Míg a technológia folyamatosan fejlődik, és a videojátékok vizualitása egyre filmszerűbb élményt biztosít, addig a régmúlt játékosai élvezettel merülnek el akár 30 éves csodákban is. Magára a nosztalgiára kőkeményen rágyúrtak a kiadók, hiszen egy aranybánya rejlik az „időutazásban”. Nem kell olyan messzire menni példákért, hiszen a gamer világ nagy része őrült meg a NES és SNES Mini masinák kiadása apropóján, a Switch előfizetéses rendszere pedig fokozatosan tölti fel könyvtárát a 8-bites éra termékeivel. A nosztalgiahullámot meglovagolva egy dicső termék újrázásával könnyedén el lehet érni a sikert, és ehhez nem feltétlen kell ráncfelvarrni az adott programot. Nehezebb, de jóval hálásabb feladat viszont elkészíteni egy magát a korszakot megidéző szoftvert. Danilo Dias és Pedro Paiva fejlesztése, az Oniken az utóbbi kategóriába tartozik.

Történetünk szerint az emberiség olyan háborúkba bonyolódott, amelyeknek eredménye egy, a Terminátor filmekből ismert szomorú, gépek által uralt világ. Ennek a posztapokaliptikus káosznak a vezetője egy katonai szervezet, a címadó Oniken vasmarokkal uralkodik a romokon. Egy piciny alakulat próbál ellenállni, kevés sikerrel, amíg az ügyhöz nem csatlakozik egy rosszhírű ninjára hajazó zsoldos, Zaku (akit egyébként a Fist of the North Star hőséről mintáztak). Egyedül az átvezető képsorokon és a későbbi bejátszásokon érhető tetten, hogy az alkotás nem a '80-as évek végén jelent meg. Minden más egy gyanúsan ismerős korszakba repíti a játékost, kezdve a kő egyszerű kétgombos irányítással.
A zenék őrületesen jól megkomponáltak, a hangeffektek is teljesen rendben vannak, és amellett, amit hallunk és amit látunk, a kezelés is tartja magát az elődökhöz. A modern játékokhoz szokott ember egyenesen fájdalmasnak titulálhatja az egyszerű, de mégis dögnehéz gameplayt (konkrétan egy gránát eldobása is megér egy misét néhány helyzetben). Nem hiába volt az egyik fő inspiráció az eredeti Ninja Gaiden, ami nem éppen a könnyedségéről volt híres. Jómagam egy mezítlábas Contrához hasonlítanám, de a platformelemek és az ellenségek támadásainak kialakítása is legalább annyira sunyin van megtervezve, mint a Mega Manben.

A fejlesztők kemény kihívás elé állítanak minket a 6 pálya folyamán. Zakuval komótosan fogunk haladni, és garantáltan minden hibánkból tanulunk majd. A több szakaszra osztott szinteken újratöltődik az energiánk, illetve ládákból szerezhetünk kisebb gyógyítócsomagokat, de csak a sokadik game over képernyő után fogunk ráérezni igazán a dolgok menetére. Gránátokon kívül kardunk erejét is növelhetjük egy power-up segítségével, de néhány bekapott találat után az áldás megszűnik, így néha a megszerzett cucc megszerzése ráfizetéses vállalkozás (az ellenlábasok nagy része újratermelődik, ha bizonyos távolságot menetelünk hátrafelé).
Be lehet egy bizonyos mértékig tanulni a szisztémát, de szükség lesz egy bizonyos készségre. Bevallom, az utolsó előtti szintig jutottam el, és csalódottan konstatáltam, hogy a modern játékokhoz szokott szervezetem rendesen elsatnyult (el sem merem képzelni a bónuszt és a boss rush módot). Sakálként üvöltöttem fel, amikor sokadik próbálkozásra is önhibámból haltam meg, majd ugyancsak zengett a ház egy sikeresen abszolvált küldetéskor.

És hogy kiknek tudnám ajánlani az Onikent? Egyértelműen a retro gamereknek, és akik nem riadnak vissza a nehézségtől. Szóval, ha Konami kód nélkül, reggeli előtt kipörgetted régen a Contrát, akkor ez biztosan a Te játékod. Szimplán nosztalgiázásra viszont kicsit erős lesz.