Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Monster Hunter egy kevésbé ismert sorozat, különösen itthon, holott a Capcom egyik legrégebbi franchise-áról van szó. Ennek az lehet az oka, hogy elsősorban Japánban lett sikeres, és eddig még csak konzolokra jelent meg, amelyek itthon sokáig nem voltak annyira elterjedtek. Jelen játék fog elsőként PC-re is megjelenni, erre azonban őszig még várni kell. Jómagam a Monster Hunterről először a Dragon’s Dogma kapcsán hallottam, ami véletlenül szintén egy Capcom játék, és nagyban merített inspirációt a Monster Hunter sorozatból. Elég sokat is játszottam vele, három platformon is kimaxoltam, tehát talán nem túlzás azt állítani, hogy tetszett. Ezek után persze mindenképpen ki akartam próbálni a Monster Hunter Worldöt.
A „történet” szerint egy hajón tartunk az új világba, hogy szörnyekre vadásszunk, amikor beszédbe elegyedünk két másik vadásszal. Néhány órával később, amikor megalkottuk karakterünket, a hajó zátonyra fut egy tengerből kiemelkedő hegyen, ami nem is hegy, hanem... *dobpergés* egy sárkány! Mégpedig a nagyobb fajtából, és szintén az új világba tart. Legfőbb feladatunk pedig az lesz, hogy kiderítsük, miért. Na meg az, hogy megtaláljuk, mert a szörnyek követésével és levadászásával foglalkozó vadászoknak nem sikerül a nyomára bukkanniuk egy óriási, mozgó vulkánnak. A történet szót idézőjelben használtam, mert igazából csak ürügy, hogy óriási lényekre vadásszunk. A karakternek nincs is neve, hanem mindenkit a foglalkozásáról lehet megismerni. Ez vagy lustaság, vagy a híres japán munkaetika. De hogy a hivatás ennyire meghatározná az identitást? Csakhogy az egész kicsit visszaüt, amikor meg a cutscene-ekben megpróbálják a halálba karakterizálni a szereplőket, ami így ripacskodásba csap át. Sőt, ha már szóba került, a játék helyenként már-már túlságosan is japán. Meggyőződésem, hogy a jobb híján csak Handlerként ismert karakter motion capture színésze egy animált anime iskoláslány, csak a csíkká változó szem és az epilepsziát okozó villódzó háttér hiányzik mögüle. Sajnos vele töltjük a legtöbb időt, mivel tőle vehetjük fel a questeket, és néha még el is kísér a kalandokra. Az egyik ilyen alkalommal zokogva borult egy tök ismeretlen karakter nyakába, amikor kiderült, hogy életben maradt, amaz meg elkezdte megértően törölgetni a könnyeit. Nekem meg szemtengelyferdülésem lett, olyan erővel forgattam a szemeimet. „Ki a fene vagy te? (Ugye már eleve a kérdés is értelmetlen.) Eddig összesen kétszer találkoztunk, ebből egyszer eszméletlen voltam. Mi indokolja ezt a rögtönzött Sailor Moon epizódot!?”
A történet tehát egy mankó, nem ez fogja elvinni a hátán a játékot, marad tehát a játékmenet, a fegyverek, a szörnyek. Számos fegyverből lehet választani, vannak szokványosak, vannak egészen elborultak, de szinte mindegyik komikusan túl van méretezve. Először az íjat próbáltam ki, a Dragon’s Dogmában is az jött be a legjobban, de itt már nem annyira. Célzásnál lelassított, nevetségesen kicsi hatótávolsága volt és keveset is sebzett. Utána próbáltam a greatswordot, de rögtön kukáztam is, ugyanis csak lépésben lehet vele közlekedni. Ami mondjuk realisztikus, hiszen az egészet eleve csak egy villástargoncával lehetne megemelni. A szintén kétkezes longsword se jött be, valahogy nem volt olyan ereje. A pörölynek már igen. Nagyon jó érzés úgy fejbe vágni egy háznyi szörnyet, hogy az simán odébb repül, és nem tud felállni. Csak sajnos olyan rövid volt, hogy többször találtam el a saját lábujjamat, mint a szörny fejét. Végleges választásom a switchaxe volt, ami kard és fejsze kombinációja. Megvolt benne az erő, volt távolsága és le sem lassított.
A szörnyek is egész változatosak, annak ellenére, hogy mind a hüllő vonalon mozognak. Vannak sárkányok, amiket persze nem úgy hívnak, van T-rex, amit szintén nem úgy hívnak, de van olyan elborult teremtmény is, amelyik egy csirke, egy lepke és egy hernyó édeshármasának szerelemgyerekére hasonlít. A questekben főleg egy-egy ilyen szörnyet kell levadászni, hogy aztán különböző testrészeikből, csontjaikból jobb fegyvereket és páncélokat készítsünk magunknak. Mivel a játékban nincs karakterfejlődési rendszer, ez az egyetlen módja, hogy egyre erősebbé váljunk. Ekörül forog az egész játék. Elég pénzt és upgrade cuccot farmolni a következő fegyverhez vagy páncélhoz, hogy aztán azzal könnyebb legyen farmolni. Az egész elég hamar unalomba fulladna, ha maga a harc és a játékmenet nem lenne elég élvezetes, de szerencsére az. A questek általában időkorlátos szörnyvadászatok, ilyenkor nem nagyon van lehetőség a felfedezésre. A főhadiszállásról indulunk, és ide is térünk vissza, tehát a töltőképernyők egy kicsit megakasztják a játékmenetet. Hagyományosabb open world felfedezésre is lehetőség van, ilyenkor különösebb cél nélkül vágunk neki egy-egy területnek, hogy kedvünkre vadásszunk vagy nyersanyagot gyűjtsünk. Az egyes területek nem túl nagyok, de részletesen kidolgozottak, bőven van felfedeznivaló, és a méret sem hátrány, amikor egy szörnyet kell üldözni egyik végéből a másikba, miközben ketyeg az óra. Jellegükben jól elkülönülnek egymástól, van erdős-dzsungeles, sziklás sivatagos, mérgezős-barlangos és egy olyan pálya, ami úgy néz ki, mintha a Nagy korallzátony kiemelkedett volna a tengerből pár száz méter magasra.
A harc olyan, mint a Dragon’s Dogmában vagy a Dark Souls-ban, alapja az ellenség támadásainak memorizálása és gyenge pontjainak támadása. Csakúgy, mint az említett két játékban, a hitboxok itt is néha kicsit furcsán működnek. Egyszer egy sárkányfarok támadása úgy talált el, hogy a két lába között álltam, a hasa alatt, máskor meg olyan lehetetlen helyzetben kapott el egy hitbox, hogy az ütés irányába repültem. A Dragon’s Dogmával ellentétben a szörnyekre nem lehet felmászni, ellenben bizonyos részeiket támadva semlegesíthetjük egyes támadásaikat, és extra lootot is nyerhetünk, például egy farok levágásával. Amikor nem harcolnak velünk, a szörnyek élik világukat, róják köreiket a pályán, így egészen elképesztő szituációk is kialakulhatnak. Például, amikor a T-rexet vadásztam, és nagyon megizzasztott, már sikerült levágnom a farkát és az életéért futott, bele egyenesen egy sárkányba, aki nemes egyszerűséggel lábai közé fogta, felemelte és beleejtette egy szakadékba. Csináltam volna egy screenshotot erről az őrült jelenetről, de mire irányba állítottam a kamerát, már vége is volt. Egy másik alkalommal meg a frászt hozta rám a játék, amikor űztem egy szörnyet keresztül a korallos pályán, de aztán leugrott az egyik párkányról. Én meg sebesen utána, csakhogy a jump attackom egy másik, azelőtt soha nem látott, nagy, piros szörnyet kapott telibe, aki nem értékelte annyira a gesztust, és rögtön be is szállt a vadászatba.
A cikk megírásáig nagyjából pont a játék feléig jutottam el a történet szempontjából. Ekkor el akarta hitetni velem, hogy vége van, miközben tulajdonképpen csak egy új fejezet kezdődött. Ha ebben a második részben sem viszik túlzásba a farmolást, akkor azt hiszem, a szolid harcrendszer, az alapanyagok gyűjtögetése és az óriási szörnyek vadászata még jó ideig el fog szórakoztatni.
