Már az idei E3 idején bemutatott első videók alapján kíváncsian vártam a Compulsion Games első játékát. A kanadai indie csapat traileréből áradó hangulat azonnal megfogott, és a játékmenetbeli ötletek is elég érdekesek voltak. Lehet, hogy kár volt ezek alapján túlzott elvárásokat támasztanom, akkor kisebb lett volna talán a csalódás, ugyanis úgy érzem, jóval többet ki lehetett volna hozni a Contrastból, még akkor is, ha szinte végig élvezetes volt vele játszani.
A történet főszereplője egy kislány, Didi, mi azonban az ő képzeletbeli barátját, Dawnt irányíthatjuk. A hosszú lábú, törékeny akrobata egy különleges képességgel rendelkezik: be tud lépni az árnyékok dimenziójába. A megvilágított falakra vetülő árnyak közé ugorva pedig gyakorlatilag 2D-s platformjátékká változik egy időre a Contrast. Persze láttunk már hasonlót, például a Super Paper Marióban is váltogathattunk 2D-3D között, itt azonban ahhoz képest fordított a felállás, a háromdimenziós lét az alapértelmezett, a külső nézetes mászkálós játék az alap, az alkalmankénti 2D-re váltás pedig egyes puzzle-k megoldásában segít. Sajnos azonban egyik rész se lett tökéletes. 3D-ben karakterünk néha csúszkál a talaj felett, lebeg egy erkély pereme mellett vagy ügyetlenül zuhan a mélybe egy balul sikerült lépést követően (sőt, olyan is volt, hogy egy fémkereten simán keresztülsétáltam vele). De a 2D-be váltás se gördülékeny, néha igen nehézkesen sikerül csak az árnyékok közé kerülnünk, az pedig külön bosszantó, amikor nekünk kell egy-egy dobozt a fény útjába állítanunk, ilyenkor elég pepecselős lehet a pontos beállítás (arról meg nem is érdemes beszélni, hogy Dawn milyen könnyedén felkap egy-egy óriási ládát). Ezeken túl kell tennünk magunkat, ha élvezni szeretnénk a játékot.
A történetmesélés ötletes: Didin és Dawnon kívül minden szereplőt csak árnyék formájában látunk, így bontakozik ki az alapvetően érdekes sztori. A játék viszont túl sokszor veszi ki a kezünkből az irányítást. Megnézzük a cutscene-t, sétálunk pár métert, majd egy újabb átvezető jelenet következik, ráadásul ezek végén amikor a kamera főhősünkre vált vissza, pár másodperc extra várakoztatás is van teljesen értelmetlenül. Mindez pedig bosszantóan lelassítja a játékot. Az árnyékokkal megoldandó puzzle-k általában tetszettek, egyetlen volt, ahol nem volt elsőre triviális, mit kell tennünk, ezen kívül általában azért kisebb fejtörést követően rá lehetett jönni, mi hova való.
Amiben egyáltalán nem csalódtam, az a játék hangulata volt. Az art deco díszletek, a kellemes aláfestő zenék és Laura Ellis hangja igen varázslatos környezetet teremtenek a képernyőn, ha másért nem is feltétlenül, de emiatt mindenképpen érdemes végigvinni a párórás sztorit. Az összegyűjthető dolgok (fénygömbök, amelyekre néhol a feladat megoldásához kifejezetten szükség is van, valamint levelek, fotók, újságkivágások, amelyek kicsit hozzátesznek a háttérhez) se feltétlenül hosszabbítanak amúgy ezen – ha valamit kihagytunk, kétlem, hogy az egyszeri végigjátszás után újra neki szeretnénk miattuk kezdeni.
Az egész jól összerakott történet, a remek hangulatú környezet és a 2D-3D váltás ötletessége kiemelhetné a Contrastot a játékkínálatból, azonban valahogy úgy éreztem, nem sikerült teljesen kiaknázniuk a fejlesztőknek a lehetőségeket. A néha frusztráló irányítás és a valódi interaktivitás aránya az átvezető jelenetekhez képest sajnos kicsit beárnyékolja az egészet. Ennek ellenére egyszeri végigjátszásra ajánlható a program, amely PC mellett a PlayStation 4 nyitókínálatába is bekerült, továbbá PS3-ra és X360-ra is megjelent.
