Talán észre sem vesszük már, hogy mennyire rabjai vagyunk a mindennapi életnek. Robotként végezzük a napi rutint, felkelünk, dolgozunk, lefekszünk és így tovább. Másnap minden kezdődik elölről. Napok, hetek, hónapok, majd évek telnek el, és közben fel sem tűnik, hogy mennyire idomultunk a rendszerhez. Ha csak egyetlen hétre ki tudunk törni a nagyvárosi életből, a monoton mókuskerékből, akkor szinte villámcsapásként ér minket a felismerés: végre jut idő magunkra. És nemcsak magunkra, de másra is.
Nagyjából ilyesmik járnak Meredith Weiss fejében is, aki a zsúfolt nagyvárosi életből, a szürke, szmogos metropoliszból visszatér szülővárosába, Providence Oaksba. 1986-ban járunk, és a hely gyönyörű: egy szépséges, festői tó partján fekszik, sűrű erdők szegélyezik, és az emberek kedvesek, odafigyelnek egymásra. Visszatérni a gyökereihez, édesapjához, és egyáltalán a környezethez, ahol felnőtt, hatalmas élmény számára. Ráadásul apánk megkér minket, hogy álljunk már be helyette postásnak néhány napra (mialatt jóanyánkkal Floridában nyaral), és itt kezdődik igazán a kalandunk.
Lényegében tényleg postásként kell helytállnunk, méghozzá két héten keresztül. Napi szinten kell kivinnünk különböző címekre leveleket és csomagokat, mindezek alatt pedig újabb és újabb emberekkel ismerkedhetünk meg. A Lake kvázi egy ál-sandbox játéktérrel rendelkezik, azaz a postásautónkkal arra megyünk, amerre csak szeretnénk, és igazából ebben rejlik a játék igazi bája is. Magunk dönthetjük el, hogy kikkel találkozunk, kiket ismerünk meg közelebbről (még akár romantikus kapcsolatba is bonyolódhatunk!), és mindezek mellett semmi mással nem kell foglalkoznunk. Egy pillanatra sem gyorsulnak fel az események, mint mondjuk egy Life is Strange-ben, vagy keveredünk autósüldözésbe... Nem, semmi ilyesmi.
A Lake egy nagyon chill élményt kínál, ahol tényleg csak annyi a dolgunk, hogy felfedezzük a meseszép oregoni városkát, és megismerjünk a benne élő embereket, egyúttal az emberi sorsokat. Autózgatunk, csodáljuk a tájat, hallgatjuk a rádióból szóló muzsikákat és élvezzük a pihenést.
Hősnőnk 22 esztendő után tér vissza szülővárosába, így rengeteg minden megváltozott. A régen jól ismert helyeket és embereket most újra fel kell fedeznie, sokféle módon alakulhatnak a párbeszédek. Szinte mindig választhatunk két-három opció közül, részt vehetünk eseményeken vagy messziről elkerülhetjük azokat. Bele tudjuk magunkat élni Meredith bőrébe, észre sem vesszük, és hamar hozzá is szokunk a helyettesítéssel egybekötött nyugtató nyaralásunkhoz.
Bár a két hét alatt tulajdonképpen folyamatosan ugyanazt csináljuk, a játék mégsem válik unalmassá. Rendkívül szerethető karaktereket írtak ugyanis hozzá, akiket jó érzés közelebbről is megismerni, és segíteni nekik (ráadásul elsőrangú szinkront kapott mindegyikőjük). A levelek/csomagok kihordása pont főleg a színes szereplők és a nagyszerű kisvárosi környezet miatt nem válik monotonná, bár ha már adott a nyitottabb játéktér, talán néhány mellékküldetés még elférhetett volna. Ez persze csak szubjektív vélemény, viszont én szívesen eltöltöttem volna még legalább kétszer-háromszor ennyi időt Providence Oaksban.
A Lake sajnos meglehetősen rövid (hiába ölel fel két hetet a történet), 6 óra alatt lazán a végére lehet érni (ez a szám jócskán csökkenhet, ha penészbogárként nem járunk el sehová, amikor lehetőségünk adódik rá), és bár háromféle befejezést is kihúzhatunk belőle, nagyon jó lett volna, ha egy kicsit több tartalommal töltik meg a szerethető, barátságos világát.
Ennek ellenére a Lake igazi gyöngyszem a mai videójátékos felhozatalban. Nem kíván tőled tökéletes reflexeket, egy percre sem fogsz leizzadni a nehézségétől a képernyő előtt... Ez egy megnyugtató utazás, amire sokaknak a való életben is szükségük lenne. Öröm látni, hogy a szürke hétköznapokból való kiszakadást most legalább virtuálisan, egy programban megkapjuk.
