Valamikor hallottam egy meglehetősen pesszimista, filozófiai továbbköltést Oscar Wilde egy klasszikus idézetéből, miszerint a személyes poklunkat mi magunk alkotjuk lépésről lépésre, napról napra. Nem vagyok benne biztos, hogy a Terror Squid fejlesztőcsapatát konkrétan ez az idézet ihlette-e, azonban ha igen, jelesre vizsgáztak, már ha a pokol szót a „bullet hell”-el helyettesítjük.
A játék lényege ugyanis annyi, hogy szférikus, vektorokból felépített pályánkon kis hajónk folyamatosan lövedékeket hagy hátra maga után, amelyek a játéktér felépítésének köszönhetően rövid időn belül kontaktusra azonnali halált okozó lövedékekként jönnek majd szembe velünk. Hajónk irányának megváltoztatásán kívül mindössze két lehetséges akciónk van: egy rövidtávú teleport, amely újabb lövedék lerakása, azonban egyben energiaszintünk növelése nélkül kimenthet húzós helyzetekből, és egy bombatámadás, amely az imént említett energia kigyűlését követően válik bevethetővé, és mini robbanások láncreakcióját indítja el a hajónkhoz legközelebbi lövedékektől kezdődően. Ennek eredményeképp, ha elég jól időzítjük, akár teljesen ki is takaríthatjuk a pályát, jelentős pontszám zsákmányolása mellett, melyekkel aztán online toplistán versenyezhetünk.
A bomba bevetése azonban egyúttal a játékmenetet is megváltoztatja, ugyanis lépteti a játékban rituálékként emlegetett hullámot, amelyek mindegyike más és más lövedéktípust generál hajónk nyomában. Épp emiatt fontos a bombatámadás taktikus alkalmazása. Az élelmes, ügyes játékos akár teljesen tiszta lappal és rengeteg ponttal kezdhet minden rituálét, míg egy kevésbé tapasztalt (vagy épp mazochista) próbálkozó különböző módokon viselkedő lövedékek szinte kikerülhetetlen áradatát szabadíthatja a saját nyakába.
A játék tagadhatatlanul szórakoztató, egyszerű grafikája, kellemes hanganyaga, illetve brutálisan leegyszerűsített, ám mégis hihetetlenül nehéz játékmenete egy kifejezetten addiktív kombinációvá teszik, amely észrevétlenül képes elnyelni tíz perceket, fél órákat, miközben csak újra és újra próbálgatjuk kitapasztalni és legyűrni a különböző rituálékat. Az egyetlen dizájnelem, amelyet azonban nem egészen tudtam hová tenni, az a játék promóciós anyagaiban és menülemeiben gyakran előforduló okkult nyelvezet. Az előzetesekben fekete kátrányt hányó emberek bukkantak fel, a rituáléknak nevezett hullámok végén egy démoni hang értékeli teljesítményünket, a játékbeli achievementek pedig sigil néven futnak – azonban más különösebb hatás vagy eredmény nélkül. A legjobb tippem, hogy a fejlesztők célja egy elátkozott játék esztétikájának utánzása volt, hasonlóan a creepypastákból ismert legendás Polybiushoz (melyet azóta természetesen számos indie fejlesztő leprogramozott a démoni elemek nélkül) vagy a Pony Islandhez, ám ahhoz, hogy ez a hangulat, atmoszféra teljessé váljon, sajnos az alkalmazott démoni elemek édeskevesek. Bár ki tudja; ha esetleg néhány hét múlva elkezdenék szektát alapítani és az Örök Sötétségben kavargó Polipistent dicsőíteni, legyetek óvatosak mind a játékkal, mind velem.
A Terror Squid egy érdekes koncepció színvonalas, addiktív kivitelezése. Az egyik legnehezebb, időnként legfrusztrálóbb arcade játék, amelyhez az utóbbi időben szerencsém volt, ám pont emiatt a legjutalmazóbb is, amikor már szinte rutinból gyűrtem le az eleinte még lehetetlennek érződő rituálékat, és oldottam fel a különböző sigileket. A stílus rajongói számára csak ajánlani tudom.
