Sityi: Egyet kell értsek az Extra Creditsszel: a Games Workshop zseniálisan bánik a Warhammer licenccel. Nem egy stúdió üldögél rajta, hanem szépen osztogatják az arra érdemeseknek (hogy kik az arra érdemesek, remekül és olcsón kideríthető a szublicencelés által), akik gyakorlatilag folyamatosan ontják magukból a jó kis WH és WH40K játékokat. Persze előfordulhatnak még így is kevésbé sikerült címek, mint például a Warhammer 40,000: Dawn of War III vagy a Dungeonbowl, de alapjában véve a színvonalat tekintve azért különösebben nagy problémáink nincsenek. (Van egy általam nagyon kedvelt franchise, amelyik követhetné ugyanezt a szisztémát... Khm, Disney, khm, Electronic Arts, öhmm, Star Wars; illetve a Star Trek is hirtelen bevillant.)

És ha már itt köhécselek, akkor egy mélyről jövő csulásat érdemelne a Valve is. Nem igaz, hogy aki ezt a formulát megalkotta (hullámokban tör ránk az ellen, látszólag túlerőben, de kellően összehangolt csapatjátékkal legyűrhető), 2009. óta nem volt képes folytatást készíteni a zsánerteremtő Left 4 Dead sorozatnak. Igen, majdnem 10 éve jelent meg a második rész, és azóta szinte csak a kalapgyártás megy a Team Fortress 2-höz, meg persze a Counter-Strike: Global Offensive és a DOTA 2 tutujgatása (tudom, volt egy Portal 2 is azóta 2011-ben, de hát az se tegnap volt). Jó játékok azok is, szó se róla, de aki nem a kompetitív e-sportban szeretne mozogni, az bizony csak sót nyalhat évek óta. Az örökség meg leginkább az épp aktuális Call of Duty zombi módjaiban, illetve a Killing Floorban megy tovább; de a szubjektív véleményem az, hogy az utódok közül az első Vermintide az, ami igazán megfogta a Left 4 Dead szellemiségét, játékmechanikáját, és ezt próbálta továbbfejleszteni – sikerrel. Ezek után nem kicsi elvárásokkal ültem le az új rész elé – te hogy voltál vele, Balu?

Captain Balu: A kisebb-nagyobb problémákkal, de összességében remekül sikerült első rész után én is elképesztően fellelkesedtem a Vermintide 2 első hivatalos screenshotjait látva, hiszen már azok is árasztották magukból a nagybetűs hangulatot. Így csak remélni tudtam, hogy jó szokásaikat megőrizve, és hibáikból tanulva fogják szállítani a fatsharkos srácok a folytatást. Bedoblak titeket azonnal a mélyvízbe: így lett, és most a konzolosok a Divinity: Original Sin II után még egy címet felírhatnak a listájukra, amire kínkeservesen nehéz lesz kivárni az időt, hogy az ő masinájukon is tiszteletét tegye.

Sityi: Az alapok továbbra is ugyanazok: négy hős összefog, hogy megmentse a Birodalmat a skavenek és a káoszhordák szövetségének inváziójától. A négy hős öt kasztból kerülhet ki, ahogy az elődben is, és itt sem indulhat el két egyforma játékos egy pályának. Ami újdonság, az az, hogy fejenként 3 specializációs út áll a rendelkezésünkre, amivel elviekben jobban a játékstílusunkhoz igazíthatjuk őket. Az „elviekben” nem véletlenül szerepel ott: érezhető némi különbség az egyes karakterek játszhatósága körül, és a specializáció is segít ezen valamelyest, de markáns különbséget egyedül a Prodigy-rajongó Sienna jelent: az ő kis piromán játékaihoz nem kell lőszer, de ha túltolja, az térdre kényszeríti. Vicces, hogy Bardinnal, a törppel játszva tényleg alacsonyabban van a nézőpontunk. A pályákon továbbra is túlerővel kell szembeszálljunk: pár helyen fixen találkozunk őrjáratokkal, de a játék is a nyakunkba zúdít bizonyos pontokon egy-egy hordányi patkányt vagy káoszlényt.

Az eredeti Vermintide sem volt épp megbocsátó már alap nehézségi szinten sem; a folytatásnak sikerült erre rátennie egy lapáttal – a Dark Souls és a Cuphead rajongóinak örömére. A sikerhez jó pár kudarcon keresztül vezet az út, és persze összhang sem árt a többiekkel. Szerencsére a kezdeti bénázások után egész jó csapatokba lehet csöppenni – neked milyen tapasztalataid voltak?

Captain Balu: Az a jó a Left 4 Dead, Borderlands (és most már Vermintide) stílusú játékokban, hogy amíg a kompetitív multiban akár az emberiség legrosszabb oldalával is találkozhatunk a világhálón, addig ezekben az együttműködésre építő játékokban pont az ellentétjét tapasztalhatjuk meg. Mindenféle kommunikáció nélkül küzdöttem vállvetve, hatékonyan a Káosz és skaven hordákkal, akár a legidegenebb játékosokkal is összeverődve. Természetesen nem állítom, hogy nem futhatunk bele az ellenkezőbe, és ennek tényleg a gyors restart lett az eredménye, de a játékkal töltött időben ezidáig – szerencsére – inkább a pozitív élmények domináltak. A Vermintide II ugyanis tényleg nem adja könnyen magát. A harci mechanikák bár egyszerűek, mégis alaposan ki kell tanulnunk azokat már a legkönnyebb fokozaton is, a fejlődést segítő grimoárok és könyvek alaposan el vannak rejtve (általában ugrálós pályarészekkel megfűszerezve), és ha nem ismerjük az éppen használt fegyvereink erőségeit/gyengeségeit, valamint a társainkra se figyelünk rendesen, könnyen patkánysnackként végezzük.

Sityi: Azt azért hozzáteszem, hogy a fejlődésnek érezhető hatása van, így könnyebbé válik a kihívás – egyszer sikerült egy olyan partihoz csatlakoznom, ahol kb. húsz szinttel voltak magasabban nálam, és az első felvonás végén lévő káoszpapot lényegesen könnyebben sikerült bedarálni (előtte más csapatokkal nem nagyon sikerült). Ezt lehet kiegyensúlyozottsági problémának is tekinteni, de én nem teszem: igenis, legyen érezhető hatása a tápolásnak.

Captain Balu: Szerencsére az egyik legnagyobb rákfenéje az első résznek, a honorálási rendszer is teljesen át lett dolgozva, így most a sikeres missziók (valamint szintlépések) után garantáltan egy itemekkel teli láda üti a markunkat, ami ezúttal 3 olyan tárgyat rejt, amit az adott karakterrel nyitunk ki. Ezt úgy kell érteni, hogy ha például mi Kerilliannel, a tündével csinálunk javarészt tűpárnát az ellenségből, és vele nyitjuk ki az adott ládát, akkor nem fogunk Victorhoz, a boszorkányvadászhoz kapni egy rapírt mondjuk. Valamint akik lootbox-influenzában szenvednek az elmúlt hónapokban, örülhetnek: a játékban még csak említés szinten se találkozhatunk mikrotranzakciókkal.

Sityi: Ami még megfogott, az a pályatervezés. Előre kell menjünk mindvégig, így gyakorlatilag egy csőben futunk, mégis a pályák designja feledteti ezt velünk, mert apró leágazások, néha kisebb alternatív útvonalak is akadnak szép számmal. Az egyes helyszínek hangulata egészen megkapó – már amennyire a Warhammer univerzumában beszélhetünk ilyesmiről. Nem a vadonra vagy a tanyára gondolok itt (az is megkapó, csak a szó hagyományos értelmében), hanem például amikor egy rituálé közepébe csöppenünk, és az arénaszerű terem tele van szórva kibelezett, megcsonkított, megnyúzott, vagy csak simán összekaszabolt hullákkal.

Captain Balu: A grafika, a hangulat, és nem utolsó sorban Jesper Kyd zenéi egész egyszerűen könnyfakasztóan jól sikerültek. A készítőknek sikerült bravúros pályatervezés mellett mind a 13 pályát – pláne Warhammer mértékkel nézve – elképesztően változatosra varázsolniuk. Igaz, a legnagyobb gondjaim a Vermintide II-vel szintén technikai jellegűek. Az első, hogy a játék bár nagyon szépre sikerült, a teljes pompához nem árt egy erős hardver. A közelharc alapú csatározások ugyanis nagyon igényelik a 60 képkocka fölötti képfrissítést, hiszen nekem is a legkellemetlenebb pillanatok akkor születtek, amikor ez a feltétel az ellenfél özönlésénél nem éppen teljesült. A második és talán nagyobb probléma pedig az előző részből megörökölt peer2peer szerverek. Nem egyszer voltam az arcom letépése közeli határon, amikor a host valamilyen oknál fogva lelépett, vagy megszakadt a kapcsolata, és az egész csapat az elmúlt 30 perc teljes teljesítményét minden apróbb kompenzáció nélkül dobhatta a kukába.

Sityi: Nem tudom, te hogy vagy vele, Balu barátom, de szerintem itt akár egy év játéka esélyes produktummal van dolgunk. Tudom, messze még az év vége, de engem hentelés rég szórakoztatott ennyire.

Captain Balu: Mindenképpen erősen indít a 2018-as esztendő a Warhammer: Vermintide II-vel az élen. Az átgondolt és sokkal eredményesebb jutalmazórendszer, a Káosz csapatai által behozott extra változatosság a játékmenetben, valamint a külcsínben végbement fejlődés egyértelmű jelei annak, hogy a fejlesztők nem ültek tétlenül a babérjaikon. A nyomott árcédula is szintén vásárlóbarát, de igazából nem is szeretnélek tovább győzködni Titeket, mert mennem kell vissza tovább ritkítani a Káosz erőit. De ha egy jó kis coop-játékot kerestek, akkor tartsatok velem!