A Sega már négy éve futtatja nagy sikerrel 3D Classics sorozatát, amelyben klasszikus régi játékaiból ad ki új játékmódokkal és 3D effektekkel bővített verziót a Nintendo 3DS kézikonzolra. Legutóbb egy kevésbé ismert, ám hihetetlenül szórakoztató darabot tesztelhettem (Fantasy Zone II W), a széria következő darabja azonban egy igazi nagyágyú, a Streets of Rage 2, amely mind a játéktermekben, mind a Sega Genesis/Mega Drive konzolokon a cég egyik valaha készült legjobb játékának számított.
Ha azt vesszük, hogy az eredeti megjelenésekor még tombolt az arcade őrület, hasonló beat ’em up játékok tucatjai voltak a piacon, a Nintendo és a Sega pedig folyamatosan próbálta egymást túlszárnyalni sebességben, minőségben (és természetesen eladásban), világos, hogy ez nem kis fegyvertény, a Streets of Rage 2 pedig nem is a puszta szerencsének köszönhette a sikert. Az első rész sem volt rossz játék, a folytatás azonban négy, teljesen eltérő stílusú karakterrel, precíz irányítással, hihetetlenül látványos mozdulatokkal és különböző bizarr-őrült ellenfelek tucatjaival emelte a tétet, amelynek eredménye a Sega-rajongók egyik legnagyobb kedvence lett. Olyan játék, amely a múltidéző szérián belül is az egyik legjobban eltalált újrakiadást érdemelte – a sorozatot gondozó M2 csapata pedig szerencsére ezzel a mentalitással állt neki a(z újra)fejlesztésnek.
Ahogy elkezdtem a tesztelést, viszonylag gyorsan megbizonyosodhattam arról, hogy az alapjáték 3DS-re portolása tökéletesen sikerült, a Streets of Rage 2 színvonalát pedig remekül tükrözi, hogy ha mindenféle extra opciók és 3D-s effektek nélkül indítjuk, már akkor is hihetetlenül addiktív és időtálló élményben lehet részünk. Remek zenék, csodaszép 16-bites grafika, precíz irányíthatóság, megfelelő ütemben emelkedő, de frusztrálóvá sosem váló kihívás, emlékezetes helyszínek és főellenfelek – a klasszikus, játéktermi beat ’em up játékok egyik legjobb (sokan valószínűleg esküdnének rá, hogy A legjobb) darabja. Az új kiadás az alapjáték amúgy is széles skálán állítható nehézségi szintje mellé ad még két speciális módot: Casual módban az ellenfelek szinte alig sebeznek, kiütésükhöz elég egyszer a földre küldeni őket, az első sikeres végigjátszás után nyíló Fist of Death játék során pedig még kombó sem kell, egyetlen ütéssel végzünk bármelyik ellenféllel. Hogy ne csak enyhítsenek a kihíváson, a készítők bedobták a Rage Relay módot is, amelynek indításakor sorba kell rendeznünk a négy szereplőt, a legelsővel kezdünk, majd miután őt kiütötték, jön a következő. A dolog szépsége, hogy itt extra életeink (vagyis hátralevő karaktereink) száma sosem haladhatja meg a négyet, ha maximális létszámmal kapunk plusz életet, az legfeljebb aktuális harcosunk életerejét viszi maximumra, a pályákon felvehető pulykasültekhez hasonlóan.
További finomságok, hogy választhatunk a játék angol és japán verziója között, elmenthetjük végigjátszásunkat, lokális hálózaton keresztül pedig egy barátunk is betársulhat, hogy segítsen Mr. X seregei ellen. A 3D-effekt remekül működik, egyes pályákon hihetetlenül látványos térhatást keltett, a végigjátszások során pedig egyszer sem zavart, ha be volt kapcsolva. Végigjátszások többes számban, ugyanis nem tudtam megállni, hogy többször végigvigyem ezt a klasszikust, ez a tény pedig tökéletesen indikálja, milyen jól sikerült a 3D-s újrakiadás – a játék pont azt a kiemelt figyelmet, precizitást és odafigyelést kapta a fejlesztőktől, amelyet megérdemelt (és amelyet a rajongók el is várhattak).
Ha anno kimaradt, esetleg nagy kedvenced, és szívesen újra beszereznéd, bátran ajánlom a 3D Streets of Rage 2-t, azt pedig csak remélni tudom, hogy a Sega tartani fogja ezt a színvonalat a 3D széria közelgő darabjaival is.
