Az idei év, finoman szólva, nem a szociális – és úgy összességében: a „normális” – élet jegyében zajlik eddig. Mondhatnám azt is, hogy „2020 az érdeklődés hiányában elmarad”. Sorra jelentik be a késéseket, csúszásokat, lemondásokat, akármerre nézzünk. Igaz ez a videojátékok piacára is, ahol a sokak által régóta várt, igazán nagy címek kapcsán naponta kapjuk a hírt újabb halasztásokról. Sebaj, az indie piac közben folyamatosan reneszánszát éli, így senki nem marad virtuális szórakozás nélkül a kényszerű elszigetelődés idején sem. Nos, nálam is egy ilyesfajta alkotás, a Wintermoor Tactics Club landolt a minap, amelyet még a megjelenése előtt volt szerencsém kipróbálni. Az EVC hatfős csapata által készített program a leginkább a The Banner Sagáról és a Pillars of Eternity II: Deadfire-ről ismert Versus Evil gondozásában lát napvilágot május 5-én először PC-re, majd később konzolokra is.
A játék stílusát nehéz lenne kategorizálni: a történetmesélős, vizuális novella jellegű szösszenetek irányvonalát képviseli, amelyet azonban a JRPG-k és a körökre osztott taktikai játékok elemei fűszereznek. Alicia, egy fiatal diáklány bőrébe bújhatunk, aki 1981 dermesztően hideg telén a Wintermoor Akadémián tölti dolgos diákéletének mindennapjait. Ahogy sokan mások, maga is egy iskolai klub, jelesül a Taktikai Klub tagja, ahol barátaival, Jacobbal és Colinnal a C&C (nem, ez nem az a C&C, hanem a Curses & Catacombs) nevű szerepjátéknak hódolnak. Éppen ezt teszik akkor is, amikor az igazgató összehívja valamennyi iskolai egylet tagjait a díszterembe, és bejelenti, hogy neki bizony elege van a sok tömörülésből. Ennek folytán kihirdeti azt is, hogy mostantól egyetlen klub lehet csak az Akadémián, azt pedig, hogy ez melyik is legyen – ha már tél van –, hógolyócsatákkal döntsék el a kedves delikvensek. Alicia és „kocka” barátai hamarosan ráébrednek két dologra: egyfelől arra, hogy ez bizony nagyon fekszik nekik az általuk kedvelt fantáziakalandok ütközeteivel való hasonlósága miatt, másfelől pedig arra, hogy itt a remek alkalom számukra a lenézett eminensekből az iskola nagymenőivé történő átalakulásra.
A Unity Enginere épülő, rajzfilmszerű történet középpontjában a sok szövegen és párbeszéden alapuló sztori áll. A játék elején eldönthetjük, hogy mennyire szeretnénk belemerülni a taktikázásba, és mennyire akarjuk inkább a körítést megismerni, így akár 200%-os életerővel és minimális sebezhetőséggel is nekivághatunk a mesének. Időnk nagy részében a suliban és a kampusz területén lófrálunk, beszélünk ezzel-azzal, keresünk ezt-azt, és fő-, illetve mellékküldetéseket teljesítünk. Senki ne gondoljon itt szerteágazó, heroikus kalandozásra vagy világmegváltó feladatokra, de alapvetően az az első pillanatban kiderül, hogy ez nem is az a játék. A nyolc fejezetre osztott alkotás mintegy negyven ütközetében új barátokra és képességekre tehetünk szert, így egyre bővül eszközeink és harci taktikáink tárháza, no meg a játszható karakterek népessége is. Közben újabb és újabb klubokat döngölünk a hóba, és egyre feljebb mászhatunk a Wintermoor Akadémia társadalmi ranglétráján.
A csaták során a kép átvált egy négyzetekre szabdalt, izometrikusra hajazó nézetben látható taktikai képernyőre, ahol körökre osztott gyepálásába kezdhetünk az ellenfeleknek. Minket, és más klubok esetén ellenfeleinket is egy-egy, a fantasy játékokból ismert kasztokba sorolható figura – mágus, harcos, kósza stb. – jelenít itt meg. A körben ki-ki mozoghat és/vagy harcolhat akciópontjainak és készségeinek megfelelően. Alicia könnyű páncélt visel, kevesebbet tud lépni, de távolról is tudja küldeni az áldást ellenfeleire varázserejének hála. Jacob gyorsan és többet tud mozogni, ami mellett olyan hasznos képességekkel rendelkezik, mint a gyors, lerohanó támadás, vagy mások kötélre erősített kampóval történő mozgatása – ezt társai védelme érdekében is be tudja vetni. Colin az erős a kezdő csapatban, aki nem túl gyors, de cserébe nehéz páncélt visel, és ahova odasóz, ott fű nem terem. Ellenfeleink, illetve későbbi társaink – akiket persze rá kell bírnunk arra, hogy felismerve magukban a hőst mellénk álljanak – is hasonló készségekkel rendelkeznek, amelyek a történet előrehaladtával egyre bővülnek. Köztük akad közeli és távoli hatótávú, egy vagy több mezőn álló ellenfélre ható, védekező vagy támadó jellegű, és azok különböző ideig tartó újra-aktiválódási idővel rendelkeznek. Az ütközetek végén eredményünkről egy, a golfra emlékeztető metodikájú értékelőlapot kapunk, ahol a program több kategóriában összegzi, hogy a kitűzött számot elérte vagy meghaladta-e, esetleg azon belül maradt csapatunk a taktikázás során mondjuk sebződésben vagy a körök számában. Ezek, a karakterlapok, az útinaplónk, a számos helyszín és NPC, no meg a sok tennivaló és – gyakran feleletválasztós – párbeszéd végül is meglehetősen színessé teszik ezt az összességében nem a komolyabb kategóriába sorolható, könnyed kis játékot.
A már említett, főleg távol-keleti rajzfilmeket és szerepjátékokat megidéző grafika kellemes körítést ad mindehhez. A szereplők egytől egyig olyanok, mint akik egy nyugati vonásokat viselő mangából léptek elő, amit a párbeszédek megvalósítása – beszélő karakter kinagyítva a szöveggel, a reakciói szintén –, és a harcok – ugyanez, csak a szemben álló felekkel és a támadásokkal – is megerősítenek. Közben egy idővel kicsit ugyan monotonná váló, mégis nagyon kellemesnek mondható soundtrack szól, ami talán a játék egyik legjobb eleme. Más hang vagy szinkron nem került a programba. A játékot billentyűzetről vagy csak egérrel is vezérelhetjük, ami pont annyira lett túlbonyolítva, amennyire kell: semennyire. Nem tudom, meddig készült ez az alkotás, de az biztos, hogy a fejlesztőcsapat nem titkolt célja volt, hogy ezekben a nehéz időkben egy kis békére lelhessünk, ami sikerült is nekik. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint az, hogy kilencéves kislányom, amikor kicsit félretettem a fülest, amelyből szólt a muzsika, egyszer csak megszólalt: „Apa, ez a játék olyan... olyan... olyan nyugis!” .
Az EVC gárdájának és a Versus Evil csapatának hála egy nem túlbonyolított, számos zsáner elemeit magán viselő, kellemes megvalósítású kis szösszenet kerül igen kedvező áron a virtuális boltok polcaira. A Wintermoor Tactics Club nem akar nagy babérokra törni, sem a halhatatlanok csarnokába bevonulni, mindössze egyet akar: szórakoztatni, és kicsit elfeledtetni a kinti világ őrületét. És habár nehéz hova tenni ezt a játékot, amely a hardcore játékosoknak várhatóan nem jelent majd komoly kihívást, a kazuároknak talán kívül esik a látó- és érdeklődési körükön, családi mókának pedig túl összetett – ráadásul inkább telefonra vagy mobileszközre lett volna érdemesebb kiadni – azért ezt a célt remekül tudja teljesíteni. Aki egy kis békebeli nyugira vágyik ezekben a nehéz időkben, az tegyen vele egy próbát. Sokat nem fog rajta bukni, ellenben kicsit kiszakadhat a hétköznapok komorságából. Én azt tettem, és nem bántam meg.
