Ha posztapokaliptikus világégés utáni szerepjátékról van szó, akkor azért a többségnek a Fallout széria fog eszébe jutni. Pedig a téma egyik igazi úttörője és stílusteremtője közel egy évtizedet vert rá. Ez volt az 1988-as Wasteland, Brian Fargo egyik legnagyobb sikerjátéka. De bármekkora klasszikusnak számított már sok-sok évvel ezelőtt is, a játék valahogy csak nem akarta megkapni az egyébként igenis megérdemelt folytatását. Végül azért csak elkészült a játék, a Wasteland 2-re azonban épp csak közel három évtizedet kellett várnia a rajongóknak. A 2014-ben megjelent játék is szép sikert aratott, természetesen ismét Brian Fargo hozta tető alá, csak épp ekkor már az inXile Entertainment csapatával. A játék valóban jól sikerült, így örülhettek a rajongók, amikor a stúdió egy évvel később bejelentette, hogy készül a Wasteland 3. A fejlesztés most is elég sok időt vett igénybe, de azért nem három évtizedet. A játék végül nemrégiben, öt évvel a bejelentés után érkezett meg.
Ha röviden kellene összegezni, milyen is lett a Wasteland 3, akkor a jó öreg „jón ne változtass” mondás jutna róla eszemben. És tényleg: az inXile csapata követte ezt a mottót, és olyan játékot raktak össze, amely az előd összes jó tulajdonságát igyekezett megtartani, miközben azért megpróbált pár újdonságot is becsempészni az élménybe. Az egyik változtatás elég szembetűnő: a tipikusan posztapokaliptikus Arizona sivatagjait ezúttal a jóval hűvösebb, sőt, egyenesen fagyos Coloradóra cserélték. Ez az egész játékra rányomja a bélyegét: a Wasteland 3 kimondottan üdítő posztapokaliptikus kalandozásnak mondható egy havas-fagyos környezetben. Minden más viszont ismerősnek fog tűnni.
A történet főhősei természetesen a desert rangerek, akik egy picit idegen testként mozognak a hósipkás vidéken. De nem véletlenül indultak szomszédolni, ugyanis a történet szerint Arizónában vészesen megfogyatkoztak a készletek. Így nem volt mit tenni, mint egy küldöttséggel átruccanni a szomszédos államba, ahol egy önjelölt kormányzó irigylésre méltó módon dúskál az ellátmányban. Persze semmi sincs ingyen, így a segítségéért elég keményen meg kell dolgoznunk. És, hogy még kevésbé érezzük szerencsésnek magunkat, alig lépünk be az állam területére, egy befagyott duzzasztógát aljában egy kisebb útonálló banda ripityára lövi a teljes küldöttséget. A végére természetesen csak mi maradunk, és kínkeservesen el is jutunk a magát csak pátriárkának nevező fazonhoz. Ő gyorsan be is avat minket az aktuális helyzetbe, miszerint épp három rakoncátlan, idejekorán önállóságra törő gyermekével hadakozik, akik mind egy-egy saját bandával harácsolnak valahol Coloradóban. Ha szeretnénk, hogy segítsen, akkor talán előbb segítsünk neki mi.
Ezzel a felütéssel indul tehát coloradói kalandunk, amely során megannyi izgalmas és valamennyire változatos küldetést fogunk végrehajtani szerte az államban. Ehhez kis párosunk lesz az állandóság, akik mellé persze idővel hozzácsaphatunk újabb csapattagokat, de értük kevésbé lesz kár, mint értünk. A játék elején előre megadott karakterpárok (szerelmesek, mester és tanítványa, országos cimborák stb.) közül választhatunk, akik mind más háttértörténettel és természetesen más karaktertípusokkal kecsegtetnek. Ha egyik sem szimpatikus, akkor pedig marad a kézi módszer: megalkotni a magunk párosát. Itt nem is annyira a külcsín, mint inkább a háttér a fontos, hiszen meg kell határoznunk, hogy hőseink milyen tudást hoznak magukkal a régi jó világból. Ez a karakteralkotás mellett egyébként a további karakterfejlődésnek is a gerincét adja.
Karaktereinknek megadhatunk velük született tulajdonságokat, illetve egy rakás tanult tudást is, végezetül pedig különféle perkökkel tudjuk ezeket még tovább erősíteni. Így kedvünk és kitartásunk szerint alkothatunk igazi fegyverszakértőket, Bear Gryllst megszégyenítő túlélőmestereket, robbantási szakértőket vagy harctéri medikákat. Hogy az őrült tudósról és a besurranó tolvajról ne is tegyünk említést. És mivel két emberről beszélünk, ezekből piszok ütőképes párosokat alkothatunk, ha kellően türelmesek vagyunk. És mivel a játék támogatja a kooperatív módot, ezért mindezt egy cimborával az oldalunkon is átélhetjük, ahol a páros egyik tagját ő fogja irányítani.
A Wasteland 3-ban váltakozik a valós idejű felfedezés és a körökre osztott harcrendszer. Előbbi során óvatosan be is cserkészhetjük az óvatlan ellenséget, hogy a stratégiailag legjobb pontokról vihessük be az első ütést mi magunk. De ilyenkor is mindig figyelni kell a rejtett csapdákra, illetve érdemes felkutatnunk a mindenfelé eldugott kincsesládákat. Ha viszont kezdődik a harc, jön a szokásos, XCOM-féle körökre osztott harcrendszer. Itt nincs semmi extra újítás. Karaktereink előre meghatározott akciópontokból gazdálkodnak, egy körben ez mutatja meg, hogy mennyi mindent tehetünk velük. Ezt használják mozgásra, támadásra és egyéb cselekvésre (újratöltés, gránátdobás, gyógyítás stb.) is. Az ellenség célbavételekor megmutatja a rendszer, hogy a távolság, a fegyverünk, a képességeink és a terepviszonyok függvényében mennyi esélyünk lesz a sikeres támadásra. Ezt többé-kevésbé tartja is a játék, ritka, hogy magas találati esélynél mégis mellé üssünk/lőjünk.
Ami nekem kifejezetten gondom volt a játékkal, az az irányítás. Mivel én PlayStation 4-en futottam neki a kalandoknak, elsőre iszonyat esetlennek és nehézkesnek éreztem a karakterek vezérlését – főleg harc közben. Ezért a szitkozódás közepette azért áldottam is a játékot, hogy a csaták körökre vannak osztva, különben elég hamar elvéreztem volna a csatatéren. A karakterek mozgatása ugyanis nagyon döcögős, de nem tudnám elég jól körül írni, hogy miért. Egyszerűen csak nehézkesen teszi azt a játék, amit kérek tőle. Talán PC-n a klasszikus egér-billentyűzet kombóval nincsenek ilyen gondok, és ez a műfaj akárhogy is, de inkább ezekkel működik jól, mindig is ezekkel működött.
A Wasteland 3 grafikájára nagy panasz ugyan nem lehet, mivel összességében rendben van, de azért az állunk sem hullik tőle a porba. Amolyan tisztes iparosmunka, ami elsősorban a havas környezet miatt hat hangulatosnak. De egy picit közelebb rángatva a kamerát a talajhoz, eléggé kiütköznek az elnagyolt részletek. Sebaj, cserébe a játék konzolon is igen stabilan fut, ezzel tehát nincs probléma. És különben is, a veterán rajongók eddig sem a grafika miatt ültek le a játék elé, és most sem amiatt fognak.
Hanem az addiktív jellege miatt. A Wasteland 3 egy piszok szórakoztató szerepjáték, amely a szokásosan komor témát kellően szarkasztikus humorral képes tálalni. Ez pedig könnyen beszippantja a stílusra és műfajra fogékony játékost. Persze nem hibátlan, ahogy egyetlen játék sem, de a hibák apróságok inkább, könnyen javíthatók vagy elhanyagolhatók. Az élmény pedig tipikusan wastelandes, így aki szerette a hat évvel ezelőtti második részt, az mindenképp fusson neki a harmadiknak is, csalódni garantáltan nem fog. Kivéve, ha valami gyökeresen más élményre számít, mint az elődtől, de akkor úgysem ezt a játékot kereste...
