Amikor legutóbb a Deus Ex: Ikarosz-hatás című könyvről írtam, megemlítettem, hogy nem vagyok túl nagy sci-fi rajongó. Nem igazán kötnek le az olyan alkotások, amelyben a csillagok közt repkednek az emberek és lézerpisztolyokkal lövöldöznek. Nos, az elmúlt néhány hétben két olyan kötettel is megismerkedtem, amely képes volt némileg kitágítani az érdeklődési körömet.
John Scalzi az új sci-fi író generáció tagja, mindössze 43 éves, de a sci-fi rajongók körében már most az egyik legelismertebb szerző. Első nagy sikere a 2005-ben megjelent Vének háborúja volt, amelyet már akkor az évtized legjobb sci-fi regényének kiáltottak ki. Az általa teremtett univerzumot azóta is egyre több kötettel bővíti és mélyíti, az első, nem közvetlen folytatás a Szellemhadtest volt, amelyet eredetileg 2006-ban adtak ki, és amelynek nemrég jelent meg hazánkban a fordítása. Magyarul egyelőre csak ez a két kötet érhető el, de ez remélhetőleg hamarosan változni fog, hiszen még olyan nagyszerű művek játszódnak Scalzi univerzumában, mint a The Last Colony, a Zoe's Tale vagy a The Sagan Diary. Könyveire mind ugyanaz jellemző: aprólékosak, egyediek, és hihetetlenül szórakoztatók.
Vének háborúja
Miről szól egy átlagos sci-fi? Az emberiség végre valahára meghódította a világűrt, új bolygókat, csillagrendszereket és persze – csak a feszültségkeltés kedvéért – új civilizációkat és életformákat ismert meg. Ám többnyire ezek az életformák sokkalta fejlettebbek, technológiailag fényévekkel az emberiség előtt járnak, és legtöbbször cseppet sem barátságosak. Így nekünk leggyakrabban az életünkért, a fennmaradásunkért kell megküzdenünk velük.
És miről szól egy Scalzi-féle sci-fi? Az emberiség valóban meghódította a Világegyetemet, ám nagyon hamar rájött, hogy ott bizony ugyanazok a törvények uralkodnak, mint a Földön: azé a terület, aki előbb meghódítja és meg is tudja tartani. Így őrült gyarmatosításba kezdett, amely során leginkább haderejét vette igénybe, az általa elfoglalt világok őslakosait döntő többségében egyszerűen kiirtotta. Ennek köszönhetően végül az ismert univerzum egyik legerősebb, a legtöbbek által éppen ezért cseppet sem kedvelt népévé váltunk. Scalzi világának egyik érdekessége, hogy a Földet és a gyarmatokat teljesen külön választotta: előbbi mindössze emberi erőforrásnak tekinthető, amelyet a Gyarmati Szövetség szándékosan tart technológiai elnyomás alatt. A Gyarmati Szövetség hadseregéve, a Gyarmati Véderőbe csak a 75. évüket betöltött emberek jelentkezhetnek.
A Gyarmati Véderő egy klónozáson alapuló technológiával új, az eredetin alapuló, de annál sokkal fejlettebb testbe ülteti át az öregek tudatát. Itt mindenki tökéletes, mindenki jóképű és szép, erős és gyors, kiváló katona. Mindenki fejében van egy speciális számítógép is, amely a szellemi képességeket is szinte végtelenné teszi. Ezen keresztül képesek bármit megosztani egymással, az internet egyfajta új formáján keresztül a létező összes információhoz hozzáférnek és ezen keresztül képesek bizonyos eszközöket irányítani, mint például a fegyverüket is. A szolgálat minimum két év, maximum tíz, ezt követően mindenki szabadon eldöntheti, hogy visszatér-e egy hétköznapi emberi testbe és letelepedik egy gyarmaton (a Földre tilos visszatérni), vagy katona marad élete végéig. Ez jól hangzik, csak épp a halálozási ráta 75%...
A történet hőse John Perry, akinek 75 éves korára szinte semmije sem maradt, felesége évek óta halott, ő is robog az elkerülhetetlen felé. Azért lép be a seregbe, hogy kapjon még egy esélyt az életre, habár földi életében sem lehetett semmi kivetnivalót találni. A szolgálat alatt új családra talál, életre szóló barátságokat köt (az említett 75% miatt tényleg életük végéig tart...). Ám idővel az újdonság varázsát átveszi a kételkedés nyomasztó súlya, hiszen rájön, hogy egyetlen dolgot művel: minden új életformát elpusztít, amit megismer. Egy küldetésen megismerkedik a Különlegesekkel, akik a Gyarmati Véderő nagyon zárt és titokzatos alakulata, közöttük pedig rábukkan valakire, aki teljesen felforgatja az addigi életét.
Mint mondtam, Scalzi regényeire az aprólékosság, az egyediség és a humor jellemző. Előbbi nem csupán abban merül ki, hogy minden, a könyvben szereplő eszközt, fegyvert, élőlényt, helyszínt és eseményt részletesen leír és megmagyaráz. Minden esemény, dialógus és fordulat jól felépített, nem lóg ki semmi, a cselekmény gördülékenyen halad előre. A humort maguk a szereplők szolgáltatják, hiszen nincs szarkasztikusabb, mint egy fiatal testbe ültetett aggastyán.
Szellemhadtest
A Vének háborújának cselekménye csak közvetve folytatódik Scalzi második regényében, amely természetesen ugyanabban az univerzumban, nagyjából ugyanabban a környezetben játszódik. Az első könyvben csak említés szintjén jelennek meg a Különlegesek, ez a történet már kimondottan róluk szól. Ők azok, akikre a legveszélyesebb küldetéseket bízzák, akik mindig jelen vannak, mégsem látja őket senki. Ha a Gyarmati Véderő „aggastyán katonáit” szuperkatonákká alakították, akkor a Különlegesek egyenesen félistennek számítanak. Őket halott emberek DNS-éből klónozzák, ám génjeiket sok idegenével is keresztezik, hogy még erősebb, még gyorsabb, még halálosabb katonák legyenek. Ám ők nem egy élő ember tudatát kapják, hanem „születésük” pillanatától sajáttal bírnak. Ám, míg egy valószülött (ahogy ők a normális katonákat nevezik) sok-sok év alatt fejlődik érett, felnőtt emberré, számukra az első pillanattól egy szuperhős teste áll rendelkezésre, és alig néhány hónapnyi kiképzés után máris a frontvonalon találják magukat. Így, míg a Vének háborújában egy fiatal testbe zárt 75 éves embert ismerhettünk meg, a Szellemhadtestben egy felnőtt testébe zárt gyerek a főszereplő.
A történet nem sokkal az előző kötet után veszi fel a fonalat, de nem egyenes folytatása annak. Az emberiségre minden korábbinál nagyobb veszély leselkedik: három nép (a rraey, az obin és az eneshai) szövetkezik a legyőzésükre. Egyedül valószínűleg mindegyikkel elbírnánk, ám együtt már különösen veszélyesek. A bajt tetézi, hogy zseniális kutatónk, bizonyos Charles Boutin titokzatos okoktól vezérelve árulást követett el, és e három nép oldalára állt. A Gyarmati Véderő számára létfontosságú, hogy megtalálják ezt az embert, amelyhez a leggyorsabb útnak az tűnik, ha egy Különleges testébe – egy még alig ismert eljárással – Boutin elmentett tudatmintáját töltik. Ám a kísérlet nem jár sikerrel, és a katona saját tudattal ébred fel, ő lesz Jared Dirac, aki a Különlegesek szokásos életét kezdi élni. Ám idővel mégis kezdenek előtörni Boutin emlékei és tudatának bizonyos elemei, így talán mégis segítséget nyújthat az áruló felkutatásában. Vagy épp egy még veszélyesebb árulót kreáltak a hadseregnél?
Scalzi második kötete ugyanolyan színvonalas, mint az első regény volt, habár ezúttal már egy kitaposott ösvényen haladhatott tovább. Noha azt ő maga is kiemeli, hogy folytatást írni egyáltalán nem könnyű, érezhető, hogy már sokkal könnyebben járt a tolla. A történetvezetés ismét ugyanolyan gördülékeny, és ha lehet, még mélyebben írja le a fontos részleteket, ezzel is segítve az olvasónak a beleélést. Engem az első oldaltól az utolsóig magával ragadott ez a világ és szinte sajnáltam, hogy nem valóság. Az egyetlen dolog, ami számomra pici hiányérzetet okozott, az a Vének háborújára jellemző sziporkázó humor kifakulása. Ezúttal is vannak viccesen leírt részek, ám ezek száma és színessége nem ér fel az első könyvéhez.
Ezzel együtt a Szellemhadtest méltó folytatása lett a sikeres sci-finek, amely pontosan passzol a megteremtett univerzumba. Scalzi okosan és érthetően utalgat az első kötet eseményeire és több ottani mellékszereplő itt főszerephez jut. Általuk pedig rengeteget megértünk az első történetbeli cselekedeteikkel kapcsolatban is.
Remélem, hamarosan újabb Scalzi regény olvasásának kezdhetek neki magyarul, hiszen személyében egy olyan sci-fi írót ismertem meg, aki pontosan abban a stílusban írja meg könyveit, amellyel engem sikerült rabul ejtenie. Mind a két kötet remek szórakozást nyújtott, és mondom mindezt annak fényében, hogy továbbra sem tartom magam sci-fi rajongónak.
