Tim Schafer neve a mai napig egyet jelent a minőségi, minden téren remekül átgondolt és kivitelezett klasszikus kalandjátékokkal. A műfaj egykori nagymesterének számító LucasArts ezekre szakosodott részlege bő másfél évtizedig ontotta magából a jobbnál jobb, még ma is sokak számára etalonnak számító alkotásokat. Az egykori nagy játékkészítő-guruk aztán kényszerűségből szétszéledtek, de szerencsére lassan vissza-visszatértek a maguk által teremtett alapokhoz a játékosok legnagyobb örömére. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a Tim által alapított Double Fine Productions 2012-ben egy vadonatúj, a kalandjátékok hőskorát idéző alkotás elkészítésének finanszírozására Kickstarteren a kitűzött 400 ezer dolláros cél bő nyolcszorosát, több mint 3,3 millió dollárt gyűjtött össze. Ez egyszersmind minden idők egyik legsikeresebb ilyen tőkegyűjtési akciója lett, amely azonmód meg is alapozta a hasonló kezdeményezések létjogosultságát. A végül Broken Age címre keresztelt alkotás a fejlesztés elhúzódása miatt aztán két részletben látott napvilágot PC-re és mobil eszközökre, míg a frissen elkészült második fejezettel teljessé váló játék április végén immár PlayStation 4-re és PS Vitára is elérhető lett.
A különleges látványvilágú, leginkább a modernkori gyermekkönyvek illusztrációira vagy rajzfilmjeire hajazó képi világú alkotás két fiatal történetét meséli el. Egyikük, Vella Tartine egy ifjú lány, aki a Mog nevű szörnyek által terrorizált Badlandsen él. A folytonos küzdelmekbe belefáradt lakosok saját falujuk megmentésére minden évben egy, a tizennyolcadik születésnapját betöltő szüzet áldoznak a hatalmas Mog Chothrának. Vella jelen esetben a kiválasztott „szerencsés”, aki azonban lázadó kamaszként – agymosott társaival ellentétben – nem kíván ebbe beletörődni, és a maga kezébe veszi sorsát. A másik irányítható szereplő egy szintén szülinapos srác, Shay Volta, a Bossa Nostra nevű űrhajó egyetlen lakója. Őt egy „anyai szeretettől” és túlféltéstől átitatott komputer, illetve az általa irányított mechanizmusok és berendezések nevelik és óvják, ami természetesen a fiú agyára megy. A mondvacsinált mentőakciók és egyéb unalmas dolgok, borzasztóan untatják, és mindenáron szeretne kitörni ebből a monotonitásból. Egy alkalommal „renitens” viselkedése jóvoltából találkozik a titokzatos Marekkel, egy rókával, aki elmondja neki, hogy háború dúl a galaxisban, amely során sokan estek különféle helyeken fogságba, és ki kéne szabadítani őket. Végül természetesen a látszólag különálló történetek találkoznak, és kiderül hőseinkről, hogy mindketten ugyanazért küzdenek, de nem szeretnék spoilerezni, így itt és most véget vetek a mesének.
A játék mechanizmusai mindenben emlékeztetnek a hajdani LucasArts klasszikusok által fémjelzettekre, így például az irányítható, kereszt alakú kurzor és a feliratok betűtípusa, illetve többféle színe is hatalmas nosztalgiafaktorral bír. Alapvetően a feladatunk az, hogy beszélgessünk, akivel lehet, szedjünk össze, amit csak tudunk, és használjuk is fel bezsebelt dolgainkat, lehetőleg a megfelelő helyen és időben. Ha elakadnánk, biztosak lehetünk abban, hogy valahol valamit még nem, vagy nem úgy csináltunk, ahogy kellett volna. A kereszt alakú kurzor kör alakot ölt, ha valakivel vagy valamivel interakcióba tudunk lépni (beszélgetés, tárgyhasználat, tárgyfelvétel stb.). A két sztori között bármikor tudunk váltani az inventoryban, így ha unjuk például Shay ügyködését, vagy nincs ötletünk a „hogyan továbbról”, akkor pikk-pakk átléphetünk Vella világába, és vice versa. Szintén a régi LucasArts klasszikusok egyik legfontosabb ismérveként köszön vissza az a hitvallás, miszerint „nem azért készítenek játékokat, hogy minden rossz döntésnél orrba vágjon bennünket a program”, vagyis lehetetlen meghalni, maximum teljesen tanácstalanná válhatunk, ha már úgy gondoljuk, mindent megpróbáltunk, és mégsem tudunk továbbjutni. Szerencsére bármikor menthetjük állásainkat, amelyeket a program automatikus mentésekkel is segít, így viszonylag keveset fogjuk mindenféle emberek női felmenőit emlegetni nem túl cizellált szóvirágok kíséretében.
A program mesekönyvekbe illő képi világáról már szóltam. Arról ki-ki döntse el, bejön-e neki, vagy sem, abszolút szubjektív megítélés kérdése a dolog. Nekem vegyes érzelmeim voltak ezzel kapcsolatban, de összességében kedveltem, főleg a színpompás külső helyszíneken. Ami viszont szintén hatalmas, abszolút ezerszázalékos nosztalgiafaktorral rendelkező funkció, az a grafika oda-visszaállítási lehetősége az eredeti modern, tű éles, valamint a hajdani, retro megjelenésű, pixelhalmokkal tarkított módok között. Utóbbit választva néha úgy éreztem magam, mintha húszon-pár évvel ezelőtt játszanék, mondjuk a Monkey Island 2 eredeti változatával. A zene és a szinkron szintén a készítőkre jellemző profizmussal lett kivitelezve, ami nem is csoda, hiszen például Shay hangját Elijah Wood kölcsönzi, de olyan nagyságok találhatók még a szereposztásban, mint Jack Black, Wil Wheaton, Masasa Moyo és Jennifer Hale. A muzsikáról pedig csak annyit mondanék, hogy a szintén LucasArts-veterán Peter McConnell felelős érte, és a melbourne-i szimfonikusokkal vették azt fel, ami azt gondolom, magáért beszél. A program minden utópisztikus hangulati eleme ellenére megőrizte a Tim Schaferre jellemző humort, így a program valóban, minden ízében a már többször említett egykori etaloncsapat alkotásainak egyik legújabb, azokhoz eleddig talán legközelebb álló szellemi örökösének tekinthető.
Tim Schafer és a Double Fine Productions több tízezer támogatójuk jóvoltából elhozhatta nekünk a nyolcvanas-kilencvenes évek uralkodó játékstílusának, a point-and-click kalandjátékoknak eddigi talán legjobb szellemi örökösét. A Broken Age minden porcikájában Tim mester előző remekműveire hajaz, nem kis nosztalgiafaktorral ajándékozva meg a hozzám hasonló öreg veteránokat. A stílussal most ismerkedő fiatalabb generáció pedig remek betekintést nyerhet abba, mi is volt jó eséllyel annak idején szülei kedvenc elfoglaltsága. Nagyon örülök, hogy ez a sokáig mostohagyerekként kezelt műfaj mégsem tűnt el örökre a süllyesztőben, és még sok hasonló, kiváló alkotás megjelenésében reménykedem, ezúttal talán nem alaptalanul növekvő lelkesedéssel.
