Miközben a stílusos prológust néztem, pont az futott át az agyamon, hogy nemrég, a Warhammer: End Times – Vermintide videóban említettem meg azt, hogy érdekes, de a fantasy Warhammer univerzum nem annyira kedvelt táptalaja a videojátékoknak, mint sci-fis testvére. Persze akadnak próbálkozások elvétve, de ezeknek a minősége (lásd például a magyar fejlesztésű Warhammer: Mark of Chaos) általában felemásra sikerül. Erre nemrég kaptunk egy erősen a Left 4 Deadre hajazó, de összességében jól sikerült co-op mókát, és most itt van nekünk egy körökre osztott, stratégia/szerepjáték hibrid is az adott témában.
Csak ámulunk, hogy a Mordheim milyen egy elképesztően összetett játék.
A történet szerint Mordheim eddigi csendes városkájának az életét teljesen felrázza egy becsapódó üstökös, amelynek darabjai szerteszét szóródtak a környéken. Ennek következtében most zsoldosok, kalandorok és még ki tudja, milyen lények róják a romos utcákat, a darabkák után kutatva, ami a csempészek között azonnal az elsőszámú exportáruvá lépett elő. A mi dolgunk az lesz, hogy a négy frakció – zsoldos emberek, a patkányszerű skavenek, Sigmar gyengédebbik nemet képviselő, de annál agresszívabb női lovagjai és a Káosz által megfertőzött és mutálódott fanatikusai – közül választva adott időn belül leszállítjuk megbízónknak a kívánt meteorkövecske-mennyiséget. Miután kicsit keserű szájízzel túltettük magunkat azon, hogy kimaradtak az orkok, törpék és tündék a buliból, azután csak ámulunk, hogy a Mordheim: City of the Damned milyen egy elképesztően összetett játék, már csak a csapatmenedzselős rész is sok tanulnivalót tartogat a számunkra. Mint azt gondolom a szűkszavúra vett mesélésemből észrevehettétek, a narratíva nem játszik kulcsfontosságú szerepet, a hangsúly határozottan a játékmeneten van.
Maga a játék két nagyobb részre bontható. Az egyik a körökre osztott harc és nyersanyag-/tárgygyűjtögetés, míg a másik a szintén körökre (ha jobban tetszik, játékbeli napokra) osztott menedzsment rész. Az utóbbinál természetesen a legnagyobb hangsúlyt verbuvált csapatunk kapja, akik nem két szép szemünkért, hanem súlyosan mért zsoldért hajlandóak vásárra vinni bőrüket. Itt tudjuk majd kifizetni őket, ellátni a sebeiket a harcok után, esetleg újabb tagokat felbérelni, és itt tudjuk elosztani a kapott pontjaikat különböző képességeikre, esetleg átvariálni fegyvereiket. Egy icipicit még a kinézetüket is tudjuk alakítgatni, vagy ha úgy tetszik, ruháikat átszínezgetni. A menedzsment résznél férünk hozzá a bolthoz is, ahol hasznos páncélokat, vérteket és fegyvereket vásárolhatunk nehezen megszerzett pénzünkön, amennyiben mondjuk nem jártunk sikerrel a harcmezőn, hiszen ott is kutathatunk hasonlók után, több-kevesebb sikerrel. A menedzsment ablakban találjuk még a már fentebb említett csempészek megbízásait is, de innen indíthatunk multi meccseket is, ahol mások csapataival mérjük össze a miénk erejét, és természetesen itt férünk hozzá a kampányhoz is.
A körökre osztottság annyira hangsúlyos, hogy tényleg olyan, mintha egy táblás játékkal játszanánk.
A másik nagy rész kizárásos alapon maguk az ütközetek. Mivel nem csak mi vagyunk érdekeltek a virágzó mágikuskő-üzletben, ezért mindig egy ellenséges frakcióval is szemben fogjuk majd magunkat találni. Az egész harc körökre osztva zajlik, egészen addig, amíg nem teljesítjük az adott küldetéseinket, amit általában a gép úgyis szabotál (erről majd később). Így tehát addig, amíg az ő morálját egységei elhalálozásával és/vagy lobogójának az elbitorlásával a nullával tesszük egyenlővé. Így van, mi is és az ellenség is minden pályán birtokol egy csapatcímeres zászlót, amelyet ha egységeink nem találnak a helyén, eléggé inába száll a bátorságuk, és persze ugyanígy igaz ez a másik oldalon is. A körökre osztottság annyira hangsúlyos, hogy tényleg olyan, mintha egy táblás játékkal játszanánk. Egységeink nem rohangászhatnak fel-alá, ugyanis meghatározott mozgásponttal rendelkeznek, ugyanúgy, ahogy megvan adva, hogy ki mennyit támadhat például a harcban, mert az is egy adott cselekvésponthoz van kötve. Ez az egész persze megvan még bolondítva mindenféle varázslattal, támadó- és védekezőállásokkal, amiket komoly számításokkal végez a játék a színfalak mögött. Itt tényleg nemcsak a külcsín miatt van rajtad nehézvért, de az általa nyújtott védelem mozgásod kárára is fog menni. A karddal jobban tudsz majd hárítani és ellencsapást kezdeményezni, de biztos, hogy nem fogod olyan eredményesen átzúzni az ellenfél védelmét, mint mondjuk egy pöröllyel.
A Mordheim tényleg nem egy kapkodós játék, és minden egyes döntésünknek súlyos következménye lehet.
Ez idáig mind jól is hangzik. Azonban a Mordheim jó táblás játékokhoz hűen mindent kockavetésszerű valószínűség-számítással kalkulál. Ezt úgy kell gyakorlatban érteni, hogy te (és természetesen a gép is) akármit is szeretnél csinálni az adott körben, legyen az felmászás egy magaslatra, megtámadni egy ellenséget, de akárcsak elsütni egy varázslatot, amikor lenyomod a bal egérgombot, akkor már gurítod is virtuális kockáidat, és reménykedsz, hogy jót dobtál. A jó dobásnak az esélyét mindig láthatjuk a képernyőn, százalékos formában feltüntetve. Nos, bevallom nektek őszintén, hogy egyszer-kétszer majdnem sírva fakadtam játék közben. Sok helyen olvashatjuk, hogy milyen jó a játék, merthogy van benne kihívás. Ezzel részben egyetértek, hiszen a Mordheim tényleg nem egy kapkodós játék, és minden egyes döntésünknek súlyos következménye lehet. Így taktikai érzékünkre és – jó pár veszteség árán megszerzett – pályaismeretünkre is nagyban szükségünk lesz. Ami viszont inkább csak unfairség, mint kihívás, hogy normál (a legalacsonyabb) fokozaton is egyfolytában erősebb gépi ellenfelekkel kerülünk szembe. Ilyenkor még pluszban rásegít a jókedvünkre, hogy 95%-okra is hajlamosak vagyunk sűrűn mellédobni, míg a gép valahogy mindig eltalál minket. Arról nem is beszélve, hogy milyen nevetségesen nézett ki, hogy az ő nehézvértben masírozó lovagjai játszi könnyedséggel ugráltak a magaslatokon fel-alá, míg az én skavenjeim, akik az agilitásukról híresek, ötödszörre estek vissza az emeletről, mert nem tudtak rá felmászni. Megvolt rá a matematikai esély, na de kérem! Így tehát nekem a többet ésszel, mint szerencsével felkiáltással a fentebb említett zászlós trükkel sikerült aprócska győzelmeket elérnem. A leírtak alapján azt gondolhatnátok, hogy az MI okos, de valójában borzalmasan buta, néha beakad a tereptárgyakba, vagy egy adott cselekvést ismételget egyhelyben állva. Igazából csak szerencsésebb nálunk és agresszív. Az agresszivitást úgy értem, hogy az üstökösköveket vagy tárgyakat alig van esélyünk gyűjtögetni (ami néha ráadásul mellékküldetés), hiszen a gépnek velünk ellentétben nincs rá szüksége, és azonnal a torkunknak ugrik. Egy-egy emberünket pedig portyázni küldeni nem tanácsos, mert néha a rossz szerencse miatt többedmagukban sincs esélyük a gép csapatai ellen, nemhogy egyedül.
A látvány művészi kivitelezése elismerésre méltó, abszolút hű a Warhammer jól ismert, sötét világához.
A látvány és hangok terén is érdekesen vizsgázik a Mordheim: City of the Damned. Az előbbi művészi kivitelezése elismerésre méltó, abszolút hű a Warhammer jól ismert, sötét világához, azonban a grafikát nézve már nem olyan nagy durranás a vizualitás. Emellett hiányzó textúrákkal, zavaróan sok kifagyással is találkoztam, és készüljetek hosszú-hosszú töltési időkre. A zenék se lettek túl jellegzetesek, inkább néha már-már kicsit idegesítően hatnak. A hangoknál már jobb a helyzet, és a hangulat, mint már említettem rendben van, csak a monoton animációk rontják el nekünk az összképet.
Nem árt Fortuna kegyeltjei között lenni, hiszen az azért nem mindennapos, amikor már a tutorial részben kikapsz...
Már a ’80-as évek eleje óta nagy népszerűségnek örvend a táblás Warhammer játék. Így tehát a Mordheim: City of the Damned alapötlete adott volt, amit sikerült is képernyőinkre varázsolni. A Bloodborne és Dark Souls játékok már bebizonyították, hogy van a játékos-társadalomnak egy rétege, akik mazochista hajlammal vágynak a kihívásra és a „szívatásra” egy játékban, ők könnyen megtalálhatják számításaikat adott tesztalanyunkban is. Igaz, apróbb technikai foltozások és balanszjavítások még bőven ráférnek, azonban a Mordheim egy különleges játék lett, ami ritka. Amennyiben belevágtok ebbe a kalandba, a legfontosabb a kötélidegek mellett, hogy nem árt Fortuna kegyeltjei között lenni, hiszen az azért nem mindennapos, amikor már a tutorial részben kikapsz...
