Bevallom őszintén, eddig nem játszottam egy Harvest Moon játékkal sem, így nem sokat tudok mondani a 2007-ben indult történetéről sem – pláne amiatt is zavaros ez a téma, mert 2014-ben történt némi kavarodás, és mára tulajdonképpen két sorozat fut gyakorlatilag ugyanazokon az alapokon: a Harvest Moon és az ebből kivált Story of Seasons.
Ámde szerencsére nem kell ismerni az előző részeket ahhoz, hogy a One World epizóddal ne adnánk esélyt a jó szórakozásnak. Az alapszituáció szerint a világban valahogy mindenki elfelejtette, hogy is működik a földművelés, és egy sajátos idilli „nyomorban” él mindenki. Hősünknek viszont van egy könyve, ahol sokat írnak arról, mit is jelent farmernek lenni, hogy kell növényeket termeszteni, állatokat tartani, és így tovább, míg aztán egy szép napon csak belevág a dologba a tudós barátja által kifejlesztett mozgatható farm segítségével – és persze egy tündérke is jókora lökést ad az ötletnek, mert küldetést ad neki, hogy az Aratás Istennőjét felébressze. Ehhez gyakorlatilag a játék világának 5 részében kell felébreszteni további tündéreket, akik segítenek az istennő visszatérésében is.
Maga a Harvest Moon: One World egyébként arról szól, hogy felhúzzuk a farmunkat, majd körberohanunk a környéken, hogy a kis manóktól vetőmagot kapjunk, amit elültetve és gondozva learathatjuk a terméseit. A termés sorsa pedig kétféle lehet: eladásra kerül vagy a többi szereplőtől kapott feladatok teljesítéséhez kell. És itt jön a legnagyobb rákfenéje az egésznek: valami iszonyatos grindfestté lehet tenni ezt az amúgy nyugis játékot. Semmi, ismétlem, semmi ráhatásunk nincs arra, milyen magokat kapunk azoktól a kis nyüvesektől. Igen erősen tud frusztrálni, ha megvan már mondjuk 3 db kukorica az egyik feladat teljesítéséhez, a negyedik viszont nem jön össze, mert ezek a kis gazemberek nem adnak kukoricamagot. A helyi boltban meg csak facsemeték vannak, azokkal nem vagyok különösebben kisegítve... És nem ússzuk meg egykönnyen ezt a fajta frusztrációt, mert az állattartás csak később jön – illetve később bányászhatunk (egy farmerjátékban...) meg pecázhatunk is. És persze a szociális interakciók csimborasszója is itt van: a másik nem egy képviselőjét elcsábíthatjuk és összeházasodhatunk vele.
Ami a külsőségeket illeti, rendkívüli hasonlóságot mutat a Harvest Moon: One World mondjuk a Let’s Go, Pikachuval, ami önmagában nem lenne baj – de míg ott egy régi játékot dolgozott fel a Game Freak, tisztelve az eredetit, ez egy új része a Natsume sorozatának. Oké, aranyos meg japános, de egy idő után eléggé unalmassá, egysíkúvá válik – és ezen az ötfajta terület se dob eleget. Lehet, csak azért húzom erre is a számat, mert a játékmenet alapjaiban van elbaltázva, és így már a méz is keserű? Nem tudom – de nem hiszem. Ami a villanypocoknál működött, itt valahogy nem.
Nyilván ennek a sorozatnak is megvannak a keményvonalas rajongói, és végül is nem egy játszhatatlan alkotásról beszélünk: ők vegyék meg nyugodtan. Mindenki másnak viszont csak azt tudom mondani, hogy (egyelőre?) hagyja ki a Harvest Moon: One Worldöt. Engem az zavar, hogy mechanikailag ment félre az egész – egyszerűen nem adja a játék azt az érzést, hogy haladok vele, ha közben csak azokra a nyüves vetőmagokra várok, amik a továbbhaladáshoz kellenének – de nem jönnek. Ezt kellene kipofozni úgy, hogy aki haladni szeretne (ha mégoly lassú is a tempó), az ilyen idétlenkedés és töketlenkedés nélkül megtehesse.
