Valamikor réges-régen (2005), egy messzi-messzi galaxisban már megjelent egy Star Wars Battlefront II, amit a rajongók a mai napig etalonként emlegetnek. A játék 10 évvel későbbi újragondolását azonban nem éppen az a fogadtatás érte, mint amire a készítők számítottak. Az egyik szemünk nevetett, mert öröm volt a mozgóképekre ránézni, azok ugyanis jóformán a filmeknél is látványosabbak vibráltak képernyőinken, ugyanakkor a másik szemünk pedig sírt, hiszen a rajtkor egy tartalmában igen-igen megnyirbált produktumot kaptunk. Így tehát az ezek fényében nem túl szerencsésen elnevezett Star Wars Battlefront II-nek nem kisebb feladata van, mint Anakinnak: egyensúlyt kell hoznia az Erőben. De vajon tényleg ő a kiválasztott?
Szerintem 20 évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy külön örülnünk kell majd, hogy egy játék egyjátékos kampánnyal érkezik, és nem pedig kizárólag multiplayer cím lesz, hiszen akkor egy kis túlzással pont a maival ellenkező trendek érvényesültek. Az előző Star Wars Battlefront egyik nagy hibájának rótták fel két évvel ezelőtt, hogy kimaradt az single player rész, amit a folytatás szerencsére többé-kevésbé orvosol, és végre átélhetünk egy új Star Wars kalandot az újgenerációs motorral meghajtva. Az előzetesek és a hírek nagyon ígéretesek voltak. A frissen megalakult Motive Studios, Jade Raymonddal az élen segít be a DICE-nak, a történetet többek között nem más írja, mint Walt Williams, akit mi játékosok, főleg a Spec Ops: The Line írójaként ismerhetünk, amit gondolom nem is kell mondanom, hogy jobb ajánlólevelet nem is kérhetnénk. Azonban a cselekmény így sem tart tovább 4-5 óránál, és ami a nagyobb baj, hogy bár kánon és tökéletesen kiszolgálja a rajongókat, nem mer sokat vállalni, se történet, se játékmenet szempontjából. Ezen az se segít, hogy a valószínűleg a Criterion által átdolgozott, és ezáltal nagyon élvezetesre sikerült űrhajóirányítás majdnem mind a 13 fejezetben szerepel.
Most viszont, aki nem szeretne spoilerrel találkozni, az ugorjon a következő bekezdéshez. A legnagyobb problémám az volt, hogy az előzetesek által beindított fantáziákat, vagyis hogy a The Force Unleashed után ismét a Birodalom oldalán vonulunk harcba, és talán többet is megtudunk majd a motivációjukról, sikerült olyan gyorsan tökön rúgni, hogy arra szavak nincsenek. Iden erős női karakterének a képét is sikerül ezáltal meggyilkolni, hiszen pillanatok alatt azon kapjuk magunkat, hogy a Lázadók oldalán harcolunk, többek között Leia hercegnő parancsaira ugrálva. Az Inferno csapat triója is annyira sótlan, hogy a legutolsó filmből ismert karakter is ellopja előlük a show-t, még úgy is, hogy nem az eredeti színész szólaltatja meg őt.
Az atmoszféráról azonban csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, ezúttal már a single player módban is. Az a döbbenetes munka, amit a grafikusok és a művészeti részleg a játékba pakolt, egész egyszerűen elképesztő, és örömkönnyeket csal az egyszeri rajongó szemébe. Erre majd még visszatérek a technikai oldal ecsetelésénél, azonban az egyjátékos küldetések alatt mindenképpen hagyjátok magatokat beszippantani az autentikus élménybe, különben nagyon gyorsan fel fog tűnni, hogy a játékmenet mennyire primitív és sablonos. A fentebb már említett légi- és űrcsatákat ugyanis gyönyörű cicomába bújtatott arénaharcok váltják, ahol általában valakit meg kell védenünk, amíg egy adott pajzsot/gépet be- vagy kikapcsol. Ez nem is lenne akkora gond, hiszen nem is olyan régen, például a tavalyi DOOM-ban is ezt csináltuk végig. Azonban míg ott ügyesen kellett menedzselnünk az erőforrásainkat és fegyvereinket a különböző ellenségek ellen, addig a Battlefront nagyjából háromféle ellenfele ellen az egyetlen nálunk hordozható fegyver, és egy-két extra képességünk nem nyújt túl nagy változatosságot. Valamint Iden megnyert magának egy pár lopakodásra is lehetőséget biztosító missziót, ezekben a mechanika viszont annyira fapados, hogy inkább mindenkit le fogunk puffogtatni.
Most azonban térjünk át a multiplayerre, hiszen ez az, ami a legtöbb embert érdekli, és ha az elmúlt heteket, hónapokat nem egy szikla alatt töltöttétek, akkor biztos hallottatok a hatalmas nyafogásról, ami körülveszi. Nem is tudom, hol kezdjünk bele, de talán a pozitívumoktól haladjunk a sötétebb oldal felé. Jó hír, hogy bárki bármit mond, a DICE és az EA hallgat a rajongóira. Ezúttal kaptunk egyjátékos hadjáratot, és a többjátékos módban is visszatértek a választható kasztok. Senkinek nem tetszett a Season Passra szabdalt játék, ezúttal minden DLC ingyenes lesz a jövőben, valamint a sokak által neheztelt token rendszer is átalakításra került. Sok játékos hiányolta, hogy ne csak az egyik trilógia idejében játszhassunk, most megkaptuk mind a három Csillagok háborúja éra területeit és szerepelőit. A pályák és játékmódok száma is rendben van már most az induláskor, még ha ezeknek nagy része kísértetiesen hasonlít is az előző részben látottakhoz. Az Arcade módban az MI ellen harcolhatunk, konzolokon akár osztott képernyőn keresztül is, a Blast a hangzatosra átkeresztelt deathmatch, a Strike módban két 8 fős csapat feszül egymás ellen különböző feladatok végrehajtásában, míg a Heroes vs. Villainsben 4 hős és 4 antihős akasztja össze a lézerbajuszát. Végül, de nem utolsó sorban itt van még nekünk a Starfighter Assault, ahol az átdolgozott űrcsatákat élhetjük át (végre teljes az érzés, hogy mi irányítjuk a hajó minden mozdulatát), valamint a Galactic Assault, ahol az igazán autentikus, teljes káoszt kínáló 40 fős csatákba ugorhatunk fejest.
Öröm az ürömben, hogy az előző részben sok játékos által igazságtalannak ítélt tokenrendszert leváltotta egy teljesítményen alapuló megoldás. Ezúttal a multi meccsek alatt szerzett pontjainkat válthatjuk be hősökre és járművekre, ami jól hangzik, de ekkor jött képbe, ami sok rajongónak kisütötte a midikloriánjait, hogy ezeket a cuccokat először ki kell nyitnunk a játékban található lootboxokból. Hát igen, valahol meg kell téríteni az ingyenes DLC-k miatt kialakuló veszteségeket... Lootboxokat a játékban fellelhető kihívások teljesítésért kapható virtuális pénzért, avagy igazi pénzért válthatunk. Mivel a dobozokban olyan perkök is lapulnak, amelyekkel játékon belüli fölényre tehetünk szert, természetesen az egész internet zeng a pay-to-win skandálásától. Az EA erre reagálva gyorsan minden hőst és csillagkártyát egy adott szintkorláthoz kötött, és csökkentette azoknak a kinyitási költségét, sőt, a nagy nyomásra való tekintettel még a mikrotranzakciókat is ideiglenesen kikapcsolta.
Bár játékosként megértem a felindulást, mégis úgy érzem, kicsit túl van lihegve ez a téma. Érdekes, hogy úgy csinálunk, mint hogyha újkeletű dolog lenne, hogy aki több időt és pénzt áldoz valamire, az előnyben van. Igen, aki többet költ arra a vasra, amin játszik, máris előnyben van azzal szemben, akinek gyengébb konfigurációja van – és ez ma már a konzoloknál is jelen van egy adott generáción belül, a tuningolt nagytesók miatt. Valamint bárhogy nézzük, az EA egy befektető, és a videojáték-fejlesztés egy roppant költséges folyamat lett napjainkra, így szeretné a beleölt zöldhasúit viszont látni. Amennyiben nemtetszésünket szeretnénk kifejezni, nem kell odaadnunk nekik érte a pénzünket. Azonban amíg lesznek olyanok, akik 15 000 dollárt költenek Mass Effect 3-ban kártyákra, addig az EA Watto példáját fogja követni, „és nem fognak rá hatni az elmetrükkök, csak a pénz”. Természetesen nem azt mondom, hogy a játékosok megfejése tolerálandó dolog, hanem azt, hogy találni kell egy olyan arany középutat, ami mind a kiadónak, mind a fogyasztóknak kedvező lesz a jövőben.
A már-már Jabba méreteket öltött gyűlölethullám meglovaglása helyett inkább fordítsunk figyelmet a készítők munkájára, amit a játékba fektettek. Ahogy a szél fújja a leveleket a Naboon, vagy homokot a Jakkun, vagy az, hogy minden egyes fegyver, űrhajó és ruha a megszólalásig hű a filmekhez. Az egész látvány, a bevilágítással, az előbb említett részecskeeffektekkel, és a nagyon stabil képfrissítéssel – mind konzolokon, mind a PC-ken – egy olyan élmény, ami után garantáltan szem nem marad szárazon. És mivel a DICE-ról van szó, a hangeffektek, John Williams örökzöld dallamaival megtámogatva olyan tökéletesen szólnak, hogy a szomszédok biztos azt hitték, hogy többórás Star Wars-maratont tartottam többször is az elmúlt héten. Némi lagbe, kifagyásba és pár apróbb bugba azért sikerült a teszt alatt is belefutnom, valamint eléggé zavart a matchmaking ügyetlenkedése, ami bár gyorsan talál nekünk játékot, azért gyakran előfordul, hogy jóval nagyobb szintű játékosokkal hoz össze, ami csak tovább erősíti a pay-to-wines ellenszenvet.
Elmondhatjuk, hogy mindent összevetve az új Star Wars Battlefront II-nek sikerült az előd összes hibáját orvosolni, azonban így a 2015-ös rész még inkább érződik demónak, mert valahogy szerintem az is így akart már megjeleni, mint az idei inkarnáció, csak hát ugye a határidők és pénz... Mindenesetre ne hagyjátok, hogy kedveteket szegje a sok panaszkodó komment, mert az nem a játék, hanem a kiadó ellen irányul, akinek idén ez már tényleg a sokadik (finoman is szólva) érdekes húzása, de a program maga rengeteg élvezetes Star Wars ütközettel fog minket gazdagítani az elkövetkezendő hideg téli estéken. Talán egyedül arra a fránya single playerre férne rá egy kis finomhangolás, de erre is minden adott lehet a DLC-kben.
