Alapvetően szeretem az olyan dolgokat (könyv, film, játék), amelyek egyesítik magukban a fantasyt és a történelmet, hiszen az egyik a hobbim, míg a másik a szakmám és a hobbim. Ez volt az egyik, ami különösen tetszett például a Csillagkapu sorozatban (csak az SG-1-et néztem, a többi nem kötött le), hiszen gyakran előfordult benne, hogy ismert vagy kevéssé ismert történeti eseményekre, legendákra kínáltak alternatív, tudományos-fantasztikus magyarázatot. De megemlíthetném még itt a World of Darkness világából a középkori klánregényeket is. Olvasóinknak ez az univerzum a Vampire: The Masquerade - Redemption és Bloodlines játékokból lehet ismerős. Nem véletlenül említettem meg a regénysorozatot sem, hiszen annak a kiinduló- és címszereplő játékunk középpontjában ugyanaz az esemény áll, a negyedik keresztes hadjárat.
Főszereplőnk egy francia ifjú nemes, Denz, akit a gonosz nagybácsi kisemmizett a családi birtokból. Sajnos apuci sem volt ott, hogy megvédje, mivel már kb. tíz éve elment a Szent Földre a harmadik keresztes hadjárattal. Hősünk útra kel, hogy felkutassa, ezért csatlakozik az új hadjárathoz, remélve, hogy így eljuthat a Közel-Keletre. Csak sajnos ugye a negyedik hadjárat volt az, amelynek vezetői félúton úgy döntöttek, hogy a görög (ortodox) keresztények is elég hitetlenek egy kis szent háborúhoz, ezért elfoglalták Konstantinápolyt. Meg még út közben Zárát a Magyar Királyságtól. Ezen események mind szerves részét képezik a játék történetének is. Itt visszajutunk a korábban már említett fantasy és történelem ötvözéséhez. A játék világában ugyanis mindenki, aki számít, egy titokzatos átoktól szenved, amelynek hatására időnként lángokban állva látják a világot, és a Halál eljön a lelkükért (ilyenkor mindig el kell hessegetni). Az átok megtörése a történet másik sarkalatos pontja lesz, amelyhez szükséges a már említett városok elfoglalása is. A fantasy itt a történelmi események motivációjaként, mozgatórugójaként jelenik meg és végig a háttérben marad. Ez a forma sokkal hatásosabb a már idézett Kings' Crusade-ben használtnál, ahol is a történelem főszereplőit már az első percben bedobják egy kitalált szituációba, és így az egész történeti hátteret csupán díszletté alacsonyítják.
A sztori a legerősebb, legjobb része a The Cursed Crusade-nek, amely sokáig késztetett arra, hogy egyre tovább és tovább jussak a különböző pályákon, a játék negatívumainak ellenére is, amelyeket három csoportba tudnék sorolni. Az első kettő maga a játék definíciója, vagyis konzolra fejlesztett akciójáték. Ez a két jellemző normális esetben elég számomra, hogy kerüljem az adott terméket, mint a pestist. De nézzük csak szépen sorban. Az első részétől úgy, ahogy van, tekintsünk el, hiszen a konzolosokat nem szabad bántani, még annak ellenére sem, hogy tönkretették az oly nagyszerű [link: Dragon Age: Origins RPG folytatását. Az akciójáték részébe sem mennék bele túlzottan, hiszen ízlések és pofonok... Csak egy dolgot említenék meg: miért van az, hogy minden boss-fightot legalább három felvonásban kell lebonyolítani? Ahol aztán az egyes részek között a boss meggyógyítja magát és/vagy egy rakás tucatellenséget is a nyakunkra küld. Ennyire nincs ötlet? Ezt nagyon sürgősen el kéne felejteni, hiszen nem drámai és váratlan (amilyennek szánták), ellenben unalmas és kiszámítható.
A harmadik csoportba az olyan negatívumokat sorolnám, amelyek nem feltétlenül az előző kettőből erednek. Legalábbis feltételezem, hogy a nehézkes és néha kimondottan idióta kameramozgás platformfüggetlen. Ide tartozik még a bugok kérdése, amelyek kellemetlenek, de még a legjobbakkal is előfordulhatnak. A The Cursed Crusade legszembetűnőbb ilyen jelensége, hogy a leölt ellenfelek fegyverei időnként eltűnnek a földben, „kiesnek” a pályáról. Ez különösen akkor kellemetlen, ha már egy majdnem törött fegyverrel legyőzök valakit, remélve, hogy felvehetem majd a jobb állapotban lévő bökőjét, erre az eltűnik, nekem meg három másik ellenséget kell még legyőznöm egy csonkkal.
A szinkronhangokat igazából nem tudom hova tenni. A narrátor jól megteremti az alaphangulatot és a mellékszereplőkkel sincs gond, a két főszereplő hangja viszont kimondottan irritál. Denz egy dagályos ficsúr, társa, a spanyol Esteban pedig úgy hangzik, mint Beavis a rajzfilmből. A történet szerint Esteban „kétszer annyi idős” mint Denz, de ez a hangjukon szintén nem érződik. (Az is furcsán veszi ki magát, hogy az egyik tutorial résznél a fiatalabb kezdi el tanítani az öreget harcolni.) A zene az alkalomhoz illően hősies csinnadratta, amely nem változik akkor sem, ha éppen elcsászkáltunk a pályán és sehol egy ellenség a közelben. Erre a játék kimondottan ösztönöz, hiszen minden pályán lehet gyűjteni különböző dolgokat, hogy plusz elosztható pontokat kapjunk a (szinte teljesen tét nélküli) karakterfejlesztéshez. Harcban és gyűjtögetésben nyújtott teljesítményünket a játék minden pálya végén értékeli A-tól F-ig, mely az amerikai iskolákban az osztályozásra használt rendszer. Használata szerintem nem túl szerencsés. Egy játékban.
A The Cursed Crusade mindent összevetve egy közepes akciójáték, amely a téma és a történet miatt még érdekes is lehetne, azonban a műfaji korlátok és az említett apróságok együttesen folyamatosan csökkentik ezt az érdeklődést. Az „akció” egy idő után monotonná válik, mert sok az önismétlés. Egyedül a co-op (vagy multi) jelenthet erre megoldást, de az is legfeljebb a társaság és nem a játék hangulata miatt.
