Szerencsés korban élünk. Láthatjuk és megtapasztalhatjuk a videojátékok történelmének kezdetét; hová fejlődött ez az ipar, illetve művészeti ág – és szerintem most elértünk egy plafont, ahonnan tovább felfelé már csak irgalmatlan pénzzel és erőfeszítéssel fejlődhetünk tovább (aztán majd vagy rámcáfol a következő konzolgeneráció, vagy nem). A Shinobi egy jó példa arra, hogy az akciójátékok honnan indultak: egy remek alkotás az amúgy is sűrű mezőnyből: Teenage Mutant Ninja Turtles, The Ninja Warriors, Final Fight, Ninja-Kid, The Last Ninja... És itt most direkt csak a nindzsás címeket gyűjtöttem ki, amúgy lehetne még említeni a Golden Axe-ot, a Double Dragont, a Streets of Rage-et – és még sok mást is.
A Shinobi 1987-ben játéktermi automataként kezdte pályafutását, sikerét meg mi sem bizonyítja jobban, mint egyrészt az, hogy azóta mintegy tucatnyi platformra hozták át, másrészt meg nagyjából ugyanennyi folytatás és spinoff játék is készült Joe Musashi kalandjaiból. És hogy hogy állja meg a helyét manapság? Érdekes kérdés... A történet szerint Joe egy Zeed nevű bűnszervezet után kajtat, amely elrabolta a klánja által nevelt gyerekeket. A játékmechanika mai szemmel nézve meglehetősen egyszerűcske, noha azért így is akadnak benne finomságok. A harc kissé primitív: kerülgetjük a lövedékeket és kardsuhintásokat – és valami hasonlóval viszonozzuk ezt a shurikenjeink és katanánk segítségével. Sok pálya két síkban mozog, ezek között tudunk ugrálni is, ha szorul a kapca; illetve kell is, mivel nem egy túsz akad arrafelé is – a pályát pedig nem fejezhetjük be addig, amíg mindenkit ki nem szabadítottunk. Az alapjáték nehézsége persze úgy lett belőve, hogy kellő mennyiségű zsebpénzt csaljon ki a játékterembe tévedő ifjúságból – és némiképp hunyorítva akár azt is mondhatjuk, hogy a „git gud” soulslike mentalitás innen eredhet. A SEGA Ages verzió két turpisságot tartogat ilyen téren a tarsolyában. Egyrészt maximum 10 másodperces időtartamig vissza tudjuk pörgetni az időt, így adva esély az elbaltázott mozdulatunk vagy benézett pisztolygolyó korrigálására; másrész az Ages módban Joe fehér ruhát öltve küzd és egy pár csapással/találattal többet bír (eredetileg egy lövedék vagy vágás is halálos).
A grafika és a hangok olyanok, amilyenek – előbbin pár effekttel, szűrővel lehet valamennyire állítani, de szerintem az alapbeállítás adja a legjobb eredményt (szerintem az ilyen-olyan trükközések inkább kicsit furává, szokatlanná teszik a megjelenítést). Kell egyfajta nosztalgia és tolerancia ezen pixeles grafika és kicsit darabosnak ható animáció befogadására, de ez szerintem a legtöbbünkben megvan. Az irányítás abszolút rendben van még Joy-Connal is.
Szép dolog a Segától, hogy új platformokon teszi elérhetővé örökségét, a Shinobi pedig abszolút méltó darab ahhoz, hogy ezen megtiszteltetésben részesüljön, mint ahogy azt tette is. A klasszikus játéktermi érzést sikeresen mentette át Switchre az M2, legyen szó akár a nappaliban történő tévé előtt terpeszkedős játszásról, akár a tömegközlekedésen zötyögve „van pár megállóm elütni az időt” indokú szórakozásról. Egy darabka történelem lett újra elérhető új platformon.
