Volt egy időszak, amikor az izometrikus nézetű játékok még sokkal népszerűbbek voltak, mint manapság. Olyan játékokról beszélhetünk, mint a Diablo-széria, a Commandos vagy az ezekhez hasonló más próbálkozások. Ám mostanában sajnos csak nagyon kevés ilyen alkotás kerül ki a fejlesztők kezei közül, azok száma pedig még végesebb, amelyek valóban említésre méltóak. Ilyen volt az épp egy évvel ezelőtt megjelent Shadow Tactics: Blades of the Shogun is, amellyel rengeteg kellemes percet tölthettünk.
Amikor néhány hónappal ezelőtt először hallottam a Fool’s Theory (egy egykori Witcher-fejlesztők által alapított lengyel stúdió) első játékáról, a Seven: The Days Long Gone-ról, bevallom, még nem keltette fel annyira az érdeklődésemet. Láttam ugyan, hogy az egyik kedvenc zsáneremről van szó, de valahogy mégis elsiklottam felette. Aztán ahogy jöttek róla a hírek, és egyre több videót néztem meg róla, úgy jött meg a kedvem is hozzá egyre jobban. Ahogy azt már az alábbi videóban is láthatjátok, az első bő egy óra a masszív rácsodálkozással telt.
A Seven: The Days Long Gone története valahol a távoli jövőben játszódik. Elég távoliban, ugyanis az emberiség jelenleg ismert civilizációja romba dőlt, és a pusztulás korszaka köszöntött be. Ebben az új sötét középkorban született meg Drugun, aki ősi ereklyéket kezdett kutatni, amelyek óriási hatalommal ruházták fel. Ő az, aki kiemelte végül az emberiséget az önmaga teremtette földi pokolból, és felépítette az új világ legnagyobb birodalmát, Vetrallt. Drugun ettől kezdve amolyan fáraókat idéző istenségként rögzült a nép fejében, ő mindennek az eleje és vége. Történetünk hőse, Teriel is ebben a birodalomban tengeti napjait, mint a tolvajcéh veterán tagja. Az öregedő mestertolvajt már nem veszik olyan komolyan, mint egykoron, de ez őt cseppet sem zavarja. Egy titokzatos ereklye ellopására készül, ám váratlan dolog történik: amint megérinti az ereklyét, az abban lakozó ősi démon megszállja őt. Legközelebb már egy rabszállító léghajón tér magához, ráébred, hogy soha többé nem maradhat egyedül a gondolataival, mivel valaki más is él a fejében. És ráadásul még száműzték is Peh börtönszigetére.
A Seven lényegében egy poszt-apokaliptikus cyberpunk szerepjáték. A játék egy rövidebb felvezető küldetést leszámítva Peh szigetén játszódik, amelyet kisebb-nagyobb zónákra tagoltak. Ezekbe csak akkor lehet belépni, ha a megfelelő engedélyt megszerezzük, illetve anélkül is, csak akkor számolnunk kell vele, hogy amint meglátnak, végeznek velünk. Szerencsére Teriellel azért nem olyan könnyű végezni. Rengeteg olyan képesség és tudás van a birtokában, amelyek a sziget egyik legveszélyesebb lakójává teszik. Ám ezeknek a zömét csak apránként szerezhetjük meg a szintlépések és a karakterfejlődés révén. A lehetőségein tárháza elég széles. Lopakodhatunk és vadászhatunk az ellenségeinkre, mint egy predátor, vagy válhatunk buldózerré is, aki közelharcban kaszabol le mindenkit. Mindezt a készítők megspékelték távolsági fegyverekkel és varázslatokkal is. A játék így elég mély taktikázási lehetőségekkel bír, rajtunk múlik, egy-egy konfliktust miként oldunk meg. Ráadásul hősünk képes mindenre felmászni, így a műfajtól szokatlanul nagy a mozgásterünk. Szerencsére a fejlesztők ezt egész gördülékenyen oldották meg, így kis tanulás után már könnyedén fogunk navigálni a játék világában. Bár a kamera bedöntésre nem, csak zoomolásra és forgatásra alkalmas, így is jól feltérképezhetjük a környezetünket egy speciális látásmód bekapcsolásával. Ez nemcsak a közelünkben található rejtekhelyeket jelöli meg nekünk, de egy picit enged eltávolodni is Terieltől, hogy a környéket átnézhessük. Így könnyebb megtervezni egy-egy akciót. A Commandos játékokat idézi, hogy az NPC-k látószögét is ellenőrizhetjük, valamint azt is jelzi a program, hogy mekkora zajt csapunk.
Rengeteg fegyver, páncél és kiegészítő holmi alkotja Teriel felszerelését, ám érdemes odafigyelni, hogy az ő teherbírása sem végtelen. Kardok, tőrök, lándzsák, pallosok közül válogathatunk, ha közelharcra kerül a sor, de vannak számszeríjak és energiafegyverek is. Emellett csapdákat helyezhetünk el, kővel terelhetjük el az ellenség figyelmét, illetve mindenféle varázslatokat is bevethetünk. Védelmünkről pedig páncélok, kesztyűk, sisakok gondoskodnak, amelyek mind eltérő tulajdonságokkal bírnak.
A Seven tehát rengeteg eszközt ad a kezünkbe, hogy a rengeteg fő- és mellékküldetést teljesíthessük. Jó szerepjátékhoz méltón rengeteget fogunk beszélgetni az NPC-kel, ilyenkor a szokásos feleletválasztós móka kerül elő. Jól csavarva a szót, akár a konfliktusokat is elkerülhetjük, illetve faraghatunk a kereskedőknél az árakból.
A játékmenet tehát kellemesen összetett, rengeteg időt el lehet tölteni Peh szigetén, és nem fogunk unatkozni. Ehhez ráadásul egy nagyon korrekt, színes látványvilág párosul. A grafika picit képregényes, picit fantasy, picit sci-fi. A stílusa nagyon hasonlít a már említett Shadow Tacticséra, csak épp a megjelenített világ tök más. A gépigényre sem lehet panasz, játék közben a legmagasabb beállítások mellett sem tapasztaltam jelentős teljesítményingadozást. Egyedül néhány átvezetőnél fordult elő, hogy megröccent a játék. Ugyanígy a szinkronra, a környezeti zajokra és a zenékre sem lehet panasz.
Persze a Seven: The Days Long Gone sem tökéletes, és sajnos pont egy olyan pontban gyenge, ami ebben a műfajban piszok fontos: a mesterséges intelligenciában. Sajnos az őrök és úgy általában az ellenségeink viselkedés nem üti meg a komolyabb taktikai szerepjátékok szintjét. Sokszor előfordult, hogy elsétálhattam őrök mellett, azok rám se bagóztak. Máskor megpróbáltam egyiküket fentről leteríteni, de elvétettem és hangos csatakiáltással mellette értem földet. Észre sem vett... Ha pedig végzek valakivel, a hulláját nem rejthetem el (ilyen opció nincs), kis idő után maguktól eltűnnek. Ám, amíg ott hevernek a placcon, a többi őr simán elsétál mellettük. Ez nagyon illúzióromboló, és csak egy picit nagyobb odafigyelést igényelne a készítőktől. Szerencsére nem olyan dologról van szó, amit egy-két frissítéssel ne lehetne helyretenni.
A harcrendszer is picit felemás érzést keltett bennem. Az alapötlet ugyan jó és egyszerű (sima támadás, erős támadás, kitérés), mégis a valóságban nagyon pontatlan. Eleinte rengeteget fogjuk a levegőt csépelni az ellenség helyett, míg meg nem szokjuk az irányítást. A kitérés szerencsére nagyon hasznos, így többnyire ügyetlenkedésünk ellenére is sértetlenül jöhetünk ki egy-egy csatából. Összességében tehát kicsit ugyan nehézkes, de kitapasztalva azért bőven a használható kategóriába tartozik.
Azt kell, mondjam, a Seven: The Days Long Gone engem meggyőzött. Érdekes keveréke a Diablo-szerű szerepjátékoknak és a Commandos-szerű taktikai játékoknak. A világ érdekes, a grafika szép, a játékmenetben pedig sokkal több rejlik, mint azt elsőre sejtenénk. A játékidő is kellemesen hosszúnak ígérkezik, hiszen már csak a sziget teljes felfedezése is sokáig tart. Az pedig egyedül rajtunk múlik, hogy milyen stílusban tevékenykedünk, ezáltal az újrajátszási faktor is megnő kicsit. Ha nem is tökéletes, de mindenképpen a kellemes meglepetés kategóriába sorolható a Fool’s Theory játéka. Látszik, hogy igazi profi szerepjáték-fejlesztők munkájáról van szó.
