A játékipar évtizedek óta ontja magából a második világháborús lövöldözős és stratégiai címeket, miközben a Nagy Háború lövészárkainak komor világa méltatlanul háttérbe szorul. Ha mégis találkozunk az első világháború témájával, az többnyire akciódús PvP FPS, mint a Battlefield 1. Vagy amilyen a BlackMill Games WW1 sorozata, például a készülő Gallipoli. Éppen ezért számít ritkaságnak az Unreliable Narrators fejlesztőcsapat alkotása, a The Caribou Trail, amely nem a reflexeinket és egerünk válaszidejét akarja próbára tenni, hanem egy mély, történetmesélő kalandjáték formájában közelít a történelemhez, kitöltve a zsánerben tátongó űrt.
A játék nem átlagos, minden filmből ismert angol katonákról szól, hanem konkrétan a Royal Newfoundland Regiment bakáinak sorsáról, akik Észak-Amerika egyetlen egységeként vettek részt az 1915-ös, tragikus kimenetelű Gallipoli hadjáratban. A történet Fisher és két bajtársa szemszögén keresztül mutatja be a sárdagasztást, a várakozást és a túlélést. Miközben felfedezzük a tábort, a lövészárkokat és a senki földjét, a játék szinte észrevétlenül változik át egy interaktív történelemkönyvvé. Útközben elszórt dögcédulákra, személyes levelekre, katonai tárgyakra és összetákolt lövészárok-hangszerekre bukkanhatunk. És mindegyikről egy hosszabb leírást is elolvashatunk – pont mintha egy múzeumi tárló leírásait olvasnánk. Csak épp a tárgyak nem egy üvegvitrin mögött pihennek, hanem épp most vettük fel egy halott katona mellől.
A grafika nem fotórealisztikus, mint egy lövöldözős játékban. A fejlesztők sokkal inkább egy stilizált, festői látványvilágot választottak, ami vizuálisan erősen idézi a Firewatch vagy a The Long Dark hangulatát. Ez a minimalista, mégis gyönyörű művészeti stílus és színvilág tökéletesen keretezi a drámát, ami a játékmenet során bontakozik ki. A Firewatch-os inspiráció ráadásul nem merül ki a külsőségekben: az egész játékmenet egy belső nézetes sétaszimulátor. Azonban míg a Firewatch viszonylag nagy szabadságot adott a vadon felfedezésére, a The Caribou Trail sokkal zártabb, lineárisabb élményt nyújt, és jóval kevesebb teret enged az önfejű kóborlásnak a szögesdrótok, lövészárkok és járhatatlan terep között.
Azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy a forgatókönyv és a szinkronszínészek munkája zseniális – bár pont a sztori csúcspontja egyszerre kiszámítható és kicsit banális is. Ugyanakkor a játékmenet mechanikái terén komoly ziccereket hagytak ki a készítők. Hiányzik az első világháborús hangulat: igen, látunk patkányokat a lövészárokban és szó esik a felázott sártól kapott betegségekről (trench foot), de a fegyverünket is csak egyszer sütjük el, és azt is egy céltáblára. Nem gondolom, hogy egy kalandjátékban halomra kellene ölnünk a török katonákat célzott lövésekkel, de hiányzott az értelmetlen tömegrohamok bemutatása. Legalább a sötét semmibe lövöldözhettünk volna nyomjelzős lövedékekkel, vagy egy elbukott rohamból kellene visszamásznunk. De ez mind kimaradt. Helyette van lövészárokásás – ami jó lenne, csak elég béna minijátékkal van megvalósítva – és főzés, amit sokan utálnak a kommentek alapján, de szerintem az pont jó volt. Csak túl sokszor kellett ugyanazt csinálni, ahelyett, hogy más aspektusait is láthattuk volna egy katona életének.
A Gallipoli-félsziget pokla és az újfundlandi katonák bajtársiassága olyan egyedi történelmi kiállítás, amivel videojátékban csak ritkán találkozunk. Viszont fel kell készülni arra, hogy egy mindössze 3–4 órás, erősen kötött élményről van szó, amely a linearitása miatt semmilyen újrajátszási értéket nem hordoz magában. Ha azonban nem egy pörgős FPS-t várunk, hanem megértjük, hogy miért és kiknek készült a The Caribou Trail – lényegében egy interaktív, tisztelgés a harcoló katonák előtt –, és elfogadjuk a műfaj határait, akkor egy kifejezetten emlékezetes, kellemes és tanulságos délutáni programot kapunk a pénzünkért.
