannak ezek a közepesek. Amiket felrakunk, próbálgatunk, nézegetünk, aztán gyorsan el is felejtjük őket. Rossznak éppen nem rosszak, csúnyának éppen nem csúnyák, csak egy haveri sörözés jobban esett volna. Na, a Drakensang: The River of Time pontosan ilyen.
Előzmények, utózmányok
Történt pedig, az Úr 2008. esztendejében, hogy a német illetőségű Radon Labs hosszú idő után elsőként állt elő egy, a Dark Eye világában játszódó szerepjátékkal, név szerint a most szemrevételezett Drakensang első részével. Hazai pályán be is zsebelt jó néhány díjat (2008 legjobb RPG-je, Legjobb történet, Legjobb zene). Különös módon én mégsem futottam vele össze, miközben az itthoni boltok polcain járattam fürkésző tekintetem, ám ebben könnyen meglehet, hogy mégiscsak én voltam a ludas. Azután híre jött, hogy elkészült a második rész, én pedig így teljesen szűz szemmel vethettem rá magam a német srácok legújabb üdvöskéjére, és még csak hátrányban sem kellett éreznem magam, amiért az előd kimaradt. A River of Time ugyanis követi a mostanában oly divatos trendet és ahelyett, hogy folytatná az első rész történetét, inkább visszaugrik bő két évtizedet, és – részben – az előzményekre fekteti a hangsúlyt. Ez persze nem hiba, csak megjegyeztem. Szóval amit tudtam róla, az felkeltette a kíváncsiságomat, meg aztán nem minden nap jelenik meg olyan igazán vérbeli, pontosztogatós, beszélgetős, kalandozós játék, mint amilyennek ez is ígérkezett. Tehát negyven óra játék után egy időre pihenni küldtem Dragon Age-beli mágusomat és felbontottam a Drakensang dobozát...
Azt azért megjegyezném halkan, hogy a fejlesztők nem igazán kapkodták el a nemzetközi (értsd: angol) változat megjelenését. A River of Time némethonban már február óta elérhető, nálunk meg csak most jött ki. A közben eltelt tíz hónap éppen elegendő volt, hogy itthon már ne férjen bele a felső árkategóriás megjelenések közé, hanem csak csöndesen meghúzódjon a szolid "négyezresek" között.
Aventuria
Alig vártam, hogy végre belevethessem magam a karakteralkotás rejtelmeibe, ami ugye minden szerepjátéknak nélkülözhetetlen és meghatározó pillanata. A hangulatos, de nem túl érdekfeszítő intro után, melyben Forgrimm, az öreg törp mesélni kezdi a történetet, máris nekiállhatunk pontokat osztani.
Főhősünk létrehozása kicsit eltér a más, hasonló játékokban megszokottaktól. Itt az első és legmeghatározóbb tulajdonságunk az archetípus lesz. Ez határozza meg fajunkat, kultúránkat és részben kasztunkat is, bár itt azért vannak átfedések. Lehetünk a jól ismert harcos, varázsló, tolvaj, amazon satöbbi valamelyike. Sajnos nincs túl sok választási lehetőségünk a megjelenés tekintetében (néhány haj, arc és kb. négyféle testalkat), de típusonként vannak azért különbségek, ha nem is túl jelentősek. Kicsit mondjuk azért kevéske ez a választék, azt figyelembe véve, hogy manapság majdnem minden ilyen játékban The Simses mélységekben merülhetünk el kalandorunk harmadik szempillája bodorodásának kiválasztásakor. Kárpótol viszont az a nagyfokú variációs lehetőség, amelyet a játék a pontok elosztásakor biztosít. Kezdőknek van ugyan lehetőségük még ezek után foglalkozást választani (például harcos archetípus esetében ez lehet harcos, íjász vagy katona), ám a vérbeli profik az ilyesmit elvből megvetik és rögtön rátenyerelnek az "Expert mode" névvel fémjelzett gombocskára, ahol kedvük szerint osztogathatják pontjaikat.
Attribútumainkból van nyolc, alap értékeinkből kilenc, képességeink pedig öt nagy csoportra oszthatók: sima, harci és speciális képzettségek, varázslatok (amelyeket külön-külön is fejleszthetünk), valamint receptek (kovácsmesterség, íjkészítés, alkímia). Ezeken a csoportokon belül még igen sok lehetőségünk van, tehát nem fogunk unatkozni, míg teljesen feltérképezzük, mi milyen célt szolgál. Tényleg olyan, mint a régi szép időkben, amikor még papíron vezettük az ilyesmit M.A.G.U.S.-ozás közben a haverokkal...
Aztán amikor mindezzel elkészültünk, indulhat a kalandozás és jön a feketeleves, mert sajnos gyorsan kiderül ám, hogy nem minden tökéletes Aventuria világában. Mielőtt bármi komolyba is fognánk, érdemes szaladni néhány kört a kis szigeten, ahol először szállunk partra, csak hogy elgyönyörködjünk a naplemente fényeiben. Miközben az első fülbemászó dallamokat hallgatjuk, máris megcsodálhatjuk, mire képes a játék motorja: szállnak a szöszmöszök és a pajkosan pillegő pillangók meg szentjánosbogarak. Tündéri, bár azért, mert a motor képes ezt ilyen szépen kezelni, talán nem kellett volna minden külső területet telepakolni rovarok és falevelek milliárdjaival, de ez még rendben van. Ám amikor odasétálunk az első emberhez (például a hajó kapitányához rögtön a palló mellett), máris elmúlik az örömérzet. A modellek ugyanis elég jellegtelenre sikeredtek, ami még a kisebbik baj amellett, hogy az animációjuk egyenesen csapnivaló. Például olyan jó lenne, ha a szereplők szája csak akkor mozogna, amikor gazdájuk valóban beszél, a szünetekben nem járnának össze-vissza. Azért srácok... ez már a Morrowindben is elég jól működött! A beszélgetések alatt egyébként is mindig azt látjuk, aki éppen mond valamit, filmes vágásokról, ansnittekről még csak ne is álmodjunk! Aztán ott vannak a harcjelenetek, amelyek azért nem elhanyagolhatóak egy ilyen jellegű játéknál. Nagyon vicces látvány, amikor kis csapatunk és a szembenálló felek hosszú másodpercekig meg sem mozdulnak, csak elszántan néznek farkasszemet, mígnem valaki hajlandó lesz végre hanyagul a másik felé bökni. Azt persze ne várjuk, hogy tényleg el is találja, az a ritkábbik eset, függetlenül attól, hogy viszünk-e be sebzést avagy nem. Sokszor előfordul olyan is, hogy némely karakterünk fogja magát és negligálja az eseményeket. Míg a másik három bőszen üt-vág, varázsol és nyilazik, addig ő tekintetét elfordítva, rezzenéstelenül álldogál valahol máshol pihentetve a tekintetét. Az pedig, hogy még viselkedésmintákat sem lehet megadni csapattársainknak (á la Dragon Age), már csak hab a tortán.
Az irányítás is nehézkes. A kamera nem követi rendesen a szereplőket, azt nekünk kell állandóan igazgatnunk az egérrel. Az elhangzott szövegeket a színészek (?) sokszor átélés nélkül vagy éppen ripacsul mondták föl, az pedig végképp felháborító, hogy tíz hónap alatt a nem konkrétan hozzánk intézett beszélgetéseket nem sikerült angolul rögzíteni, azokat csak szövegbuborék formájában olvashatjuk el az illető feje fölött. Ezt a legutolsó hentes megszólalásainál talán még elnézhetnénk, ám amikor a társaink beszélgetnek mellettünk és azért maradunk le a történet szempontjából ha nem is létfontosságú, de érdekes adalékokról, mert másfelé nézünk, vagy mert rosszul vannak a szövegek időzítve, akkor az több mint bosszantó. A történet ellenben legalább nem érdektelen, habár tele van kiszámítható fordulatokkal, nehézkesen indul és szerintem logikátlan is több helyen. A Barátok köztnél azért izgibb, az nem vitás.
Végezmények
Összességében nem olyan rossz játék azért a Drakensang: The River of Time, ha az embernek nincs más dolga, simán el lehet lenni vele. Kellemesen hosszú a játékidő, változatosak a tárgyak, csak éppen minden túl tipikus, pont olyan, mint egy szerepjátékkönyv iskolapéldái kezdő kalandmestereknek. Sajnos így esélye sincs labdába rúgni az olyan nagy nevek mellett, mint a Mass Effect vagy a Dragon Age, amelyek ráadásul jelenleg egy árkategóriában vannak vele.
Megyek én is. A mágusom éjfattyú vérre szomjazik...
