Bármennyire is durva belegondolni, az első Grand Theft Auto játék immár 22 éves. Én is még a középiskolás éveimben száguldoztam Liberty Cityben és zúztam péppé tucatnyi autót. Kétségtelen, hogy a DMA Design csapata akkor műfajt, de legalábbis stílust teremtett. Érdekes, hogy bármekkora sikere is volt, csak nagyon kevés más fejesztőgárda próbálta meg lemásolni. Telt-múlt az idő, jöttek a folytatások, majd a harmadik résszel dimenziót váltott a széria, amivel – személyes véleményem szerint – a hangulat is egészen megváltozott. Nem rosszabb lett, csak más. Nekem legalábbis nagyon hiányzott sokáig (és talán egy picit ma is) a felülnézetes feeling. Nos, most valamit visszakaptam ebből a feelingből, ugyanis a Fallen Tree Games csapata elkészítette az American Fugitive című játékát, amely titkoltan vagy nyíltan, szándékosan vagy totál véletlenül, de a régi GTA-kból merít ötletet.
Történetünk főhőse Will Riley, aki egy este arra ébred, hogy vadul csöng a telefon. A vonal másik végén apja beszél, akivel hát finoman szólva sem felhőtlen a viszonyuk. Az öreg arra kéri Willt, hogy azonnal menjen át hozzá, mert nagy bajban van. Hősünk rövid vita után kötélnek áll, és átautózik az apjához, de már csak a holttestét találja meg. És ahogy egy tipikus amerikai akció-krimiben lenni szokott, meg is jelenik a rendőrség, el is kapják, le is csukják, a cellakulcsot meg el is hagyják. Persze Willt sem ejtették a fejére, úgy is mondhatjuk, hogy bár nem apagyilkos, azért ő sem az a hófehér patyolat. És mint ilyen, elhatározza, hogy kideríti, ki ölte meg az apját és miért, illetve mellékágon miért kente az egészet éppen őrá. Mi kell ehhez? Egy szökés. Ezt gyorsan meg is ejti, innentől pedig kezdődhet a macska-egér játék a rendőrséggel, illetve közben a mi kis rögtönzött magánnyomozásunk Redrock megye alvilágában.
Bár a felvezetés még a kliséi ellenére is elég ígéretesen hangzik, sajnos az American Fugitive története éppen annyira lapos és érdektelen, amennyire számítani lehetett rá. A készítők érezhetően nem erre sütötték el az összes kreatív puskaporukat, hanem a játékmenetre. Éppen ezért a játék egész sztorija, beleértve a fordulatokat és az összes szereplőt olyan, mintha a készítők besétáltak volna egy „játékfejlesztők boltjába”, és szépen leemelték volna a polcról a kész terméket. Semmi egyediség, semmi ötlet, csak a millió plusz egyszer elsütött klisék mindenfelé. Sebaj, annyira azért nem veszélyes a dolog, ugyanis a játék szerencsére nem akarja mindenáron az arcunkba tolni, hogy mi márpedig igenis egy izgalmas összeesküvésféleség ügyében nyomozunk. A sztori inkább csak amolyan szükséges körítés, hogy a küldetéseket összefűzzék valamivel.
A fejlesztők a játékmenetben viszont tényleg igyekeztek néhány érdekes újdonságot is bevezetni. Az egész egy nem túl izgalmas meneküléssel kezdődik a börtönből, amely amolyan tutorialként is szolgál, és dióhéjban felvázolja, hogy mi is kell nekünk a túléléshez. Illetve a szabadlábon maradáshoz. Mivel mi végig egy szökött fegyencet alakítunk, a rendőrök különösen utaznak ránk, legalábbis azt hihetnénk, hogy egy ilyen pici városban (mert sajnos a játékterünk azért nem vetekszik az alapként szolgáló GTA városokéval) minden járőrautóban ott virít a fényképünk. De nem. A rend éber őreinek érezhetően fogalmuk sincs, hogy mi valójában hogy nézünk ki, mindössze az öltözékünket ismerik. Éppen ezért bármikor a nyomunkba szegődnek, elég egy gyors ruhacsere, és máris fogalmuk sincs, hogy kik vagyunk. Ugyanez nagyjából az autókra is érvényes, hiszen egy autóval elkövetett bűncselekmény után is csak az adott autót fogják keresni és üldözni. Ha átfestetjük (mert van helyi Pay’n’spray, csak a neve más) vagy egyszerűen lecseréljük, máris tiszták vagyunk.
Jó gazfickóként bármelyik épületbe betörthetünk, de azért előtte érdemes bekukucskálni az ablakokon, hogy van-e bent valaki. Ha belépünk egy épületbe, annak csak a tervrajzát látjuk felülnézetből, amelyen helyiségről helyiségre járhatunk és átkutathatjuk azokat némi szajré reményében. Néha nem üres az adott kégli, ilyenkor megpróbálhatjuk fegyverrel megfenyegetni az ott lakót (ami vagy sikerül vagy nem, ha nem, akkor repülünk ki az ajtón tokostól), de akár meg is kötözhetjük, bilincselhetjük. Ha durván törünk be valahová, megszólal a riasztó, és nagyjából két percünk marad mindent átkutatni, mielőtt a rendőrök körbeveszik a házat.
A játék egyik legjobb része maga a közlekedés. Az autók viselkedése talán egy picit eltúlzott, de mindenképpen szórakoztató, ahogy egy gyorsabb járgánnyal farolgatunk a földutakon. Ehhez rengeteget hozzátesz az egészen korrekt fizika is, a tereptárgyak zöme ugyanis pusztítható. Nagyon jól fest, ahogy menekülés közben ledarálunk egy kerítéssort vagy felborítunk egy-két kukát. Sajnos cserébe a lövöldözés elég esetlen, még kontrollerrel is. Van viszont szerepjátékos vonal is, amit a képességfejlődés képvisel. A tapasztalati pontokért küldetéseket kell teljesítenünk, de érdekes módon XP mellett pénzbe is kerülnek. Pénzt amellett, hogy lopkodunk és küldetéseket teljesítünk, a különféle versenyeken és kihívásokon tudunk még szerezni.
Az American Fugitive-ről még elég sokat lehetne beszélni. Érezhető a játékon, hogy egy lelkes gárda munkája, akik tényleg igyekeztek – anyagi és minden egyéb lehetőségeikhez mérten – minél több ötletet megvalósítani. A korlátok miatt a történet és a szereplők sajnos nagyon sablonosak, de ezt könnyedén feledteti a szabadon száguldozás, az ugratások, az autós üldözések és az érdekes „márpedig te egy menekült rab vagy, viselkedj is úgy” ötletek. A hangulaton sokat dob a város is, hiszen az autósok és a gyalogosok is azonnal rendőrért kiáltanak, ha valami csalafintaságon érnek minket. Ehhez párosul még a rajzfilmszerű grafika, ami a remek fizikával párosulva kimondottan üdítő megvalósítást eredményez. Az American Fugitive nem lesz az év játéka, de az uborkaszezon nyári hónapjaira kellemes kikapcsolódást kínálhat.