Nagyjából egy éve a dán Full Control jött a Space Hulkkal, és engem meggyőzött. Ugyan közel sem sikerült tökéletesre a játék (sőt, eléggé alulértékelik), de szerintem bőven élvezhető, szerethető lett azok számára, akik bírják mind a körökre osztott taktikai játékokat, mind az elég durva nehézségi szintet – a dobókockák kegyetlenségéről nem is beszélve. Az új rész nem folytatás, inkább átdolgozása és kibővítése a Space Hulknak, vegyük hát át, mi is változott.
Ami az alapvető szabályokat illeti, tulajdonképp az történt, hogy a társasjátékból immáron (jobb kifejezés híján) teljes értékű számítógépes játék lett. Nincs dobókocka, ellenben előkerültek a statisztikai mutatók. Akik játszottak mondjuk az X-Commal, azok otthonosan érezhetik magukat: a támadások találati pontossága függ a használt fegyvertől, a távolságtól, a használt szakértelemtől. Űrgárdistáinkat RPG-szerűen fejleszthetjük, illetve bizonyos szintek elérésekor új fegyvereket is adhatunk nekik – és igen, nagyon szűk korlátok között ugyan, de testre is szabhatjuk őket. Ha elhalálozik egyikük, utánpótlást mindig kapunk, de hogy milyet, az a beállított nehézségi szinttől függ (normál fokozaton ugyanolyan szintűt kapunk, nehezebbeken totál kezdőt). Túlbonyolítottsággal egyáltalán nem vádolhatjuk a rendszert, de ahhoz elég, hogy érdekes színezetet vigyen az előző részben megszokottakhoz képest. Ja, és most már három rend közül választhatunk, akik picit eltérő alapstatisztikákkal kezdenek neki a kampánynak.
Annak a kampánynak, amely hála az égnek végre kellő hosszúságú lett – a kb. 100 küldetést 3 részre osztották, amelyek között szabadon váltogathatunk. Ez elsőre kissé furcsa, de sajna szükség van rá, ugyanis arról a játék mélyen hallgat, milyen sorrendben lenne érdemes végigmenni rajtuk. Amikor leültem játszani vele, természetesen a legnehezebbnek kezdtem neki tudtomon kívül, és nagyon csodálkoztam, hogy normál nehézségi szinten nem tudom megcsinálni... Szóval ha valaki elakad, nem biztos, hogy a taktikájával van a gond: lehet, hogy a csapata nem kellően feltápolt. De a játék amúgy is dög nehéz: hiába számítanak az űrgárdistáink szinte legyőzhetetlen gyilkológépeknek, a génorzók be fogják bizonyítani, hogy csak szinte azok. A szituáció szinte mindig ugyanaz lesz, mint az A bolygó neve: Halál című filmben...
A külcsín viszont nem sokat változott. A Unity motor sertepertél itt is, talán szebb is lett egy kicsivel az elődhöz képest – de ebből sokat úgysem fogunk látni, mert töksötét van szinte mindenütt. A túlzott változatosság sem lesz olyan vád, ami a Space Hulk Ascension Edition kapcsán fel fog merülni: szűk, nyomasztó folyosók, minimális látótávolság, kevés fény – ezzel gyakorlatilag ki is merül a grafika jellemzése. Hangok terén sem sokat változott a helyzet: ami van, az nem rossz, de semmi különös (mondjuk egy idő után kicsit fárasztó ugyanazokat a szövegeket hallani derék harcosainktól). Átvezető mozi, pláne intro nincs, pedig talán nem ártott volna egy kicsit erre is áldozni, csak hogy egy kis lélek is kerüljön a játékba, mert ez így elég száraz... Emiatt sem nagyon fogunk terminátorainkkal foglalkozni, mert ha kidől az egyik, arra sem fogunk emlékezni, hogy hívták, mert nem köti őket igazán semmi hozzánk – csupán ágyútöltelékek. Ja, és többjátékos mód nincs – ami óriási hiba annak tükrében, hogy az egy évvel ezelőtti részben volt.
Összefoglalva az eddigieket: meglehetősen felemás érzéseim vannak a Space Hulk Ascension Editionnel kapcsolatban. Általában képes vagyok az apróbb tökéletlenségek felett szemet hunyni, de itt azt hiszem, kevés az én jóindulatom. Egyfelől adott egy alapvetően remek körökre osztott taktikai játék, amelyet sikerült elbaltázni egyrészt a kissé túl keményre vett nehézséggel, másrészt a sajátos hangulatot megöli a szimpla „küldetésdarálás”. A stílus rajongóinak mindenképp érdemes kipróbálnia, de a többiek lehet, hogy jobban járnak valami másik játékkal.
