Mobilos játékokra igazság szerint nem nagyon szoktam mostanában odafigyelni. Évekkel ezelőtt még megszállottan húzkodtam telefonom képernyőjén a mérges madarak csúzliját, azonban manapság időm se nagyon van arra, hogy a csillagok begyűjtését hajhásszam egy-egy Angry Birdsben. A Never Gone-ról érkezett első hír azonban mégis megfogott, a játék zenéjét ugyanis egyik nagy kedvencem, a Therion adta.
Nemrég aztán megérkezett az Apple AppStore-ba a játék, így feleségem telefonját lenyúlva meg is kezdtem a tesztelést. Egy egyszerű kis verekedős játékra számítottam, és bár ennél azért összetettebb a dolog, valahogy hosszú távra mégse tudott magával ragadni a program. Pedig alapvetően egész jó összetevőkből építkeztek. Sötét, gótikus környezetbe helyezték a sztorit, a látványvilág összességében jónak nevezhető, karakterünk újabb és újabb cuccokat szerezhet, ahogy haladunk előre, a játékmenet pedig egyszerű hack-and-slash, amelyben pár gombot kell őrülten nyomkodnunk, alkalmanként kombókat előhívva. Sajnos a kezelőfelületet érezhetően nagyobb képernyőre optimalizálták, egy négyhüvelykes kijelzőn a gombok igen aprók voltak, a történet pedig olvashatatlanul apró karakterekkel jelent meg, így azt nem is tudtam követni. Mentem előre pályáról pályára – egy-egy nekifutásra jellemzően két helyszínen kell helytállnunk, a „küldetések” végén pedig egy erősebb bosst kell legyőznünk –, jöttek a különféle ellenfelek (csontvázak, vámpírok, démonok, ilyesmik), nyomkodtam a jobb alsó részen lévő gombokat, és kaszaboltam szét támadóimat. Viszont a virtuális vezérlőeszközök annyit kitakartak a képernyőből, hogy sokszor szinte semmit nem láttam az egészből, és örültem, ha túléltem a pályát. Sőt, még olyan is volt, hogy ellenfelem a pálya látható részén kívülről csapkodott tovább.
Elhalálozáskor dönthetünk, hogy a játékban összegyűjtött egyik pénztípusból használunk fel újraélesztéshez – ilyenkor az aktuális helyről folytathatjuk a küzdelmet –, vagy feladjuk és újrakezdjük az egész szintet. Viszont azt tapasztaltam, hogy (bár a teszt megkönnyítésére egy kis extra pénzmennyiséget is kaptam) elég hamar elfogy a keret, és olyankor a játék szinte rákényszerít, hogy pénztárcánkba nyúljunk, és valódi pénzünket váltsuk át virtuális javakra. Ha pedig sikerül a pálya végére jutni, akkor részletes értékelést kapunk, hogy hogyan teljesítettünk – erről a Devil May Cry jutott eszembe, ahhoz hasonlóan itt is különböző teljesítményeket betűs „osztályzatokkal” honorálnak. A fő történeti szál mellett egyéb kis küldetések és feladatok is várnak ránk, illetve a központi helyszínen egy kereskedőt is találunk, ha például gyógyitalra lenne szükségünk.
Ahogy már a bevezetőben is említettem, zenei aláfestésként a szimfonikus metalt játszó svéd banda dallamai csendülnek fel. A Therion pályafutásának számos korszakából találkoztam számokkal, mint például az 1997-es Up to Netzach az A'arab Zaraq - Lucid Dreaming lemezről, a Ship of Luna a 2000-es Deggialről, a Din a 2010-es Sitra Ahráról, de mintha még a Miskolci Operafesztivál keretében tartott klasszikus fellépés setlistjéből is hallható lett volna az egyik szám. A kiválasztott – jellemzően inkább instrumentális – dalok jól passzolnak a játékhoz, bár rajongóként valószínűleg elfogult vagyok... ;-)
A Never Gone jelenleg egy akció keretében ingyenes (elvben még pár napig), így az iTunesról bárki bezsebelheti. Az eredeti, 2,99 dolláros áron már nem biztos, hogy merném ajánlani a játékot, főleg, hogy ha valaki megfelelő tempóval szeretne előrejutni, akkor ugyanis előbb-utóbb kénytelen lehet a játékon belül is tovább költeni.
