Garmisch-Partenkirchen, Oberstdorf, Bischofshofen, Lahti, Titisee – a téli sportok (de legalábbis azok közvetítéseinek) kedvelői valószínűleg egyszerre kiáltanak fel a felsorolás hallatán, hogy síugrásról van szó. Nos, a Yippie Entertainment mobilok után nemrégiben VR-ra (PSVR, Oculus Rift és HTC Vive) megjelent játéka leginkább őket célozza meg. A játék PS4-es (azaz PlayStation VR-os) verziója járt nálunk teszten.
Az indításánál mindenekelőtt el kell döntenünk, hogy a DualShock 4-et vagy két Move kontrollert szeretnénk a kezünkben tartani játék során. Előbbivel én valamivel egyszerűbbnek éreztem az irányítást, míg az utóbbi érdekesebbnek nevezhető játékélményt nyújtott, de igazából hiába próbálkoztam hosszú órákon át elsajátítani a tökéletes és pontos vezérlést, az alkalmankénti sikerélményt jóval több bukás vagy utolsó hely követte. Hiába gondoltam ugyanis úgy, hogy mindent tökéletesen csináltam, sokszor vélte mégis úgy a gép, hogy túl korán vagy túl későn érkeztem le – mindezt sok esetben egy hatalmas eséssel is honorálva. És ezen a minden ugrás előtt választható tutorial se segített.
Egy ugrás sikeressége ugyanis több részlet minél pontosabb kivitelezésén múlik. Fontos mindenekelőtt, hogy mikor indulunk. Ezt talán a legegyszerűbb eltalálni: akkor kell lefele húzni a két analóg kart (vagy a két Move-ot), amikor a legkisebb a szélerősség. Ezt követően egyensúlyunkat kell megtartani a lecsúszás során, a választott kontroller megfelelő irányú döntésével. Kritikus az elugrás pillanata is: ha ezt rosszul időzítjük, igen rövidet fogunk ugrani. Az ugrás során V alakban kell tartanunk kezeinket (vagy a két minijoyt), miközben az egyensúlyra ugyanúgy figyelünk, ahogy lecsúszáskor. Végül ismét pontos időzítési feladat vár ránk: ha nem landolunk a játék által tökéletesnek tartott időpontban, vagy túl rövid lesz ugrásunk, vagy zakózunk egy hatalmasat. Talán ez a rész volt az, amire a legkevésbé sikerült ráéreznem, és hiába lett mondjuk véletlenül remek az első ugrás, a másodikban nem tudtam megismételni ugyanazt az eredményt. És a legérthetetlenebb ebből igazából az volt, hogy sokszor olyankor se lett értékelhető eredményem, amikor az ugrás minden részletére jó értékeket kaptam (ugyanis a végén külön-külön kijelzi a program, hogy mennyire sikerült jól). Mindemellett pedig a telemarkban érkezésre is odafigyelhetünk, ha bírjuk még odafigyeléssel – ehhez a ravaszgombokat kell még pluszban nyomnunk landoláskor.
Az egyszeri ugrások mellett karrier módba is kezdhetünk – és talán ennek van a legtöbb értelme a játékban. Ennek során több versenysorozatban kell részt vennünk, és köztük természetesen ott van az újév körüli, nagy népszerűségnek örvendő Négysáncverseny is. Az egyes helyszínek ha nem is megszólalásig, de elég jól hasonlítanak a valós életbeli sáncokhoz (legalábbis azoknál, ahonnan a tévében mostanában láttam közvetítéseket), ezen a téren jó munkát végeztek a fejlesztők.
A sikeres szereplésért pénzt és csillagokat kapunk, ezek kombinációjából fejleszthetjük ugrásaink elemeit (V-alak, leérkezés stb.), valamint felszerelésünket (ruha, léc, sisak), ami elvben javítja eredményünket, de ebből igazából nem mondanám, hogy éreztem bármit. Emellett két verseny között egy-egy alkalommal edzhetjük is játékosunkat, amivel szintén a különböző paraméterek értékét növelhetjük. Az összegyűjtött csillagokból szponzorhoz is juthatunk, cserébe egy ideig nagyobb pénzösszeg üti markunkat, ha jó eredményeket érünk el.
Végül nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az említett hosszú órák igen nagy százaléka a töltéssel ment el. Mert míg maga az ugrás kivitelezése alig több 15 másodpercnél, és ha az első ugrásunkkal legalább a 30. helyet sikerült elcsípnünk, akkor még egyszer ennyit játszhattunk az adott helyszínen, addig az egyes pályák betöltésével legalább ennyi, de érzésre talán valamivel több idő is eltelt.
Sok játékról elmondható, hogy „easy to learn, hard to master”, azaz könnyen bele lehet jönni, de igazán mesterévé csak nehezen válhatunk, a Ski Jumping Pro VR azonban tapasztalatom alapján az előbbiben megbukik. Persze az is előfordulhat, hogy csak én voltam teljesen béna, de úgy gondolom, eleget próbálkoztam ahhoz, hogy ezt az opciót kizárjam. Így aztán a végén inkább játszottam még pár órát a Headmasterrel, mielőtt visszaadtam volna GeryG-nek a PSVR-t...
