Híreinkben kollégáim jó néhányszor leírták már, hogy a japán Q-Games legújabb játéka, a The Tomorrow Children a legjobb indulattal is minimum „különös” alkotásnak ígérkezik. Nos, mivel jómagam nem szeretem a szóismétlést, inkább az „egyedi” jelzővel élnék, ami szintén elmondható a szóban forgó játékról.
Képzeljünk el egy utópisztikus civilizációt, amelyben egy erősen a legkeményebb kommunizmus eszméit célzó, minden ember gondolatainak egységesítésére irányuló kísérlet olyannyira félresikerül, hogy szinte a teljes emberiséget azonnal eltörli, és a közös elmefolyamot a föld színe alatti „üresség” formájában gyűjti össze. Nos, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, ennek adódik néhány egyenes ági folyománya: egyfelől akad azért egy maroknyi túlélő, akiket természetesen az eltelt évek alatt kifejlődött mutáns dögök gyilkolásznak; másfelől viszont annyi idejük azért marad a mérnököknek, hogy kifejlesszenek olyan klónokat (ezek volnának a játékosok), akik a mélybe vándorolva begyűjtenek némi elraktározott DNS-t az ürességből, amivel megkezdődhet a civilizáció újjáépítése.
A fenti sztorin alapuló alkotást egy free-to-play játék keretein belül tálalják a Sony által szponzorált fejlesztők. Az előzetes ígéretek szerint a CGI-technológián alapuló animációs filmek egyedi látványvilágának körítésében, egy leginkább a Minecraft gyűjtögetős-építgetős játékmenetére hasonlító programban merülhetnek el a játékosok, amely az egykori Szovjetunió világát idézi. Nos, a hamisítatlan szovjet életérzés és propaganda az, ami a leginkább megvalósult mindezekből, mert sajnos a játék mechanizmusa, annak egyes elemeit külön-külön és együttesen nézve is igencsak értelmetlennek, céltalannak hat.
A játékosok egymással úgy működnek együtt a nagy civilizációépítésben, hogy közben nem kommunikálnak, így ki-ki teszi azt, amire lehetősége van vagy ami marad – és nem azt, amit előre elképzelt. Az ürességben városokat építhetünk, amihez természetesen elsődlegesen nyersanyagokra van szükségünk. Ezek véletlenszerűen megjelenő szigetekről gyűjthetők be, amelyek különféle távolságra esnek tőlünk. A szigeteket egy menetrend szerint közlekedő, vagyis általunk nem befolyásolható módon érkező és haladó busszal érhetjük el. Megérkezve nekiláthatunk a bányászatnak, amely az alapból kapott szerszámunkkal gyötrelmesen lassú, és hátizsákunk igencsak limitált tárhelyének köszönhetően borzalmasan lassan megy a városbeli készletek megtöltése. A buszt türelmesen megvárva, majd azon valós időben utazva érhetünk vissza a városba, hogy ott elkutyagolhassunk a központi nyersanyagtárolóhoz, majd vissza, és folyt. köv. Ha gyorsítani szeretnénk a dolgokon, igazi pénzért vásárolhatunk a fekete piacról egy tizenötször hatékonyabb (de még mindig igen lassú – és nem utolsó sorban törékeny) csákányt és mindenfélét, és folytathatjuk a mókát órákig. Gyakorlatilag a micropayment szinte elkerülhetetlen, ha nem szeretnénk a céltalanabbnál is céltalanabb órákat elvesztegetni olyan dolgokra, amelyek más, hasonló alkotásokban automatizálva vannak. Ha pedig nincs valami az adott szigeten, amire szükségünk van, akkor megvárhatjuk a következő sziget felbukkanását – és az oda vezető buszt –, hátha ott nagyobb szerencsénk lesz.
A városfejlesztés és bütykörészés szintén nem egy jól eltalált aspektusa a játéknak. Az egyes településeknek rendszerint választott vezetőjük által meghatározott célja van, és mi mindössze egy-két ennek megfelelő épületet létesíthetünk ott, már ha a többiek a nagy közös készletben hagytak elegendő nyersanyagot hozzá, vagy meg nem előztek. Közben védhetjük is kis kolóniánkat a kézi- és egyéb fegyverekkel a körülötte császkáló, sötétségből táplálkozó mutánsokkal szemben. Ha egy város elkészült, mehetünk a következőbe, ahol folytathatjuk ugyanezt. Ami a legrosszabb, hogy közben egy szemernyi értelmét nem látjuk annak, hogy bármit is folytassunk, mert egy kis megelégedettséggel sem jutalmaz bennünket a program. Nem érezzük magunkénak városunkat, nem nyújt katartikus élményt a dolgok teljesítése, és a kusza menütengerben való kutatás vagy az időnkénti szintlépés – ami gyakorlatilag semmi hatással nincs a továbbiakra – sem kecsegtet bennünket világra szóló dicsőséggel.
A The Tomorrow Children jelenleg a korai hozzáférés státuszában tart, és viszonylag kedvező áron, 5990 forintért szerezhető be a teszthez is kapott Founders Pack, amely a játék mikrotranzakciós rendszerében összesen 8-9 ezer forint értékű tartalommal bír. Ezek saját házunk megépítésére, azonnali polgári státuszra jogosító iratokra, jobb szerszámok és öltözetek hozzáférésére, egyes szintű fejlesztések és perkök azonnali megnyitására, valamint 1000 játékbeli valuta birtoklására jogosítanak fel a későbbiekben elérhető, ingyenes verzióhoz képest.
Sokat írhatnék még a Q-Games legújabb alkotásáról, de inkább nem teszem. Így is nagyon sajnálom, amiért a legutóbbi írásaim közül több is negatív hangvételű volt. A The Tomorrow Children azonban egy dologban különbözik a No Man’s Skytól, vagy az Assetto Corsa konzolos portjától, nevesül abban, hogy jelen esetben legalább a csalódottság keserű érzése nem kerített hatalmába, mert az előzetesen látottak alapján semmi kiemelkedőre nem számítottam – és nem is kaptam – a játéktól.
