Imádom John Scalzit. Na jó, nem őt, hanem a stílusát, a fantáziáját, az alaposságát és úgy általában azt, amit és ahogyan leír. A szememben egyike napjaink azon íróinak, akinek minden művét mozivászonra kívánnám. A Vének háborúja egy zseniálisan megálmodott és felépített univerzum, amelyből alsó hangon négy egész estés filmet lehetne forgatni. A Bezárt elmék is nagyon érdekes témát feszegetett, emellett nagyon ügyesen ültette be a krimit egy sci-fi környezetbe. A Vörösingesek sem lóg ki a sorból, habár tény, hogy ez volt eddig Scalzi legkülönösebb története, ami már csak ezért is megérne egy mozis misét.
Bár az írót a legtöbben a Vének háborúja sorozatról ismerik, ezt egy ideig aligha fogja folytatni, hiszen tavaly belekezdett egy vadonatúj szériába. Ennek első kötete Az összeomló birodalom, amely szerencsére nem sokkal az eredeti premier után hozzánk is megérkezett. Nem csalódtam benne. Imádom John Scalzit.
Természetesen egy keményvonalas sci-fihez van szerencsénk ezúttal is, amelynek világa sok hasonlóságot mutat a Vének háborújával. Az alapvetés ezúttal is az, hogy az emberiség végre kilépett a világűrbe, amelyből szép apránként egy kis szeletet meg is kaparintott magának. Ezúttal az idegen lények (egyelőre?) kimaradtak a sztoriból, helyette egy egészen érdekes emberi birodalom történetét ismerhetjük meg. De kezdjük az elején! A világűr meghódítását ugyebár az emberi léptékkel felfoghatatlan távolságok teszik szinte lehetetlenné. Ám egyszer régen az emberiség felfedezte az Árt. Ez egy olyan hálózat a világűrben, amely tértől és időtől független, a megfelelő technológiával pedig be lehet csatlakozni, és általa a fény sebességénél is sokkal gyorsabban lehet eljutni egyik rendszerből a másikba. Az Ár azonban csak bizonyos rendszereket köt össze, a hullámok pedig az Origó nevű rendszerben futnak össze, és innen is indulnak ki. Az emberiség tehát itt rendezte be a maga kis központját, majd innen indulva kezdték meg a távoli rendszerek meghódítását. Sajnos nagyjából történetünk előtt ezer évvel a Földről érkező és az oda vezető hullám összeomlott, így egykori anyabolygónkkal megszakadt a kapcsolat.
Mivel az Ár által összekötött rendszerek önmagukban nem kínáltak lakható bolygót, az emberiség majdnem mindenhol felszín alatti mesterséges városokban, esetleg a rendszerben keringő hatalmas űrállomásokon rendezkedett be. Mindössze egyetlen rendszer van, ahol ténylegesen lakható bolygón telepedtünk le: a legtávolabbi, a Mezsgye. Hogy a birodalom működőképes maradjon, réges-régen megalapították az Egyesülést, amely valójában megszólalásig hasonlít a középkori feudális államok működésére. Az Egyesülés mindenható ura (vagy úrnője) az emperátor, aki egy személyben az Egyesülés egyházának feje is. A gazdaságot céhrendszerre építették, minden egyes iparért egy család, egy ház felel. Ezáltal apránként ki is alakult a nemesi rendszer, és megjelentek a kasztok is.
Nos, nagyjából ennyit érdemes tudni Az összeomló birodalom világáról. A történet azonban nem véletlenül kapta ezt a címet, ugyanis épp e virágzónak tűnő birodalom végnapjaiba csöppenünk bele. Az emperátor haldoklik és nem teljesen törvényes lánya kényszerül átvenni a helyét. Eközben a Mezsgyén pokoli polgárháború dúl a rendszert kormányzó herceg megbuktatására. A Lagos ház egyik gyermeke, a szabad szájú (ennyi káromkodást egy regényben én még nem olvastam) Kiva épp ide érkezik meg űrhajójával, amikor szembesül vele, hogy az ősi rivális Nohamapetan ház helyi képviselője, Ghreni a lázadásra hivatkozva megtiltja nekik a kereskedést. És, hogy mindez ne legyen elég, minden jel arra utal, hogy valami komoly változás készülődik a világegyetemben, ami alapjaiban határozza meg az Ár és ezáltal az Egyesülés sorsát.
Az összeomló birodalom az első oldaltól az utolsóig szórakoztató és lebilincselő formában tárja elénk az Egyesülés történetét, és a benne élők életét. A főhősök – Cardenia, az újdonsült emperátor, Kiva Lagos, Ghreni Nohamapetan és az Árkutató Marce Claremont – mind izgalmas, szerethető karakterek (kivéve Ghrenit, aki egy tapló...). Az egész regényen érződik, hogy Scalzi lubickolt a megírása során, néhol egészen szabadjára engedte a fantáziáját és a stílusát. Kiva megállás nélküli káromkodása és állandó kielégületlensége (ja, egy nőről beszélünk egyébként...) egészen egyedi karaktert eredményez, Cardenia pedig hiába utálja az egész emperátorságot, igyekszik becsülettel tenni a dolgát. Ghreni egy kétszínű, mesterkedő alak, aki ráadásul elég buta is, hogy szerencsétlen legyen... Marce pedig egy igazi vidéki (hisz a Mezsgyéről származik) tudós, aki a maga tudományában zseni, cserébe az élet más területén kissé ügyetlen.
Aki szereti Scalzi regényeit, ezt is imádni fogja. Az utóbbi időben nem sok olyan kötethez volt szerencsém, amely ennyire magába szippantott volna, bevallom, a Vének háborúja utolsó felvonásai is kissé vontatottak voltak. Legalábbis ehhez képest mindenképp. Ez a sztori szárnyal, és még csak egy hosszú, izgalmas és fordulatokkal teli történet legelején járunk. Scalzi tízéves szerződést kötött kiadójával, vagyis jó ideig még biztosan élvezhetjük újabb és újabb munkáit, így bőven lesz ideje, hogy ez is a Vének háborújához hasonló módon teljesedjen ki.
